Milyen emlékeid vannak az Óbudához kötődő fiatalkori éveidről?
A nagyszüleim a Dereglye utcában laktak, ami a régi Sipos Vendéglő utcája. Az Árpád fejedelem útjába torkollik, szinte már a Dunába. Édesanyám is ebben a lakásban nőtt fel. Édesapámmal később a munkájuk miatt vidékre költöztek, ezért én alapvetően vidéki gyerek vagyok, de rendszeresen feljártam a nagyszüleimhez Óbudára. A közelükben volt a legendás Kolossy téri piac, ahol sokat bóklásztam. Ma is fáj érte a szívem. Korszerű formában újra kellett volna építeni. Csodálatos kuriózuma volt Óbudának.
Gyermekkoromban az első élményem – amikor Óbudára érkeztem – mindig ugyanaz volt: alig vártam, hogy a Nyugatitól induló 66-os villamosról leszálljak a Bécsi úton, majd a Lajos utca és a Szépvölgyi út sarkán lévő trafikban két katonafigurát kapjak egy darab áráért. A nagyapám ugyanis jóban volt a trafikossal. Nagyapám mindenkivel jóban volt, mindenkihez volt egy jó szava… Az a lázas pillanat, amit a trafikban éltem meg, még most is bevillan, amikor autóval arra járok.
A Palatinus Strandra is sokat jártunk a barátommal. Átmentünk a kis hajóval a Margitszigetre, és átmásztunk a kerítésen. Kölyökként még egy csokoládét sem emeltem el sehonnan. Ez az egyetlen ilyen jellegű bűnöm, hogy a Palatinusra nem nagyon vettem belépőt… Remélem, ez a súlyos bűnügy azóta már elévült.
A Vasasban fociztam ugyan, de sokat jártam arra a grundra is, amelyik a Szépvölgyi út és az Árpád fejedelem útja sarkánál volt. Speciális, egyérintős játékot dolgoztunk ki, ami csiszolta a technikánkat. Mindenki ifi válogatott lehetett volna, aki ott játszott. Megtanultuk leszorítani a lövést, mert ha hibáztunk, a Dunában kötött ki a labda. Ha mégis beleesett, akkor lestük, hogy mikor jönnek a kajakosok, kenusok, hogy visszadobják nekünk. A nagyapám ifjú korában profi futballista volt, édesapámmal pedig kijártunk a III. kerületi TTVE meccsekre, ahol a lelkes „béközép” tagjai voltunk.
Egy dolgot kicsit megbántam: sznob módjára a Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam, igazi óbudaiként az Árpádba kellett volna.
Visszajársz Óbudára?
Óbuda a jelenlegi életemnek is a része, hiszen szüleim ugyanabban a lakásban laknak, ahol a nagyszüleim éltek. A hatvanadik születésnapom egy igen emlékezetes mozzanata is Óbudán zajlott. A feleségemtől kaptam egy kétszemélyes kajakot. Régen kajakoztam, ez vezethette félre, mivel sportváltozatot választott. Jó érzés volt, hogy ennyire bízik bennem. Így utólag azért felelőtlen volt. A Rómain próbáltuk ki, ami látványosra sikerült. Azt tudni kell, hogy a profi kajakosok fogadásokat szoktak kötni arra, hogy egy civil képes-e legalább öt másodpercig ezekben a típusú kajakokban benne maradni. A gyerekeink a partról nézték, ahogy szinte azonnal belebuktunk a vízbe. Talán hat másodpercig voltunk benne. Azért utána mentünk vagy tizenöt métert oda-vissza. Erre büszke vagyok. A profik elvesztették volna a fogadást.
Mi tartasz a legfontosabbnak abból a csomagból, amelyet a szüleid útravalóul adtak Neked?
Nagyon büszke vagyok rájuk. A szüleim boldog emberek, ami manapság ritka. Azt csinálták egész életükben, amit szerettek. Mindketten megszállott pedagógusok. Édesapám különböző kanyarokat tett az életében, például 27 évesen a művelődési ház igazgatója volt Vácott. Azt az időszakot is szerettem, mert az összes szakkörre belóghattam. Amikor jövök-megyek, felismernek. A felismerések egy jelentős része azonban annak köszönhető, hogy édesanyám vagy édesapám tanította őket.
