Már gyermekkorában érezte, hogy a művészi pálya felé viszi majd az útja, vagy ez csak később vált világossá?
Négy-öt éves koromban már „illusztráltam” a mesekönyveket, az általános iskolában végig rajzoltam minden órán. Ekkoriban a XII. kerületben laktunk a szüleimmel. A gimnáziumban rögtön fakultatív művészettörténetet tanultam, kerestem a kapcsolatot a művészkörökkel. Lélekben már odatartoztam, nem a gimis osztálytársaimhoz. Bár – hozzáteszem – azért kitűnő tanuló voltam.
Szülei támogatták a művészi ambícióit?
Ők úgy gondolták, mindenképpen legyen egy szakma a kezemben, amiből meg tudok majd élni, ha később mégis ezt az utat választom. Ezért hát érettségi után szakmát kellett tanulnom, de nem vettek fel se fodrásznak, se kozmetikusnak.
A Práter utcában működött a gyár tanműhelye, egy év volt a tanulóidő. A gyárba innen nem jártunk ki. Az Aquincum Porcelángyár hirdetett ekkoriban egy országos versenyt „A Szakma Kiváló Tanulója” címmel, amelyen én is részt vettem. Második helyezést értem el egy saját tervezésű, kézzel festett vázámmal. Az első három helyezettnek felajánlották a jelentkezési lehetőséget az Iparművészeti Főiskolára. Porcelánfestő tanulóidőm lejárta után, 1962-ben éltem is ezzel a lehetőséggel, és jelentkeztem az Iparművészeti Főiskola porcelántervező szakára. Előfelvételt nyertem a főiskolára. Mivel ebben az évben nem indult ez a szak, így egy évig az aquincumi gyárban dolgoztam. Tanulmányi szerződést kötöttünk a főiskolai évek idejére: a gyár ösztöndíjjal támogatott, én pedig vállaltam, hogy diploma után legalább öt évig dolgozom majd ott.
Milyen munkakörben tevékenykedett a gyárban?
Minden műhelyt végigjártam a nyersgyártástól a festésig. Nagyon lelkes voltam, érdekelt a szakma, csak a hajnali felkelést viseltem nehezen. A porcelánfestők vezetője a Herendről érkezett Terike volt, aki csodálatosan tudott festeni. Később jó kapcsolatom volt a gyár állandó tervezőjével, Ősz-Szabó Antóniával is. Az aquincumi gyár lágy porcelánnal dolgozott, ami már nem volt alkalmas a nagy „előd”, Hüttl Tivadar által készített és nagy szakértelmet kívánó, reprezentatív étkészletek gyártására. Az 1951-ben államosított gyárban elsősorban kisebb porcelánfigurák, nippek készültek, amelyeknél betanított munkában egy-egy munkafázist végeztek a dolgozók, normában. Hamar kiderült számomra, hogy ez nem az én világom.
Én monumentális plasztikák készítésében gondolkodtam, de a normában készítendő „nippek” nagyon nem ebbe az irányba mutattak. Úgy éreztem, hogy a repülésre kész „szárnyaimat” nyesegetik. Művészi, ízlésbeli konfliktusaim voltak az akkori igazgatóval.
Hogyan oldódott meg végül ez a konfliktus?
Szerencsére jól! Egy év után sikerült közös megegyezéssel eljönnöm, nem kellett ledolgoznom az öt évet. 1968-tól 1970-ig az Épületkerámia Ipari Vállalatnál dolgoztam tervezőként. Ez a Jászberényi úton volt, mi pedig a Szent István körúton laktunk, így egy „kicsit” messze volt a munkahelyem, sok idő elment az utazással. A férjem, Apostol Pál fotóriporter változó időbeosztásban dolgozott.
Művészi álmai megvalósítására is sor kerülhetett?
