A latin nyelv két kifejezést használt a család fogalmának meghatározására. A domus társadalmi, míg a familia jogi szempontból értelmezte ugyanazt a jelenséget. Amíg a domus az egy fedél alatt élő vérrokonságot foglalta magába – az oldalági hozzátartozók mellett ideszámítva az elhunyt ősöket is –, addig a familia fogalma a paterfamilias joghatósága alatt álló minden személyre kiterjedt, beleértve a beházasodottakat, nevelt gyermekeket (alumni), valamint a felszabadított (liberti) és rabszolga státuszú (servi) személyzetet is. Az idő előrehaladtával a familia jelentése mindinkább beszűkült, míg végül a család tulajdonában lévő rabszolgák gyűjtőnevévé vált. 

A mai fogalmaink szerinti család (papa, mama, gyerekek) Európában csak az újkor során, a kapitalizmus és a polgárosodási folyamatok hozadékaként alakult ki. Ennek megfelelően az ókori Rómában sem a kiscsalád jelentette a társadalom alapegységét. A maihoz hasonló családszerkezet legfeljebb csak a véletlenek szerencsétlen összjátéka, a kiterjesztett család létszámának nem kívánatos csökkenése révén jöhetett létre. 

Connubia sunt fatalia
(Házas élet mindig végzet)

Római házassági ceremónia egy márványszarkofág előlapján. Róma, Kr. u. 2. század. The British Museum, London. (Fotó: © The Trustees of the British Museum)

A családalapítás a házasságkötéssel kezdődött. Törvényes házasságot (matrimonium iustum) két római polgárjoggal rendelkező személy – magától értetődően egy férfi és egy nő – köthetett. Ha valamelyik félnél hibádzott a római polgárjog, legalább a házasságkötés jogával (ius connubii) rendelkeznie kellett. A római társadalmat a „homogámia” jellemezte, vagyis az esetek túlnyomó többségében azonos szociális helyzetűek (sőt sok esetben ugyanazon foglalkozási ághoz tartozók) házasodtak egymással („guba gubához, suba subához”). Minthogy azonban a római társadalmi rétegek közötti átjárás jóval rugalmasabb volt, mint a feudális Európában, az sem ment ritkaságszámba, ha egy szenátor lovagrendi lányt vett feleségül, vagy vice versa: egy feltörekvő lovag kérte meg egy szenátori rendbe tartozó lány kezét. A városi arisztokrácia részéről is méltányolható ambíciónak számított, ha lovagrendi családokkal igyekezett vérségi kapcsolatba kerülni. A „vegyes házasságok” azonban leginkább a kiváltságos rendek alatti szinten köttettek meg. Római polgárok és felszabadított rabszolgák között különösen érdekesek azok az esetek, amikor újgazdag libertusok csak azért is szabad születésű nőt vettek feleségül. Ennél gyakoribb kombinációnak számított, amikor egy rabszolga tulajdonos (patronus) a felszabadított rabnőjével (liberta) kelt egybe. (Ugyanakkor egy patronának férjhez menni a felszabadított rabszolgájához már kevésbé számított comme il faut eljárásnak. E nem kívánatos gyakorlat a Kr. u. 2. század végén szakadt meg, amikor a libertusok számára tilalmazottá vált patronájukkal vagy patronusuk nőrokonaival házasságra lépni.) A feleségnek kiválasztott rabszolganők egyértelműen a szerelemnek köszönhették felszabadításukat, hiszen rabszolgák egyébként nem lehettek törvényes házasságkötés alanyai. Ennek megfelelően egymással sem házasodhattak, bár uraik jó szemmel nézték, ha valamilyen családi életszerűség kialakult közöttük, a megszületendő gyermekek ugyanis az ő vagyonukat gyarapították. Ugyanakkor a rabszolga családok egyben tartása nem volt a gazda részéről számításba veendő szempont.   

Törvényes házasságot nemcsak rabszolgákkal, de rossz hírű (infamis), szabad státuszú személyekkel sem lehetett kötni. A diszkvalifikált kategóriába tartoztak az elítélt bűnözők, házasságtörők, a kerítők utódaikkal és felszabadított rabszolgáikkal együtt, a prostituáltak a kifejezés legtágabb értelmében (azaz mindenki, aki testével kereste a kenyerét, így tehát a táncosok, gladiátorok, színészek), valamint ivadékaik, továbbá a fogadósok, a fogadóban dolgozók és azok leszármazottai.

