Keresés
rovatok
loci color | 2018/2019 tél
Fotó: Szász Marcell
Horváth Péter
OLYAN JÓLESIK SÍRNI
Egy pincében írt ostromnapló megmentése
Beszélgetés Both Attilánéval, aki Óbuda-Újlak ostromát egy Zsigmond téri ház pincéjében vészelte át, és ott kezdett el naplót írni a történtekről. Naplóbejegyzései a személyes élményein túl megrendítően mutatják be a pinceélet megpróbáltatásait 1944–1945 hideg telén.

Az idő múlásával egyre kevesebben vannak azok, akik átélték a II. világháború borzalmait, hűen tudnak mesélni az eseményekről. Még kevesebben vannak, akik naplót vezettek a harcok idején, és azt megmentve idézhetik fel a múltat családjuknak és a szélesebb közönségnek. 1944 telén a Zsigmond tér 8. tekintélyes háztömbje közigazgatásilag még a III. kerülethez tartozott. Itt élt fiatal lányként Mladoniczky Mária (Both Attiláné), a naplóíró, akivel felidézzük a vészkorszak és az azt követő évek emlékmozaikjait.

A napló 1944 decemberének közepétől 1945. május közepéig írja le a fontosnak tartott életmozzanatokat.

A naplót Gyarmati Klára hozta a szerkesztőségbe, aki az Újlaki plébánia karitász önkénteseként ismerte meg a szerzőt.

Óbudai családban született?

Nem. Kilencéves voltam, amikor a család a VIII. kerületből Óbudára, a Zsigmond tér 8. szám alatti nagy házba költözött. Ez 1933-ban történt. Ott vészeltük át az ostromot is, akkor készült a napló. A háborút követően, már fiatal házasként még abban a házban éltünk szüleimmel és a húgommal. A férjem munkájának köszönhetően sikerült lakáshoz jutnunk az Árpád fejedelem úton frissen épült házban, aminek a tervezésében ő is részt vett. 1967-ben 180 ezer Ft-ért, kedvezményes áron jutottunk ehhez a két és fél szobás lakáshoz. Ez akkoriban hatalmas összegnek számított, de egy jó ideig nem kellett lakbért fizetnünk. Olyan hírességek laktak a házban, mint Nagy László és Szécsi Margit, az utcában pedig Berek Kati, Zolnay Pál rendező és a Sztankay család.

A Zsigmond téri ház
Fotó: Szász Marcell

Az ön által írt ostromnapló mellett szerepel egy közvetlenül a háborút követő zavaros és nehéz időszakról szóló írás is, amelyet az apukája vetett papírra. Édesapja mivel foglalkozott?

Édesapám, Mladoniczky István pedagógus volt, édesanyám szintén. Elemi iskolában tanított a VIII. kerületben, és egy ideig még a Zsigmond térről is visszajárt dolgozni, de már elég idős volt akkoriban, és fárasztó volt számára az utazás. Szerencsére el tudott helyezkedni a közeli Kiscelli utcai iskolában, ahol egészen nyugdíjazásáig dolgozott.

Sokat olvasni a hajdani Óbuda falusias, nyugodt világáról a háború előtti korszakban, az úgynevezett boldog békeidőkben. Mária néni emlékeiben milyen volt az élet akkoriban Óbuda-Újlakon?

Amennyire én emlékszem, jó volt. A Kolosy téri iskolában fejeztem be az elemi tanulmányaimat. A Zsigmond téren, közvetlenül a ház előtt volt a fordulója az 5-ös és a 11-es villamosoknak. Onnan könnyen járhattam be az Alkotmány utcai Kereskedelmi Iskolába, ahol a felsőt végeztem, majd ott érettségiztem. A Zsigmond tér környéke nem így nézett ki, mint most. Kevesebb volt a ház, az épület, a Harcsa utca sem volt beépítve. Sokat jártunk fel a közeli dombokra bóklászni, amely még bozótos volt, és sűrű növényzet borította. Szép idők voltak. De jött a háború, és közeledett az ostrom.