Szinte a hülyeségig tisztességesek vagyunk, mindig meg akarunk felelni. Azért a nagyszüleim ágán voltak svihákok, hogy enyhítsék ezt a családi terhet. A már emlegetett nagyapám egy mindenki által szeretett, nagy fazon volt. Felderült az emberek arca, ha valahol megjelent. A dédnagyapám pedig színész, rendező és térképész, egy igazi bohém volt. Sok minden van az ember genetikájában, de összességében az hatott rám, amit a szüleim miatt magam körül tapasztaltam, amit tőlük kaptam. A munkájukhoz való viszonyuk, a tehetségük, a jó és rossz közötti egyértelmű különbségtétel fontossága, amiben nincs náluk megalkuvás. Vannak persze árnyalatok, de a lényeget tudnunk kell.
Színész és rendező színházban, filmen és tévében, forgatókönyvíró, producer, színházigazgató. Mi hajt abban, hogy mindezt csináld?
A nagy nyughatatlanság, aminek nyilván árnyoldala is van. Mindig, minden izgatott. Ezt talán kicsit szégyenkezve mondom, szemben a feleségem, Nagy-Kálózy Eszter művészi pályájával, aki amióta az eszét tudja, színész akart lenni. Én is színész akartam lenni, de előtte orvos is, diplomata is, miközben mindig szerepeltem. Óvodai rendezvényeken, iskolai szavalóversenyeken, „Ki mit tud”-on. A tanítás is vonzott. Ha valamelyik szeletét megismertem a világnak, akkor tettem egy pipát, és mentem tovább. A tengerészet is izgatott. Szerintem, ha az országunk tengerparttal bír, akkor valamilyen módon közöm lett volna a hajózáshoz. Több dolgot egyesít: a közösséghez való tartozást és a folyamatos haladást, a biztonságot és az új helyzetek folyamatos lehetőségét.
Bátor, vállalkozó szellemű művésznek tartod magad?
Hajt a kíváncsiság, a vállalkozó kedv, miközben félek. Ezt nehezen tudom összerakni, de kezdem megszokni. Nem elemzem már magamat. A válasz alapvetően az, hogy igen, mert legyőzöm a félelmeimet.
Amikor elkezdted az igazgatói munkádat a Vígszínházban, az első nap reggelén milyen érzésekkel, gondolatokkal indultál el a színházba? Emlékszel még rá?
Emlékszem. Rosszul voltam. Nehéz volt ünnepként megélni az első napomat, mert az odavezető út nem volt normális. Sok mindennel terhelt és tarkított volt ez az időszak. Sok volt a tisztázatlanság, terhelve a vírushelyzettel, ami miatt személyesen nem lehetett kommunikálni a jövendő munkatársakkal. Két méter távolságból, parkokban sétálgatva tudtunk egymással beszélni, vagy egész nap telefonáltam. Amikor beléptem az épületbe, az első pár óra nyomasztó volt. Túl nagy lett az épület, én pedig túl kicsi. Ráadásul az átadás-átvételnek kevés köze van a művészethez, a színházcsináláshoz. Másfél méter magas papírhalom feldolgozásáról volt szó. Ilyet még nem csináltam és valószínűleg nem is fogok többet. Az a halom papír persze a színház fontos dolgait, emberi sorsokat tartalmazott, de akkor az számomra egy elvont papírkupac volt. Erős, huszonnégy óráig tartó szorongásom volt. Nagy levegőt kellett vennem, majd kifújni, és aztán elindult az élet.
Egy év elteltével hogyan indulsz el a Vígszínházba?
Nagy baj lenne, ha ugyanúgy, mint az első nap, mert akkor azonnal fel kellene mondanom. Az volt a szerencsém, hogy az első nap után nem volt időm gondolkodni. A mindenki számára szokatlan helyzetekre gyorsan kellett reagálni. Egyszerre voltam új egy szituációban, miközben az egész világnak is új helyzet volt a pandémia. Az öreg hölgy látogatása című darab tavaly októberi próbája után ott ragadtam a félhomályos nézőtéren. Hónapok teltek el az első napi rácsodálkozásom óta. Felnéztem a kupolára és jó érzés járt át, hogy ott ülhetek, és egy ennyire megtisztelő feladatot láthatok el.