Ekkor már volt egy saját műhelyem égetőkemencével az I. kerületi Csap utcában, ez máig megvan. A Képcsarnoknak, az Iparművészeti Vállalatnak készítettem mázas kerámia edényeket eladásra. Vidéki megrendeléseim is voltak, és kiállításokon is részt vettem. 1975-ben visszahívtak „Alma Materembe”, az Iparművészeti Főiskolára tanítani. Porcelán és üveg szakon oktattam kreatív dekortervezést, szitanyomást és színtant.
Ekkor már voltak önálló kiállításai is?
Igen, 1980–1981-ben. Pályázatokon is indultam, ahol épületekre kellett tervezni díszítőelemeket. Nagy szorgalommal és lelkesedéssel készültem ezekre. Közben alakult a főiskolán egy Alapozó Képző Intézet, ennek megszervezésében is részt vettem, majd később itt tanítottam.
Milyen alkotásai készültek ezekben az években?
Első nagyobb lélegzetű munkám egy mozaikfal volt, amelyet az Épületkerámia Ipari Vállalat külső falára terveztem 1970-ben. Sajnos ezt azóta lebontották. 1981-ben az MTA Központi Hivatalának belső terében került elhelyezésre egy 75 négyzetméteres, növényi lenyomatokból készített kerámia díszfalam, 1982-ben pedig a SOTE Kollégiumába terveztem plasztikus elemekből álló falburkolatot és díszkutat.
Ilyenek például a különleges hangulatú tus- és színesceruza rajzok.
Körülbelül 2005-től kezdtem el ezeket készíteni, önálló kiállításon is szerepeltek. Az akkori lelkiállapotomat, élethelyzetemet nagyon jól tükrözik a rajzok. 2013-ban volt egy nagy kiállításom a régi Budapest Galériában (a Klotild-palotában, az Erzsébet-hídnál) Kapuk, házak, emberek címmel. Itt kerámiáim és rajzaim is szerepeltek.
Mennyire vesz részt egy kiállítás előkészületeiben, kivitelezésében?
Sok-sok beszélgetés, a szervezőkkel való együtt gondolkodás előzi meg a kiállítást, de magát a rendezést rábízom a jól felkészült rendezőkre.
Úgy tudom, hogy műveit sok külföldi kiállításon is bemutatta a nagyközönségnek.
Igen, 1989-től kezdőden voltak kiállításaim Európában: Olaszországban, Finnországban, Németországban, a tengeren túl pedig Kanadában és az Egyesült Államokban, New Yorkban. Porcelán műveket állítottam ki: reliefeket, aktokat, kisplasztikákat, és elmondhatom, hogy nagy sikerük volt.
Ezek a műalkotások is nyilván a műhelyében készültek, de hol történt a kiégetésük?
A műhelyemben csak egy kisebb kemence van, amiben maximum 1200 fokig tudok égetni. A porcelánok kiégetéséhez viszont 1350 fokra van szükség, ezt az Aquincum Porcelángyárban tudtam megtenni. Egyébként is visszajártam oda alapanyagért, és itt készítettem el sok porcelán figurámat is; ott maradtam műszakzárás után a gyárban. Az itt kiégetett porcelánokat vittük ki a külföldi kiállításokra. Ez így volt egészen a felszámolásig.
Megpróbáltam egy párat megmenteni, megkérdeztem, hogy elvihetném-e? Azt mondták, ha meg tudom oldani a szállítást, akkor igen. Úgyhogy szereztem egy kis teherautót, így sikerült pár darab öntőformát elhoznom. Ezek közül ajándékoztam egyet az Óbudai Múzeum Hüttl-Aquincum porcelánkiállítására: a „Vízbelépő nő” aktjának öntőformáját. Sajnálom, hogy nem tudtam sokkal többet megmenteni, hiszen ezeknek nagyon fontos ipartörténeti jelentőségük lenne. Az óbudai gyár felszámolása után a Kőbányai Porcelángyártól vásároltam az alapanyag masszát, és ott is égettem ki a munkáimat. Az én műhelyem elektromos kemencéje nem alkalmas arra, hogy ragyogó fehérre égesse ki a porcelánokat. Ehhez sokkal nagyobb teljesítményű és magasabb hőfokú, ún. redukciós kemence szükséges. Egy idő után a Kőbányai Porcelángyárat elkezdték „feldarabolni”, de én az utolsó pillanatig oda vittem kiégetni a porcelánjaimat.