Világosan emlékszem 1944. november 4-re, amikor a déli órákban hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Ekkor robbantották fel a Margit hidat.

1944.XII.23. Folyton repülnek az orosz gépek fölöttünk. Gyönyörű ragyogó nap van. {…} Olyan furcsa az utca és az élet. Látszólag minden úgy megy, mint azelőtt. És mégis valami tompaság, fojtott izgalom van a levegőben. Félek, de nem tudom, mitől. Azt hiszem, az oroszoktól. Annyi borzalmat mesélnek róluk.

Milyen viszonyba voltak egymással a szomszédok?

A háború előtt nem volt összejárás. Mindenki élte a saját életét. Aztán jött az ostrom, és lementünk a pincébe. Az összes család, több generáció volt összezárva a mosókonyhában és a hatalmas pince nagyobb részében. A naplóban leírtam a lakók pontos névsorát.

Mladoniczky Mária néni
Fotó: Szász Marcell

Az ostromot megelőzően vezetett naplót, vagy csak a szituáció késztette az írásra?

Nem, ott kezdtem el a pincében. Volt nálam egy füzet, amelybe ceruzával írtam be a feljegyzéseimet, slágvortokban. Nyilván nem mindennapi esemény volt az ostrom, úgy éreztem, hogy ezt meg kell valamilyen formában örökítenem. Mivel ceruzával írtam, így az idők során nagyon megromlott az állapota, és alig volt olvasható. Lényegében az utolsó pillanatban sikerült megmenteni, és a fiam segítségével számítógépbe beírni, az eredeti már szétfoszlott.

1945.I. 2. {…} Délután a merészebb férfiak elmennek a Császárfürdő vasútállomásra, és feltörnek egy pár vagont. Hoznak lisztet, sót és néhány vödör olajat. Jó lesz világítani, vagy talán még főzni is. Több mint egy hete vagyunk már lent. Nem hittem volna. Sokat unatkozom. Néha kártyázunk.

I.11. Ma irtó pánik tört ki. Azt mondják, holnap jön a végítélet. Mindenki mindent becipel. Valaki azt mondja, hogy víz sem lesz. Nosza, erre mindenki vizet gyűjt. Üvegbe, demizsonba, lábasba. {…}

I.17. Reggel tudtam meg, hogy éjjel az a nagy robaj a lépcsőház volt. Még egy találatot kapott. Most már a II. emeletre is csak a korláton lehet felmenni. {…}

I.22. {…} Ma egész nap erősen lőnek. Sztálin-orgona, Göring-ágyú, minden van itt. {…} Egyébként kártyázunk és beszélgetünk. {…}

I.27. Közeledik a Vég. Így kell írnom, nagy V-vel. Szüntelenül tombol a harc. Meddig tart ez még? Nem mondom, itt lent elég biztonságban érzem magamat, jó meleg van, van mit ennem, szórakoztató társaság van. {…}

I.28. Tovább folyik fönt a harc, lent az élet. Este egy kis csönd van, hát kimegyünk levegőzni. Hiszen olyan nagy szükségünk van egy kis friss levegőre. Halotti csend van kint. Itt-ott hallatszik egy-egy távoli lövés. Egyéb semmi. Mindig följebb merészkedünk. Már az udvaron vagyunk, már a kapu alatt. Kint állunk a kapu előtt. Csodálatos látvány tárul elém. Tiszta mélykék ég, magasan áll a Hold. Sehol egy felhő, csak erős, viharos szél fúj. Körös-körül sűrű hó. Csak a szél fújta különös, hegyes-völgyes formákban. {…}

“Reggel tudtam meg, hogy éjjel az a nagy robaj a lépcsőház volt. Még egy találatot kapott. Most már a II. emeletre is csak a korláton lehet felmenni.” Forrás: családi gyűjtemény

Mesélt róla, hogy a háború után még sokáig együtt lakott a család. Mekkora volt a Zsigmond téri lakás?

