Viharos – Budapest elfeledett krónikása
Grünhut Ödön, alias Viharos 1863. szeptember 13-án született Pécsett. Középiskoláit és műegyetemi tanulmányait már Budapesten végezte, s mérnöki oklevelet szerzett. Ám az írás jobban a kezére állt, mint a tervezés, így két-három év gyakornokoskodás után újságíró lett. Nagy meglepetést keltett, amikor első cikkeit álnéven beküldte a Pesti Hirlaphoz: „Olyan ismerős kézírás és olyan »céhbeli« szellem, hogy a szerkesztőség összes tagjai megesküdtek, hogy önt ismerik. Csak az a baj, hogy mindenki másra esküdött.” A Budapesti Ujság zenei referense lett, később a Neues Pester Journal német nyelvű lap munkatársaként írt tárcákat. Édesanyja, özvegy Grünhut Miksáné, Böke Mária, pécsi illetőségű budapesti lakos 1883-ban kapott engedélyt a belügyminisztériumtól, hogy Ödön, Béla és Károly nevű fiai vezetéknevét Gerőre magyarosíthassa. Gerő – hasonlatosan számos kortársához – feltörekvő, zsidó gyökerekkel rendelkező magyar polgári családba született, akit felvilágosult szülei taníttattak, szinte együtt növekedett Budapesttel, és aktívan közreműködött annak társadalmi és kulturális felemelkedésében. Fiatal kortársaival 1891-ben együtt alapította meg az Élet című szemlét, amely a radikális modernség hirdetője volt, s amelynek fönnállásáig, hat éven át dolgozott. 1893–1899 között a Pesti Napló, a Pesti Hírlap és az Esti Újság politikai, társadalmi, művészeti és irodalmi cikk- és tárcaírója, valamint színházi kritikusa. 1910-től a Világ című lap megalapítója, főszerkesztője és vezércikkírója, amit az irodalom- és sajtótörténet egyaránt jelentős szabadkőműves alapítású, radikális hírlapként emleget.
Különféle álnevek alatt dolgozott, mint például Viharos, Mártha, Lakatos Endre, Virágh Ilona, ami részben jelezte a lapot, ahová írt, és jellemezte cikkei témáját is. Viharos még 1891-ben jelentette meg szellemes, szociográfiai hitelességgel megírt művelődéstörténeti munkáját Az én fővárosom címmel, melyet a korabeli sajtó így hirdetett: „Budapest főváros életét már hosszabb idő óta nem dolgozta föl senki az irodalomban, s Gerő Ödön azonfelül már nem a régi, hanem az új főváros ismertetője, a ki nem elégszik meg az utcai élettel, hanem behat az egyes városrészek és környékek sajátszerű társaséletébe is.”
A Művészetben, a Magyar Művészetben, a Házban, a Magyar Iparművészetben, valamint irodalmi folyóiratokban terjedelmes és értékes tanulmányokat írt a legkiválóbb magyar művészekről. Sokoldalú irodalmi tevékenységéből ezek a képzőművészeti vonatkozású írásai emelkednek ki leginkább. Gerőt ezért a képzőművészeti kritika hőskorának kiemelkedő és megkerülhetetlen alakjaként tisztelhetjük, aki ötven esztendőn keresztül alkotott. Arra törekedett, hogy gazdag ismereteit minél több olvasójával megossza, utat egyengetve számukra a művészetélvezés világába. Figyelemreméltó Gerő Ödön kritikai magatartása ott, ahol szembekerült a konzervatív felfogással, a korlátolt akadémikus látással, ami vezérfonalat jelentett saját kritikusi gyakorlatában is: „A látás önállóságát, szabadságát a közönségnek megszerezni.” S hogy ő maga mindig „… a modernség legelszántabb verekedői között legyen. A századfordulót követően kitartóan népszerűsítette Lechner Ödön művészetét, bátran szállt síkra az építészeti haladás ügyéért.
Az ő meghívására kereste fel Budapestet akkor a híres norvég drámaíró, Henrik Ibsen, s ő szervezte meg találkozóját Jókai Mórral. Ugyancsak ő pendítette meg először a kezdetben nagy hullámokat vert önálló leánygimnáziumok indításának eszméjét is. Felesége élete végéig Hermann Leona volt, akitől András, Béla, Zsófia és Klára nevű gyermekeik születtek.