Hogyan alakult tovább a pályája?
1998-tól meghívtak Herendre „külsős” tervezőnek. Lányfigurákat terveztem, kb. 28-at, ebből 6 darabot „örök áron” megvett a herendi gyár, és árusította elég nagy sikerrel. Az 1990-es évek elején kezdtem el ezeket a porcelánfigurákat készíteni.
Ezekre a munkáimra figyeltek fel Herenden, és ezért kértek fel, hogy tervezzek hasonlókat nekik is. Közben továbbképzést tartottam az ottani szakmunkásoknak a különleges porcelánok elkészítéséhez. Ez a technika nagyon nehéz és bonyolult, csak egy-két embert tudtam erre betanítani: ezért miután eljöttem Herendről, már nem is folytatták a gyártásukat. Időközben – 2004 környékén – az Iparművészeti Főiskola (ekkor már Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetem) Alapozóképző Intézete megszűnt, s így az én ottani munkaköröm is.
Ezek után, gondolom, ki kellett találni a következő lépéseket az alkotómunka folytatásához.
Dolgoztam tovább a Csap utcai műhelyemben, és 2002-től elkezdtem tusrajzokat is készíteni. A porcelán finom, érzékeny világát jelenítettem meg ezeken a rajzokon. Három évig csak rajzoltam, születtek 10 méter hosszú tekercsek is. Akkori gondolataimat, érzéseimet, álmaimat, a belső feszültségemet „rajzoltam ki” magamból, sokszor napi 8–10 órán keresztül. Ezek abszolút intim, személyes vallomások, rajzban kifejezett imák, versek. Az önkifejezés legmélyebb szférái számomra: mintha naplót írnék. A rajzok narratívak, sztorijuk van, egy történetet mesélnek el folytatásokban. Sokszor tekercsekben dolgozom: kiírom magamból az élményeimet, érzéseimet, a fájdalmat és az örömöt.
Ekkoriban nem voltak kiállításaim, a porcelánnal már nem foglalkoztam. Viszont 2005-ben alkotói ösztöndíjat kaptam a Kecskeméti Kerámia Stúdióba. Új útra, új művészi terepre léptem. Elkezdtem a nagyméretű kül- és beltéri kerámia plasztikáimat, az úgynevezett „épített kerámiákat” készíteni. Ezek belül üregesek, a külső falukat rakom fel, ez adja meg a formát. 70 centiméterenként feldaraboltam, és kiégetés után összeragasztottam őket. Ettől kezdve nem volt megállás: egyre nagyobb méretű alkotások készültek, kétméteresek is! Csak a kemence mérete szabott határt. A kész műveket mindig az adott helyszínen raktuk össze, belül elhelyezett tartórudak segítségével.
Látható esetleg Óbudán is ilyen alkotás?
Igen, 2014-ben a Flórián téri OTP ügyfélterében állították fel kerámia térplasztikámat, amely a mai napig ott látható. Két méter magas, és a Lélekkapu címet adtam neki.
Közben volt egy „vidéki kitérő” is az életében, ha jól tudom.
2007-től 2018-ig Tiszafüreden tanítottam kerámia ismeretet, fotózást, rajzot egy református iskolában, művészeti fakultáció keretében. Először csak heti egy napot oktattam, később már három napot egyfolytában. Kaptam egy szobát is.
Akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a tanítással keresett jövedelméből finanszírozta a művészi tevékenységét?