Ez egy háromszobás saroklakás volt a ház második emeletén. Az egyik fele a Bécsi út felé, a másik a Zsigmond tér felé nézett. Nagyon szép kilátása volt. Az ostrom előtt a nagymamám, ómama is ott lakott. Ő sajnos az ostrom idején halt meg 88 évesen, borzalmas volt. A Zsigmond téren temették el, ahol a férfiak csákánnyal próbálták feltörni a jeges földet, miközben folyt a lövöldözés.

Szegényt egy pokrócba csavarták, és este, már sötétbe tudták a férfiak elhelyezni a sírba. Végül 1945 decemberében exhumálták, és a kapott rendes, egyházi temetést pappal az Óbudai temetőben.

1945.I. 7. Ma reggel fél tízkor meghalt Ómama. Egész éjjel hörgött, és beszélni akart, de nem tudott. Reggel átszaladunk Aignerért, de mire jött, már halott volt, sőt már ki is vitték a Raffayhoz. Borzasztó volt. Az ágytakarójába burkolták bele. Abban lesz eltemetve. Sári intézkedik, hogy a férfiak közösen ássák meg a sírt, itt kint a téren, a kis parkban. Egész nap szörnyű tűz zúdul a vidékre. És a férfiak csak ásnak, csákányoznak. {…} Délutánra elkészült a sír. Eltemetni csak este fogják, ha majd egy kis csönd lesz. Olyan volt este a kis kert, mint Álomország. Nagy csönd volt, a Hold sütött, és sűrűn hullott a hó. Szinte valószínűtlenül szép volt. Mama és én csak a kapuban álltunk. Papa kiment a sírhoz. De az egész kép oly lenyűgöző volt, hogy nem tudtam sírni. Sőt! Boldognak éreztem szegény Ómamát.

Ómama és Ópapa a gangon (Zsigmond tér), háttérben az Újlaki templom
Forrás: családi gyűjtemény

Többször említi a naplóban a pincében elraktározott nagy mennyiségű szeszt és egy bizonyos likőrgyárat. Ez a Rosenfeld Manó-féle Első Újlaki Likőr és Rumgyár volt?

Igen, Manó bácsiéké volt az egész ház. A Bécsi út 1. szám alatt volt az üzletük, és gondolom, a gyáruk is. A pince egy részében lehetett a raktár. Szegény Manó bácsit a háború alatt elhurcolták, de utána előkerült, és megköszönte a lakóknak, hogy vigyáztak az árukészletére. Persze kivéve, amit megittunk. Maga a gyár azonban már nem működött tovább.

1944.XII. 28. Változatlanul tűz alatt áll a környék. {…} Nincs kenyér. Megszervezik, hogy minden reggel két más-más férfi megy el kenyérért. Gyönyörű, hófehér kenyér. Habzsolva esszük. Borzasztó, nem lehet mosakodni. Egyesek majdnem megfürödnek, más meg még az arcát sem moshatja meg. Csak kölnivel törlöm meg az arcomat. A fogaimat is meg kellene már mosni! Sok gondot okoz a kocsma és a likőrgyár. Mi lesz, ha az oroszok itt találják ezt a rengeteg szeszt?! El kellene tüntetni. A szomszédos házakból már jönnek a prolik, és viszik a holmikat.

XII. 31. Szilveszter. Nagy duhajkodás. Veszettül énekelnek és isznak, hiszen van mit. {…} Éjfél! Apám mint legidősebb, körbejár, mindenkinek boldog új évet kíván, és a férfiakkal összetegeződik. {…}

1945.I. 1. Nagy hideggel köszöntött be az új év, amely ki tudja, mit rejteget számunkra. Alig esik egy-egy lövés. {…}

Milyen emlékei vannak a háborús karácsonyról?

Szörnyű volt! Addigra már erősen lövöldöztek. A család nagyon vallásos volt, főleg apám. Apai ágon lengyel származású a család, a dédapám már biztos itt született. Nem tudom pontosan, mikor kerületek magyar földre. Apám Vértesszőlősről származott, ott gazdálkodtak, 12-en voltak testvérek.