A Lechner Ödön Társaság elnök-igazgatójaként és számos művészeti társaság vezető tagjaként is ténykedett. Mint a Budai Izraelita Hitközség elöljárója, megszervezte a kultúrestélyek intézményét, és a zsidó tudományok művelésére alakult Jehuda Halévi Társaságot is igazgatta. Életének utolsó éveiben egy félezer oldalas kötetbe foglalta össze tanulmányait és emlékezéseit (Művészetről, művészekről), hogy maradandóbb alakban még egyszer megajándékozza közönségét. Szívroham végzett vele 76 éves korában, 1939. november 9-én, a farkasréti izraelita temetőben nyugszik. Farkas Zoltán a Nyugat folyóiratban így búcsúzott tőle: „Gerő azok közé tartozott, akik hamar felismerték e változások szükségességét és értékét. Szívvel-lélekkel támogatta az új művészetet, de nem vált hűtlenné azokhoz, akik első mély képzőművészeti benyomásait szolgáltatták. Így történt, hogy Munkácsy, Székely, Lotz, Zichy, Ybl rajongója maradt, és ugyanekkor lelkes híve volt Rippl-Rónainak, Szinyeinek, Ferenczy Károlynak. Ilyen széles befogadóképességre nem sok példa volt nálunk. Sohasem feltétlen ünneplője az újnak csak azért, mert új és más;
Részletek az én fővárosom című könyv Ó-Buda fejezetéből
„Félig földből ásott tegnap, félig földhöz ragadt ma. Egyik része város, a másik része falu, együttvéve egy egész világ, amelynek szokásai és nézetei egyebek a többi világénál.
A Lipótvárosé a jelen, a körutaké a jövő, a váré a múlt, Ó-Buda a megtestesedett régmúlt.
Emlék az ókorból, melyre a középkor is ráírta a maga sorait. Nagy ideig nem fogta az újkor betűit, csakis legújabban látszik meg rajta annak az írásnak a nyoma, amelyet a régi lapra a jelenkor véseget.
Ezek a nagybetűk a gyárak. A sugár kémények körül gomolygó füst olyan, mint a széllel mulató zászló. Rövid idő alatt sokat változtattak Ó-Budán. Nem maradt a régiekből egyéb, csak a házak, a megtagadott tradíciók és a szegénység. Másutt az utczai illat mint szerves egész hat a szaglóérzékre, itt megmarad elemeire bontva. A szeszgyáré elszédít, a bőrgyáré elfacsarja az orrot, a kékfestő fanyar illata könnyeket csal a szemekbe. Valóságos nagy gépház, ahol jár és forog és zúg-búg az ezernyi masina.
Csupa nyomorúság. Nem czifra, mint egyebütt, hanem kiáltó. S az ó-budaiak mégis csendes emberek. Nem örülnek másnak, csak annak, hogy élnek. A szegény ember reménykedik (Isten) protekcziójában. S ezért Ó-Budán a plébános és a rabbi az első emberek. Utánuk a kerületi orvos következik. Nem mondanak élczeket rája, mint másutt. Hiszen ingyen gyógyítanak, az emberek pedig csak pénzért hazudnak. Sehol sincs olyan kevés beteg, mint Ó-Budán. Itt a lakosság nem ér rá megfeküdni az ágyat. Egyéb dolga van: meg kell keresnie a holnapi nap betevő falatját. Nem is egyet, hetet-nyolcat.
A Lajos-utcza Ó-Buda főutczája. Most valóságos kígyóvonal, amely minden ötödik-hatodik háznál megbánja irányát és nekifordul az ellenkező vidéknek. Van benne vagy tíz emeletes ház, a többi rozoga viskó. Hosszú, keskeny udvaraikba nem fér levegő, annyi bennük az ember. Az ó-budai asszony mindent az udvaron végez: mosást, takarítást, még a gyermekei fésülését is. Nincsenek családi titkaik, nem félnek a nyilvánosságtól.