Az Óbudai Anzikszban mondta el Vecsei H. Miklós, hogy „a Vígszínháznak erős energiája van, … ahová, ha bemegy az ember, már történik valami, úgy, hogy még el sem kezdődött a próba vagy az előadás.” Te hogy éled meg azt az energiát?
Nagyon pontosan és szépen fogalmazott Hasi (szerk.: Vecsei H. Miklós). A magyar színháztörténetnek és Budapestnek is fontos része ez a 125 éves épület. Ha ránézünk, akkor esztétikai örömöt okoz, mert így képzeljük el a színházat. Ha nem olvas valaki utána, akkor is érzi a múltját. Ingatlanvásárlásnál, amikor belépünk egy lakásba vagy egy házba, mindjárt az első másodpercben tudjuk, hogy lesz-e közünk hozzá vagy sem. Van valami megmagyarázhatatlan érzés, ami abból ered, hogy egy épületnek is van lelke. Hát még egy olyan helynek, mint a színház, amelynek működése a lélekre épít. A Vígszínházban Szííínésznek érezhetjük magunkat, nem csak színésznek.
Van egy erős, bátor színész és rendező generáció, akik a Vígben is képviseltetik magukat. Hogyan viszonyulsz hozzájuk?
Látszik az évadunkból, hogyan viszonyulok. Ha a vírus nem szól közbe, akkor már megszületett volna a Szerelmek városa című előadás, aminek alapvetően – többedmagával – Vecsei H. Miklós az írója és ifj.Vidnyánszky Attila rendezi. Fontos, hogy sokféle látásmód jelenjen meg a Vígszínházban.
Miért csinálunk meg egy előadást? Miről akarunk beszélni? Természetesen más szemszögből közelít formailag, esztétikailag egy huszonéves, mint én. Persze sokszor ez nem is kor kérdése. A modernség szót nem is használom ebben a megközelítésben. A Vígszínházban mindig volt egy állandó rendezői gárda, de mivel sok előadás készül, ezért újabb és újabb kollégák fordulnak meg nálunk. Aztán ha kötődnek a társulathoz, a csapathoz, akkor gondolkodhatunk együtt a jövőképben.
Hogyan éled meg annak a felelősségét, hogy Magyarország legnagyobb és legrégibb színházának vagy az igazgatója?
Ezt csak alázattal lehet csinálni. Én mindenkiért felelős vagyok, aki itt dolgozik. De a felelősséget nem szabad minden percben megélni, mert akkor nem lehet dolgozni. Ha az egyiptomi társadalom logikája szerint gondolkodnánk, az épületben a színpadnak kellene legfelül lennie, mindenkinek alatta, akik azt szolgálják, hogy a színpadon a lehető legjobb dolgok történjenek. Ez nyilván csak elvont kép, elég furcsa lenne így az épület. A lényeget viszont kifejezi.
Akkor működik jól a színház, ha a portás, a díszítő, az öltöztető, a lakatos is úgy érzi, fontos neki az, hogy este héttől tízig a lehető legpontosabb képet fessük a világról. Mindenkinek megvan a maga részfeladata a rendszerben. Kell, hogy ők is érezzék, az esti előadások az ő produkcióik is. A főszereplőre fognak bejönni a nézők, és nyilván abszurd lenne kiírni, hogy ki készítette el a lakatosmunkát, de tudnunk kell mindnyájunknak, hogy ez egy közösség, és ha jól működik, akkor ez megfoghatatlan módon felszivárog a színpadra.
Amikor naponta találkozol megoldandó problémákkal, mint színházigazgató, van olyan színházi előd, akire gondolsz?
Szerencsétlen dolog lenne, ha nem alakult volna ki bennem egy kép arról, hogyan szeretném ezt csinálni. Mindenki hatott rám, akivel színházban, színpadon találkoztam. Én a Vígszínházban még a Várkonyi korszakban nőttem fel, úgy, hogy Zoli bácsival már nem találkozhattam. Bár Horvai István lett az igazgató a Vígben, de a felépítmény, a szellemiség Várkonyié volt. Engem abban az évben vettek fel a Színművészetire, amikor Várkonyi Zoltán elhunyt. Az ő osztályába jártam volna, ha a sors nem szól közbe, végül Marton László és Valló Péter lettek az osztályfőnökeim. A társulatban töltött 18 évem alatt nyilván láthattam, hogyan működik az intézmény. Marton László igazgatósága alatt kezdtem el rendezni. Ugyanebben az igazgatói irodában ültünk és terveztük az évadot Marton Lászlóval, Eszenyi Enikővel, Hegedűs D. Gézával és Alföldi Róberttel. Mindegyikőjüktől tanultam, de amikor a színházra gondolok – szerintem a felsoroltak is így lehettek ezzel – Várkonyi Zoltán kikerülhetetlen.
