Mielőtt a szüleivel Óbudára költözött, a családja Debrecenben élt. Mesélne erről az időszakról?
A történetet korábbról kezdeném. Édesanyámék családja az 1910-es években Erdélyből települt át Debrecenbe, míg édesapám családja Kárpátaljáról. Így a szüleim és én már Debrecenben születtünk. Édesapám aztán 1940-ben, húszéves korában a Magyar Királyi Operaház tagja lett, amelynek kihelyezett tagozata Kolozsváron volt – ami akkoriban még jobban működött mint a budapesti. Apám karrierje tehát Erdélyben kezdődött, de aztán jött a háború, és Oroszországba kellett mennie harcolni. A művészetet azonban nem hagyta el, a frontvonalon ugyanis zenés műsorokat szervezett, és mivel mélybasszus volt, az oroszokra is nagy hatást tett, hisz az ő egyházi és operakultúrájukban a basszus nagyon fontos, megjelenik Csajkovszkij műveiben és Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában is, utóbbiban négy basszus szerep is van. Apámat tehát megbecsülték az oroszok, így amikor Záhonyból jöttek Debrecenbe, őt is hazahozták. Ép bőrrel megúszta, vagy ahogy mi mondjuk a családban: kiénekelte magát a háborúból.
És végül miért költöztek el Debrecenből?
Amikor az anyai nagyanyám meghalt 1963-ban, elhatároztuk, hogy magunk mögött hagyjuk Debrecent, és felszámolunk mindent. Így, bár éppen az ország második alapítású ének-zenei általános iskolájába, a Debreceni Péterfia utcai Zenei Általános Iskolába jártam, amelyet félévente maga Kodály Zoltán ellenőrzött, tudtam, hogy Budapesten is fogok találni hasonlót.
A fővárosban zenei általános iskolát pedig szintén könnyű volt találni, hisz akkoriban minden kerületben volt egy. Mi a Tímár utcait választottuk, ahol óriási zenei élet volt. Nem is éreztem semmilyen különbséget a debreceni és az óbudai oktatás között. Egy másik helyen, a Fényes Adolf utcai Állami Zeneiskolában pedig zongorázni tanultam, és hamar kiderült, hogy van tehetségem hozzá. Akkoriban éneklésről szó sem volt. Később, a Zeneakadémián is zongora szakra jelentkeztem, és csak később váltottam énekre.
Miként emlékszik a gyermekkora Óbudájára?
Mivel édesapám basszistaként Budapesten is nagyon népszerű volt, és a szakmában is sokakat ismert, a házunkban állandóan jöttek, mentek az énekesek. Nagyon jóban voltunk például Házy Erzsébettel, aki óriási sztár volt, és férjével, Darvas Ivánnal, akikkel napi kapcsolatban voltunk. Ők előzőleg a Bajza utcában laktak, amikor azonban nálunk jártak, Darvas dicsérte a környéket, és azt mondta, szívesen lakna itt. Kérdezte, nincs-e valahol eladó ház. Mire ajánlottuk neki a tőlünk jobbra lévő második házat, amit aztán meg is vettek. Ezután Melis György érdeklődött nálunk, hogy nincs-e a környéken eladó kulipintyó, mert ő is szeretné itt meghúzni magát. Mi a Házy Erzsébetékkel szembeni ingatlant ajánlottuk neki. Meg is vette. Aztán jött Korondi György tenorista, majd Sass Sylvia. Szóval a területen kialakult egy operaházi negyed. Annak idején, aki erre sétált, minden nyitott ajtóból ének- vagy zongoraszót hallhatott.
Óbuda más részén is kialakult efféle spontán művésznegyed?
Persze, a Szépvölgyi úton egymás mellett volt Sinkovits Imrének, Bessenyei Ferencnek és Kállai Ferencnek a háza, akikkel többször is találkoztunk. Ők amúgy édesapámmal számos előadásban dolgoztak együtt, sőt jó barátok voltak. Bessenyeivel például 1971-ben a Csínom Palkót adták elő a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A Kolosy téren pedig Kiss Manyi lakott, akinek a karrierje apámhoz hasonlóan Erdélyből indult, így már ismerték egymást Kolozsvárról. A Fővárosi Nagycirkuszban aztán a hatvanas évektől vasárnaponként rendszeresen felléptek a Csim-Bum Cirkuszban. Apám mint a porondmester, Muszkli Miska; a robusztus alakjával akkora volt, mint egy hegyomlás, így Kiss Manyi egészen eltörpült mellette. Az alakjuk viszont jól kiegészítette egymást. Később, amikor „civilben” a Kolosy téren összetalálkoztak, mindig eltorzított hangon köszöntötték egymást, akár a cirkuszban. De a környéken lakott számos más művész is, mint Havas Ferenc, az Operaház kitüntetett balett-táncosa, a Szépvölgyi úton meg Csala Zsuzsa és Fodor János bariton. Az egykori Kolosy téri piac szintén fontos volt, hisz édesapám mint nagyevő, mindig tudta, hogy melyik árusnál kell szép húst vagy zöldséget venni, amivel másokat is idecsábított. Házy Erzsébet mondta is neki, hogy „jönnénk veled Doma”, mert apámnak mindenki jó portékát adott. Aztán több művész is csapódott hozzá. Például Gobbi Hilda, akivel édesapám évtizedeken keresztül játszott a János vitézben az Operaházban.