Valahogy így, igen. De gyakran kaptam alkotói ösztöndíjakat is.
A kísérletező művészi kedv azonban továbbra is működött – működik – önben, hiszen újabb technikával újabb alkotások születtek.
2016-ban elkezdtem térrendezéssel is foglalkozni. Zászlók elnevezésű festett műveket készítettem, amelyeket én csak „installációknak” nevezek. Ezeknél az alkotásoknál jól tudom hasznosítani a porcelánfestői tapasztalataimat, az ecsetkezelési technikámat. Művészettörténeti folyamatokat ábrázolok a Zászlók felületén. Használok népművészeti motívumokat, de japán, amerikai, spanyol grafikusok munkái is inspirálnak, Klee, Chagall, Joan Miró, Kandinszkij – hogy csak egy párat említsek a „csapatom” tagjai közül.
Tulajdonképpen milyen gondolatot közvetítenek a Zászlók?
A Zászlóknak az a feladatuk, hogy irányt mutassanak, hogy „csapatot” hozzanak létre, inspiráljanak. Ezek alá a „Zászlók” alá én is beállok, lélekben ehhez a „csapathoz” tartozom. Egyébként alapvetően a térrendezés a célom ezekkel a 30 darabos etalonokkal, amelyeket mindig más koncepció szerint rakunk ki az adott helyszínen. Ez az installáció maga a „Mű”. Már korábban említettem, hogy 2013-ban volt egy nagy kiállításom a Klotild-palotában, ahol az épített kerámiáimat és a rajzaimat állítottam ki, a „Zászlókat” akkor még nem.
Hol volt az első Zászló-kiállítás?
A Vigadóban 2017-ben. Itt épített kerámiákat is bemutattam.
Említene még nekünk jelentősebb kiállításokat az elmúlt évekből?
2014-ben a Gaál Imre Galériában, Pesterzsébeten Az én városom címmel (kerámiák és grafikák); 2015-ben a Muzeion Numero 1-ben, a keramikusok galériájában Kapuk címmel (szintén kerámiák és grafikák). 2019 májusában nyílt meg kiállításom Óbudán, az Esernyős Galériában, „Lobogás” címmel, tusrajzaimból és a kerámia Zászlókból. Ennél a kiállításomnál nagy segítséget kaptam a galéria vezetőjétől, Petrovics Ákostól. Két évvel ezelőtt vetődött fel a kiállítás gondolata, és azóta dolgoztunk, gondolkodtunk, ötleteltünk rajta. Egyébként, ahogyan már említettem, az elrendezést, a kivitelezést mindig a szervezőkre bízom.
Eddig még nem esett szó arról, hogy a több évtizedes művészi alkotómunka eredménye milyen díjazásokban részesült.
2010-ben Ferenczy Noémi-díjat, 2015-ben Gádor-díjat kaptam – az utóbbit mindig a szakma ítéli oda. Talán ez a két legjelentősebb díjam. 1985-ben a művészetoktatásban végzett munkámért miniszteri dicséretben részesültem, és pályázatokért, kiállításokért is többször kaptam díjakat itthon és külföldön egyaránt.
Milyen további tervei vannak?
Szeretném folytatni az épített kerámiák és a rajzok készítését is. Legközelebb ez év november 13-án nyílik kiállításom kerámiákból a FUGA Budapesti Építészeti Központban. Alapvetően keramikusnak tartom magam, a rajzok „csak” „művészeti melléktermékek”. A legnagyobb „szerelem” a festett épületkerámia, a színes plasztika, a szín és a forma egysége. Úgy érzem, hogy átléptem a műfaji határokon, a hagyományos kerámiakészítés keretein. Megtapasztaltam, hogy milyen sokrétű az agyag, mennyi minden készíthető belőle, a legkisebb tárgyaktól a legnagyobbakig.
(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa.)
A képeket a művész hozzájárulásával közöljük.