A dörgős udvarburkolat csupa víz, ételmaradék, madártoll, dinnyemag. Ez a környék a gyári munkások lakóhelye, a Tavasz utca tájékán a boros gazdák laknak. Az elsőnek több a gyereke, az utóbbinak a vagyona. Mind a kettő németül beszél. Az egyik zsidóul, a másik svábul. Mégis megértik egymást. Mindegyik átvett valamit a másiknak a nyelvéből. Megalkották volna a külön ó-budai dialektust, ha be nem köszöntött volna a magyarosodás. A Lajos utcza legnagyobb büszkesége az izraeliták imaháza. Görög templomcsarnokban dicsérik az istent. Czifrasága viszont az az öles, kétfejű sas, amely a hadsereg ágyraktárán terjesztgeti szárnyait.
Az a bogár olyan kicsiny, hogy csak nagyítóüveg alatt látszik, mégis tönkre tesz egy világot. És megöli a legszentebb igazságot és a legmagasztosabb inspirácziót. Azokat, melyek borban születnek.
Pedig ennek a régi földnek szüksége van a mámorra. Maholnap a szüretet is az emberiség eljátszott gyerekjátékai közé sorozzák. Oda jut, ahova az olympusi játékok, a lovagi tornák. Az emlékezet lomtárába. Ahol régente szüretelők kedve virágzott, a jövőben szilvaízt kevernek, s a kóstoló pinczegádor helyén aszalógyárak füstölik majd telibe a hegyi levegőt. A nagyhangú kapásfiú, akit „braunhaxlernek” nevez a kerületi dialektus, neki adja majd magát a szerénységnek, és nem lesz már különbség közötte és a Lajos utczai polgártárs között.
Az ágyrajáró bérlő a legnagyobb úr: legényember, ki maga költheti el a szerzeményét. Mégsem okul tapasztalatain. Amint szerét ejtheti, megházasodik. Ha a leánynak annyi a pénze, hogy bútort vehet rajta, s a lakodalom költségét megfizetheti: elveszi. A szerelem vak, a hozomány vakít. Az első mindent szépnek lát, a másodikért semmit sem látnak csúnyának. Az első csalódhat, a másikért csalnak. Az ó-budai nem vesz macskát zsákban, de nem is árul.
Sehol se vénülnek meg olyan hamar az asszonyok, mint Ó-Budán. A szépség áldozatokat kíván, itt pedig nem áldoznak érette semmit. Az orczák hírhedt rózsái elfonnyadnak a szobák és házak rossz levegőjében, a mosolygást pedig megszegi az a temérdek dolog, amit a gyerekhadsereg okoz.
Egész Budapesten sehol sincs annyi szatócs és sehol olyan kevés a pálinkamérés, mint Ó-Budán. Pedig a lakosság legnagyobb része munkásember. Azt tartják róla, hogy a munkagépét pálinkával keni. Az ó-budai munkás mértékletes, józan és takarékos. Nem a takarékpénztárba teszi a pénzét, hanem a felesége kezébe adja. Az ó-budai asszony se tudósa a mathematikának, de művésze a beosztásnak. Kimegy a hetivásárra, keresgél, ókumlál, alkuszik, esküszik, és néhány garas árán megszerzi a hosszú hétre való életet. És Ó-Budán szégyen dolog nélkül lenni. Az ó-budai azért dolgozik, hogy élhessen, mégis azt hiszi: azért él, hogy dolgozzék.
Az ó-budaiak nem törődnek a költőkkel. Nincs érkezésük az olvasáshoz, pénzük se, de kedvük sem. Újságot is kevesen járatnak. A híreket elmondják a szomszédasszonyok, s a hetivásár felér a Times-szal. Ó-Budán az írók csakúgy éhen halhatnának, mint akár Kecskeméten. A legjobb, ha meg sem születnek. Hanem eddig nem kérdezték tőlük, meg akarják-e látni a napvilágot?”
Nagy Endre: Nehéz a giccs! (részlet)
„Nézze, Kálmán Imre… a múlt héten a redakcióban lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú, tizenkilenc éves, Bartók Bélának hívják, a tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája és az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott hát bennünket, hogy hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az ember-mentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, hogy micsoda dicsőség lesz a számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a leányát zongorázni. Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán – legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy pohos kenyeret és egy hosszú rúd szalonnát, megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell!”