Nem lehetett házasságot kötni serdületlenekkel (ennek ellenére időnként sikerült), szellemi fogyatékosokkal és kasztráltakkal. Fennállt továbbá a vérfertőzés tilalma: a rokonok közötti házasságot csak a 6., utóbb a 4. fokig engedélyezték, és a tiltás vonatkozott a nem vér szerinti nevelőkre: gyámapákra, mostohaszülőkre, de még a szülők később képbe kerülő élettársaira is. 

A lányok jellemzően tízes éveik végén-húszas éveik elején házasodtak, a férfiak egy évtizeddel később. A fiatal nők esetében a korai házasságot a gyermekvállalási időszak kitolása indokolta, míg a férfiak nemzőerejéről úgy tartották a görög-római világban, hogy csak a húszas évek során alakul ki igazán.

Hésiodos fiktív portréja a Monnus-mozaikpadlón. Trier, Kr. u. 3. század vége. Rheinisches Landesmuseum Trier (Fotó: commons.wikimedia)

Hésiodos (Kr. e. 8. század) így ír a nősülés ideális időpontjáról Munkák és napok című művében:

„Jókor kell asszony-feleséget hoznod a házhoz,
harminc esztendőt ha megértél, nem kevesebbet
s nem sokkal többet, legjobb nősülni e korban.” 

(Trencsényi-Waldapfel Imre ford.)

A házasságot alapvetően életfogytiglani szövetségnek szánták, ám a statisztikák azt mutatják, hogy jelentős részük tíz éven belül az egyik fél halála vagy válás következtében felbomlott. Ilyen esetekben a közvélemény pártolta az újraházasodás gondolatát, de pressziót nem gyakorolt az érintettekre. Sőt, olykor egyenesen ünnepelte a férjüket életfogytig gyászoló özvegyasszonyokat. Persze, nem lehet tudni, hogy egy ilyen univira (’egyférjű’) özvegyasszony önkéntes magánya mögött mi húzódott meg valójában (függetlenedési vágy, újabb hozomány hiánya, homoszexualitás). 

A halálozási ráta nagyban elősegítette a mozaikcsaládok kialakulását. A pre-indusztriális társadalmakban sok fiatal nő halt bele a szülésbe vagy az azt követő komplikációkba, fertőzésekbe. A mostohaanyák (novercae) ezért a mainál jóval hangsúlyosabb szerepet játszottak a családi életben. Bár a gonosz melléknév már a távoli ókorban is a mostohák állandó jelzőjévé vált – és mind a mai napig ebben a hitben szocializálódnak gyermekeink a magyar népmesék vagy a Grimm-történetek hallgatásakor –, a római pótanyák zöme azonban minden előítélet ellenére is elvitathatatlan érdemeket szerzett az új férj gyermekeinek felnevelésében.   

Coniugium sine prole
est quasi dies sine sole
(A házasság olyan gyerek nélkül,
mint a nappal napfény nélkül)

A házasság fő célja: gyermekeket adni a világnak és persze a római hazának. Minden születés, különösen a fiúgyermekeké, okot adott az ünneplésre. Azonban a Római Birodalomban – a már említett pre-indusztriális társadalmakra jellemző módon – fájdalmasan magas arányt ért el a gyermekhalandóság. Becslések szerint az újszülöttek 28 százaléka nem érte meg az első születésnapját, és tízéves korukra az életben maradottak létszáma is megfeleződött. Öt megszületett gyermekből átlagosan kettő jutott el a családalapítás lehetőségéig, és ez a lesújtó arány nemcsak az alacsonyabb társadalmi rétegeket jellemezte. Egy Kr. u. 3. századi aquincumi szarkofág hexameterekbe szerkesztett sírverse Fortunatus centurio feleségéről, a 27 éves korában elhunyt Veturiáról emlékezik meg, aki hatszor szült, mégis csak egyetlen gyermeke élte túl. 

Marcus Aurelius és az ifjabb Faustina házasságából 14 gyermek (köztük több ikerpár) született, közülük mégis csupán négy lány és egyetlen fiúgyermek – a későbbi Commodus császár (Kr. u. 180–192) – érte meg a felnőttkort. Marcus szavaiból tehát bőséges élettapasztalat cseng ki, amikor az Elmélkedésekben így nyilatkozik: 

„Epiktétos azt ajánlja annak, aki gyermekét csókolgatja, hogy mondogassa magában: »Holnap talán már halott.«” (Huszty József ford.) 

Veturia és Fortunatus sorsa nem kirívó eset. A hozzájuk hasonló – jobb módú – családok által állított sírkövek birodalomszerte arról tanúskodnak, hogy a szülők sokkal gyakrabban temették el gyermekeiket, mint fordítva.