Nyilván voltak kötelező körök, de a színház lelke mégis a Várkonyi által generált polgári színházhoz és a régi falakhoz illeszkedett.
Azoknak, akik kívülről figyelik, ajánlom tisztelettel kezelni a Vígszínház mindenkori műsorpolitikáját, mert nagy kihívás 1100 embert leültetni estéről-estére. Az üres színház nem színház. A Vígszínház soha nem lehetett elitista, és el kell kerülni a kommersz csapdáit is. A magyar színházi kultúra fontos pillanatai és a kortárs drámaírók ősbemutatói születtek meg a színpadán minden időszakban. A színház a Várkonyi korszakig színészcentrikus volt, a nagy nevek miatt jöttek be a nézők. A rendezői színházzal sok minden átalakult a magyar színházi kultúrában, ez nyilván hatott a Vígszínházra is. A rendező neve, víziója épp annyira vonzó kell, hogy legyen, mint a társulati névsor. Össze kell, hogy álljon egy évad sugallta gondolat. Egy szellemiség. Összegezve: minden elődömtől volt mit tanulnom, de ha mindenképpen választanom kell, akkor a Várkonyi-féle színház áll a legközelebb hozzám, amely nem volt sznob, mégis minőségi és szórakoztató.
Mit tekintesz missziódnak mint színházigazgató?
A szakmaiságot. Amit el akarunk mondani a világról, azt a színházon keresztül tegyük. Az aktuálpolitikai vezércikkekben nem szeretnék megmondóember lenni. Olyan előadásokat szeretnénk létrehozni, amiben a jó és a rossz közötti különbséget professzionális módon, tehetséggel meg tudjuk mutatni.
Sokan azt szeretnék, hogy az ember mindenképpen ide vagy oda csatlakozzon, de elmondom – vállalva a nevetségesség ódiumát –, hogy én a nézőkhöz és a szakmához szeretnék csatlakozni. A Vígszínház mint hatalmas intézmény a múltjával együtt jó keret ahhoz, hogy ezeket a szándékokat képviselje. Önmagában azzal, hogy ebben a szellemben működünk, azt sugalljuk, hogy nem kell feltétlenül folyamatosan csőre töltött fegyverrel közlekedni.
Török Ferenc 1945 című filmje kapcsán 2018-ban megkaptad a Filmkritikusok Díját és a Magyar Filmdíjat mint a legjobb férfi főszereplő. Hogyan gondolsz vissza erre a szerepedre?
Próbálok nem valami közhelyes jelzőt használni, de nem tudok mást mondani, mint azt, hogy csodálatos időszak volt a forgatás. Török Feri olyan hangulatot teremtett, amiben a lehető legjobbat tudtuk magunkból kihozni. Feri halk szavú, de koncentrált és pontos instrukciókkal segített minket.
Megrendített a forgatókönyv, közel áll hozzám az az alapállás, amiből a film íródott, és az a szemszög, amiből azt az egészen felkavaró időszakot vizsgálja. Utólag már tudjuk, hogyan alakult a történelmi helyzet, de kevesen tudhatták, hogy már Jaltában eldőlt: szovjet uralom jön és semmi esély sem lesz a demokratikus választásokra. A magyar történelem fontos pillanatait rögzíti a film. Különös, átmeneti időszakot mutat be a történet. Túl könnyen ítélkezünk utólag, bizonyos történelmi ismereteink birtokában, innen nézve azonban már nem látszanak az árnyalatok. Nem ment fel senkit a film, nem ítélkezik ostobán, van benne empátia. A falu képe összetett, megjelenik benne az összes árnyalat, az undorító jellemtelentől a hősig. Nyilván az életben is így van, de sokszor leegyszerűsítünk, miközben a világ sokkal árnyaltabb. Nagyon örültem annak, hogy ez a film elkészült és életem egyik legfontosabb pillanataként tekintek rá. Jó érzés volt, hogy Török Feri bizalommal fordult hozzám, mert casting nélkül kért fel a szerepre.