Én még el tudtam menni misére az Újlaki templomba, ahová a család is járt. Szerényen köszöntöttük egymást a pincében, a család és a szomszédok.

1945.XII. 24. {…} A karácsonyfa már kész, várjuk a gyertyagyújtást. Attól nagyon félek. Hiszen Ő nincs itt. Nagy dübörgés a Bécsi úton. Kinézek. Páncélkocsik, tankok, ágyúk vonulnak dél felé. {…} Lobognak a karácsonyfa kis gyertyái. Ijedten rebbennek, lobbannak. Ők is félnek. És én sírok, sírok, nagyon sokáig. Olyan jólesik sírni. {…}

XII. 25. Még elmentem volna templomba, de Mama már nem akart elengedni. A templom mellett áll egy harckocsi, és folyton lő. Lent leülünk a pincében. Előbb megint robbant itt a közelben két lövedék. Mama addig jajgatott, míg lejöttünk. Később felmentem nézelődni. Elvétve be-belőnek. Két Fritz is állt ott. Tőlük tudtam meg, hogy Budapest teljesen körül van zárva, valamint azt, hogy az utolsó házig védeni fogják. Ezután felmentem ebédet főzni. {…}

XII. 26. Karácsony másnapja van. {…} Reggel óta nincs villany. Gyertyák égnek itt is, ott is. Kísérteties fény, a gyerekek sírnak. {…}

A front közeledtével lehetett hallani arról, hogy milyen veszélyek fenyegetik a civil lakosságot, elsősorban a nőket?

Persze. Minket is elbújtattak a pincében. Itt kell hangsúlyoznom, hogy bennünket itt nem bántottak az oroszok.

Amikor elöntötte a víz a pincét, és elő kellett jönnünk a búvóhelyünkről, még az orosz katonák vették rossz néven, hogy félni kellene tőlük.

Persze az ilyet fenntartásokkal fogadja az ember, annak tudatában, hogy miket hallott róluk.

1945? I. 29. {…} Egyszerre Pityu rohan be: „Itt vannak az oroszok!” súgja nekem. Nem akarja hangosan mondani, fél, hogy pánik tör ki. Sietek be Mamához. Megmondom neki, nehogy nagyon megijedjen, ha meglátja őket. Alig érek be, jönnek az óvóhelyajtón már. Összesen talán hárman. Magas, hóköpenyes alakok, géppisztollyal a kezükben. Tiszták, illatosak, frissen borotváltak. Csak bámulok. Végigsétálnak, és kijelentik, hogy azonnal oltsuk el a tüzet, mert különben lőnek. Én csak azt tudom, hogy itt vannak. Nekidőlök az ágynak, és hangtalanul sírok. Ezt kellett megélni. {…}

I.30. {…} A nap nagy részét bent töltjük a pincefolyosóban, mert mint mondják, már sűrűn fordult elő nők elhurcolása és megbecstelenítése. Lélekné unokahúgát, szegény Rezutsek Icát is elkapták. Csendben üldögélünk a pincében. {…} Ülünk a sötétben. Valaki ül mellettem, nem tudom ki. Halotti csendben ülünk. Én imádkozom, magamban. Öt percig ültünk így vagy két óra hosszat, nem tudom. Egyszerre csak bejött Mama, és csak annyit mondott: „Elmentek.” {…}

II.14. Tegnap két orosz tiszt összeveszett egy nőn, és lelőtték egymást. Ma van a temetés. Itt a Zsigmond téren temették el őket, csoda nagy pompával. Teherautókon hozták a koporsókat, csupa perzsával letakarva. Vajon hol lopták? Rengeteg katona, zene, díszlövések. Fentről, a lakásból elbújva kukucskálunk, és onnan nézzük.

„Itt vannak az oroszok!” súgja nekem. Nem akarja hangosan mondani, fél, hogy pánik tör ki.” Fotó: Szász Marcell

A harcok befejezésével, a háború elmúltával visszatért az élet. Milyen volt az újrakezdés?