Az a híresztelés, amely szerint a gyermekkor a modern kor vívmánya volna, messzemenőkig cáfolható. A rómaiak felismerték, hogy a gyermekkor az emberélet egy önálló szakasza, ennek megfelelően gondoskodtak utódaik neveléséről, és ellátták őket játékokkal, kisállatokkal. A nevelésben ugyan előbbre valónak tartották a morális és gyakorlati képzést az intellektuális vagy fizikai fejlesztésnél, de igény szerint ez utóbbiakra is lehetőség nyílt. A gyermekek életkoruknak megfelelően kivették részüket a házimunkából, és hathatós fegyelmezéssel nevelődtek a társadalmi együttélés szabályainak megismerésére és tiszteletben tartására. Néhány makarenkói pofon persze még nem jelentette azt, hogy a gyermekek ki lettek volna szolgáltatva a paterfamilias kényére-kedvére. Az az archaikus jogi állapot, amelyben a családfő még akár rabszolgának is eladhatta gyermekeit (igaz, legfeljebb háromszor), a császárkori mindennapok gyakorlatában megváltozott. A jogi és irodalmi szövegek azt mutatják, hogy a paterfamilias inkább egyfajta menedzserként biztosította a család számára a gazdasági és pénzügyi alapokat, és nem a családtagok életének szabályozásával, adott esetben azok terrorizálásával foglalatoskodott. Devianciák természetesen mindig előfordultak, de általánosságban elmondható, hogy a családtagok között a kölcsönös szeretet és szolidaritás munkált.

Egy család létszámát növelhették az örökbefogadott személyek és a nevelt gyermekek (alumni). A római korban az adoptio egészen konkrét okkal történt, ennek megfelelően az ilyen természetű jogi aktus alanyai rendszerint felnőtt emberek voltak. Ezzel szemben az alumnusok köre kitett babákból, elárvult gyermekekből és törvénytelen származású kölykökből verbuválódott. Akárhogyan is állt a dolog, a nevelőszülők ugyanúgy szerették őket, mint vér szerinti leszármazottaikat, és az alumnusok akár örökölhettek is utánuk. 

Antonius Trophimus gyapjúköpeny-kereskedő és neje, Iulia Irene márvány síroltára (részlet). Pozzuoli, Kr. u. 2. század. Museo Archeologico Nazionale di Napoli, Nápoly. (Fotó: imperiumromanum.pl)

A császárkori névadásban a római polgárokat vezetéknevük egyénítette. A Trophimus vezetéknév görög eredetiben (trophimos) ’nevelt gyerek’et jelent, vagyis a latin alumnus kifejezés tükörfordítása. E név latinizált változatának viselői gyaníthatóan alumnusként indultak neki az életnek.

Hasonlóan bensőséges viszony alakulhatott ki a családtagok és rabszolgáik között, főleg ha az egykori szoptatós dajkákból dadussá avanzsáló pótanyákról (gyereknyelven: mamma), vagy tanítókról, nevelőkről (tata) volt szó. Az arra érdemes rabszolgák akár uraikkal együtt is temetkezhettek. A sírfeliratokon nem ritkán szüleiknek nevezik gazdáikat, akik cserébe emezeket örömüknek, gyönyörűségüknek címzik.  

Concubinatus

A római kor nagy részében a törvényes házasságkötés joga csak egy szűk kisebbség számára adatott meg. A többség zömét jogi helyzete nem tette erre alkalmassá, de bizonyos foglalkozási ágak képviselői, testi vagy erkölcsi deficittel küzdő személyek is kívül rekedtek a jogosultsági körön. Számukra maradt a vadházasság, vagy ahogyan ma nevezik: az élettársi kapcsolat (concubinatus) intézménye. 

A császárkor legelején – némiképp váratlanul – a római polgárjoggal rendelkező katonaság is kikerült a jogosulti körből. Miközben ugyanis Augustus családjogi-családvédelmi törvények egész sorával (leges Iuliae: Kr. e. 28–Kr. u. 9) igyekezett a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat és a polgárháborúk korában alaposan leromlott erkölcsi állapotokat helyes mederbe terelni – egyebek között a házasság és gyermekvállalás presztízsének helyreállításával –, a katonák szolgálati idejének teljes időtartamára megtiltotta a házasságkötést, a már nős újoncokat pedig válásra kötelezte. A korábbi kutatás zavaros cölibátus-elképzelésével szemben itt az államvezetés azon érthető igényének megfogalmazásáról volt szó, hogy egy profi katona – akit nem mellékesen elég becsületesen meg is fizetnek – minden idegszálával a feladataira összpontosítson, és ne vonja el a figyelmét a családi élet megannyi nyűgje-baja.