Hogyan gondolsz vissza a filmes karrieredre?
Különösen alakult a filmes életem. Amikor a pályámat kezdtem, fel sem fogtam, mibe kerültem. Rengeteget forgattam. Cha-cha-cha, Szerencsés Dániel, Jób lázadása filmek hármasából volt Oscar-jelölés és Cannes-i Filmkritikusok Díja is. A Cha-cha-cha közkedvelt közönségfilm lett, amiből máig idéznek. Ha most lenne két ilyen évem, sok pezsgőt bontanék. Akkor ezt egyáltalán nem fogtam föl.
A skorpió megeszi az Ikreket reggelire című film után azonban fura csend következett, miközben sok mindennel foglalkoztam, akkor kezdtem el például színházban rendezni. Ezt a csendet nehéz észrevenni az életrajzomban, mivel a televíziós Oscart elnyerő, Perlasca – Egy igaz ember története című filmben is benne voltam, és „A” kategóriás Hollywood-i sztárokkal, például Robin Williams-szel forgattam együtt, ami nagy élmény volt. Része volt az életemnek akkor is a film, de különös módon nem a magyar film. Aztán megcsináltam az Üvegtigris filmeket, Bacsó Péterrel több filmet is forgattam, valahogy „helyre állt a rend”. Ha ennek a fényében nézem, hogy mit jelent az 1945, akkor még jobban örülök ennek a fontos szerepnek. Jól esett volna előtte is megmártózni ilyen jellegű kihívásokban.
Vannak aktuális filmterveid?
A Vígszínház most mindent kitölt, de mielőtt igazgató lettem és a vírus lecsapott, egy szlovák-cseh koprodukciós filmet rendeztem volna. Bízom benne, hogy az még létrejön. Ha visszatér a békeidő és minden rendeződik, akkor nem szeretnék lemondani a filmes életemről. Ahogy Várkonyi Zoltán a filmjeiben a Vígszínház társulatára építkezett, úgy remélem, hogy az nekem is megadatik.
Szinkronizáltad Michael J. Fox-ot, Brad Pitt-et, Tom Cruise-t, John Travolta-t, John Cusack-ot. Mit adott ez a munka neked?
Imádtam szinkronizálni. Az akkori technika persze nagyon más volt, több időnk volt egy-egy feladatra. Ebben az időszakban a filmezésről is rengeteget tanulhattam; snittelésről, színészi játékról. Izgalmas kérdés, mennyire vagy önmagad, mennyi a hozzáadott érték egy-egy szinkron közben. Persze alázatosnak kell lenned, de tény, előfordult, hogy beleimprovizáltam egy jelenetbe. Az Esőemberben Tom Cruise, aki éppen képen kívül van, Dustin Hoffmann-nal veszekszik, és a hisztije közé becsempésztem néhány saját mondatot. Nagy elégtétellel nyugtázom, hogy néha idézik ezt a jelenetet a filmből. A szinkron hozadéka volt az is, hogy olyan színészekkel tudtam együtt dolgozni, akikkel az akkori merevebb színházi rendszerben máshol nem találkoztam volna. Rajhona Ádámmal mind a ketten élveztük a Vissza a jövőbe című trilógia mindegyik részét. Az elsőt éjszaka csináltuk, úgy kellett minket kirángatni az épületből, mert gyerekesen érdekelt minket a folytatás.
A pályád elejének egyik meghatározó címszerepe volt a Szerencsés Dániel. Szerencsés Péternek tartod magad?
Igen. Önmagában az szerencse, hogy a kölyök fizimiskám miatt predesztinálva voltam bizonyos filmszerepekre. Szerencse a családi hátterem, ami édesen kispolgári volt, miközben tehetséggel volt fűtve. A szüleim iránytűt jelentenek, és még mindig itt vannak velem. Itt van a családom, a gyerekeim, akiket mind beszippantott a szakmánk. Lenyűgöz, ahogy működnek. Az életem során nagyon sok mindent csinálhattam, ennek a pörgésnek persze van árnyoldala is, de a lényeget tekintve szerencsém volt szakmailag is. Hosszan válaszoltam, de a lényeg: igen, Szerencsés Péternek tartom magam.