Anyukám nagyon féltett minket a húgommal. Nem járhattunk sehová, még Óbudára sem. Szüleim az 1930-as években vettek egy kis telket a Szépvölgyi úton (kis kerttel), amely teljesen másként nézett ki, mint most. Alig volt út, a 29-es busz még nem járt (később sem arra közlekedett), itt akartak egy télen-nyáron lakható házat építeni. A háborúban azonban bombatalálat érte, és csak a kert maradt meg. Enni azonban kellett, és a szüleim eladták, ékszereket kaptak érte, amikből etetni tudták a családot. 1943-ban leérettségiztem, így volt megfelelő képesítésem, hogy dolgozhassak. A Budapesti Városházán kaptam irodakezelői állást. Zavaros idők voltak. Beléptem a Kisgazda Pártba, amely nem maradt következmény nélkül. Áthelyeztek a Kálvin tér közelébe, a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. A büntetéssel végül csak jót tettek nekem, hiszen egy nagyon kellemes művészközegbe kerültem, amelyben egy bohém művésztanár közösség dolgozott (amúgy időközben kiléptem a Kisgazda Pártból). Az igazgató is egy festőművész volt, akit azonban idővel áthelyeztek, és az új igazgató, aki valamilyen rendőrbesúgó lehetett, bár magát népi festőművésznek tartotta, rossz légkört teremtett. Még szerencse, hogy ez engem már nem igazán érintett, mert akkor született a gyermekem, és utána már nem mentem vissza oda dolgozni. Egy darabig otthon voltam, és csak három év után helyezkedtem el újra. Először a Természettudományi Egyetemen dolgoztam, utána a Belkereskedelmi Minisztériumban kaptam állást egy hirdetés útján.

Itt alakult meg a Belkereskedelmi Kutatóintézet, azon belül az önálló Piackutató Intézet, ahová áthívtak engem is irodistának, és innen mentem nyugdíjba 1980-ban.

Szóba került, hogy a háborút követően még sokáig a Zsigmond téri lakásban éltek, mint egy nagy család. Ezt követően mi lett a lakással?

Egy ideig heten laktunk a lakásban, hiszen ott éltek idős szüleim, a húgom, valamint mi a férjemmel, és az időközben megszületett két gyermekünkkel. Aztán ideköltöztünk az Árpád fejedelem úti lakásba, a szüleimnek már nem kellett akkora lakás, és a Bécsi úton, egy városi házban éltek tovább. Édesanyám 88 évesen hagyott itt minket. Szép emlék tőle ez a pár kép a falon, amelyeket ő festett. Volt hozzá tehetsége és érzéke. A testvérem is rajzolgatott, nekem viszont az nem igazán ment. Én inkább hímeztem, horgoltam, de leginkább kötöttem. A húgom a San Marco utcába költözött, 1992-ben halt meg. Nekem személy szerint nem volt jó érzés a Zsigmond téri régi házat látni, de még arra sétálni sem. A háború, az ostrom, ómama halála nagyon rossz emlékeket idézett fel bennem.

Az 1956-os forradalom idején ismét a pincében kerestünk menedéket, de akkor már két kicsi gyerekemmel éltem át az eseményeket. Borzalmas volt már anyaként újra a pincében reszketni.

Három fiú a házból felment a padlásra körülnézni, hogy mi történik a környéken. Egy orosz tank ezt észrevette, és belelőtt a tetőbe. Az egyik fiút széttépte a lövedék, a másik sebesülten levetette magát az udvarra, a harmadik megsebesült, de túlélte. Nemrégiben egy barátnőmmel, aki szintén ebben a házban lakott, elmentünk megnézni, de már nem lehetett bemenni, mert zárva volt a kapu, így csak bekukucskáltunk.

Hogyan fogadták a gyermekei a naplókat és a benne leírtakat?

Nagyon örültek neki, és boldogok voltak, hogy ezek a családi emlékek megmaradtak. A fiam csillagász lett, a lányom üzemmérnöknek tanult és kárfelmérő lett. Ők mesélik tovább az akkori történéseket unokáimnak, dédunokáimnak.

(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)