A katonák házasodási tilalma természetesen nem vonatkozott a hadvezérekre és főtisztekre, akik nemcsak hogy nősülhettek, de családjukkal együtt is laktak a katonai táborok falain belül létesített, legalábbis komfortos, gyakran azonban luxuskategóriájú házaikban.  

Grand Camée de France. Tiberius császár (Kr. u. 14–33) családját ábrázoló ötrétegű szardoniksz kámea. Ismeretlen lelőhely, Kr. u. 23–29. Cabinet des Médailles de la Bibliothèque Nationale de France, Párizs (Fotó: commons.wikimedia)

Köztudott, hogy Germanicust felesége, Agrippina nemcsak hogy mindenhová elkísérte, de még fiát, C. Iulius Caesart (Caligula) is egy katonai táborban szülte meg. (Caligula a kámea második sorának elején, páncélban, kerek pajzzsal ábrázolt kisfiúban ismerhető fel.) A katonai ügyekbe kotnyeleskedő feleségek kétes szerepvállalását a szenátus rossz szemmel nézte, és nem egészen alaptalanul úgy vélekedett, hogy kevesebb lenne a viszálykodás, a korrupció és intrika a végeken, ha a főtisztek feleségei inkább Rómában tartózkodnának, és kizárólag női dolgokba ütnék az orrukat. Alighanem igaza is volt, nem mintha ez bármin változtatott volna.

Máig vita tárgya, hogy vajon a házasodási tilalom a centuriókra is vonatkozott-e. Az epigráfiai adatok inkább abba az irányba mutatnak, hogy rendelkeztek a törvényes házasságkötés jogával, és a táborokban kialakított centuriólakások mérete is alkalmasnak mutatkozott egész családok befogadására.

Augustus házasodási tilalma tehát az altisztekre és a legénységi állományra vonatkozott, de még ez sem teljesen pontos megállapítás. Egy németországi vizsgálat során ugyanis a kutatók összegyűjtötték és térképre vetítették az egyes katonai táborokban talált, „nem odaillő leleteket” (női viseleti tárgyak, gyerekjátékok s a többi), és megállapították, hogy bizony a legénységi szállásokon is előfordultak ilyenek. Ráadásul az érintett barakkokban a szokásosnál nagyobb helyiségeket is elkülönítettek, ami arra utal, hogy a legénységi állomány egyes kiváltságos tagjai is együtt élhettek a családjukkal a tábor falain belül. Nyilván nem egyszerű bakákról van itt szó, hanem a specialisták (immunes) köréből  kikerülő szerencsésekről. Kérdés, hogy ezekben az esetekben lehet-e törvényes házasságról beszélni, vagy csak a szokványos élettársi kapcsolat állt fenn, amelyben az extrát a tábor falain belül történő együttélés lehetősége jelentette.

A katonákat élettársi kapcsolat létesítésétől senki sem tilthatta el, a vadházasságból született gyermekek azonban törvénytelennek számítottak. Fattyú származásuk ugyanakkor az élet logikájával szembemenő törvényi szabályozásból eredt, ennek megfelelően nem társult hozzá társadalmi előítélet. Az apa ismertsége és családfői szerepe miatt nem is társulhatott, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy a katonavárosok lakosságának jelentékeny hányadát hosszú időn keresztül ezek a papíron nem is létező katonacsaládok tették ki. 

A katonák törvényes házasságkötését tiltó törvényt, amely jó két évszázadon át gyötörte a hadfiakat, Kr. u. 197-ben Septimius Severus császár (Kr. u. 193–211) helyezte hatályon kívül. Severus belátta, hogy az élet felülírta Augustus elképzeléseit, így bölcsebbet nemigen tehet, mint hogy szentesíti a fennálló gyakorlatot. Fia, Caracalla (Kr. u. 211–217) – ha nem is épp filantróp felbuzdulásból – Kr. u. 212-ben a birodalom (majdnem) teljes lakossága számára megadta a római polgárjogot, ami családalapítás terén minden addiginál egyszerűbb helyzetet teremtett.

(Nyitóképen: A Gessius család márvány sírreliefje. Viterbo vagy Róma, Kr. e. 1. század.
Museum of Fine Arts, Boston (Fotó: © MFA Boston)