A Zeneakadémia alatt is kötődött Óbudához?
Igen, a diplomához szükséges tanítási órákat mind itt tartottam a Mókus utcai Zenei Általános Iskolában, ahol Bárdos Lajos zeneszerző vizsgáztatott minket. A Zeneakadémia utolsó évében pedig az Árpád Gimnáziumba hívtak tanítani, mert kiderült, hogy az ottani ének-zene tanárnő, aki évek óta vitte a zene tagozatos osztályokat és az ének-zenét, elment szülni. Az osztálya viszont elkanászodott, az énekórákon sokan a töri és a föci anyagot tanulták, vagy a matekleckét írták. Mondtam is nekik, hogy amíg tanítok, rám nem kell figyelni, de akit érdekel a zenei anyag, amit hoztam, az üljön közelebb, a többiek meg írják csak a föcit. Erre hamarosan egyre többen jöttek az első padokba.
Az osztályból később többen lettek zenészek, muzsikusok, jó néhányan meg színészek. Óbuda tehát borzasztó sokat adott nekem.
És amikor beindult a karrierje, jutott még ideje a kerületre?
Persze, a nyolcvanas évektől nagyon sokszor hívtak az Óbudai Társaskörbe, az itt lakó művészekkel pedig számos hangversenyt rendeztünk a helyi templomokban. Az Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánián például jótékonysági koncerteket szerveztünk az orgona építésére és felújítására. Ugyanezen a helyen, valamint a Szent Péter- és Pál-templomban pedig házikoncerteket rendeztünk Házy Erzsébet emlékére. Ezekre számos előadó jött el, mint Szokolay Sándor zeneszerző, aki korábban szerepeket írt Erzsébetnek, vagy Bőzsöny Ferenc rádióbemondó, Tahi Tóth Laci, és operaénekesek, mint Pitti Kati, Melis György és Korondi György.
A nyolcvanas évek közepétől külföldön is sikereket ért el. Hogyan tudott akkoriban annyit utazni?
Amikor behívtak katonának, egy hónapig voltam kiképzésen, de aztán tagja lettem a Honvéd Művészegyüttesnek, amelybe basszista szólistának vettek fel. Rengeteg műfajt próbálhattam ki, amit imádtam. Az opera mellett végre operettet, musicalt, kuplé- és kabarédalokat is. Ha pedig sikeres volt egy előadásunk, akkor a repertoár része lett, majd az országban több helyen is bemutattuk, először laktanyákban, majd a polgári közönségnek. És közben minden évben eljártunk a szocialista országokba, aztán mentünk Finnországtól kezdve Mexikón át Dél-Amerikába, meg Japánba. Utána tagja lettem a soroksári Csili Kamaraegyüttesnek, amellyel bejártuk Svájcot és Németországot, aztán a Budapesti Tomkins Énekegyüttessel, majd a Szent Efrém Férfikarral utaztuk körbe a világot Rahmanyinov, Glinka, Csajkovszkij és Csesznakov műveit énekelve. Koncerteket adtunk, lemezeket vettünk fel. A kilencvenes években aztán a bázeli operatársulattal (Scala Theater Basel) jártuk hét éven át Európát. Egy turnénk így nézett ki: hatvan nap, hatvan város, hatvan előadás. Mindezt bírni kellett egészséggel, hangszalaggal és idegekkel. Utóbbival azért, mert hatvan napig össze voltunk zárva egy buszban, meg szállodákban, miközben minden helyen időre kellett megjelenni.
Volt ideje ebben a sok városban körülnézni?
Dehogyis. Pedig sokan mondják, hogy: „Milyen jó neked, Laci! Hogy te mennyi helyen jártál, és mennyi mindent láttál”. Az igazság viszont az, hogy a turnékon csak a színpadot és a hotelszobát láttam, és baromi ritkán a várost. Arra szinte soha sincs idő, se kapacitás. Kivételek viszont vannak. Amikor 1991-ben a Honvéd Férfikart meghívták Velencébe, a La Fenice operaházba, mégpedig Wagner Lohengrin című művében közreműködni. A hangunkkal már az első zongorás próbán bizonyítottunk, így a világhírű német karmester, Christian Thielemann elégedetten közölte velünk, hogy nekünk már nem kell próbákra járnunk, annyira érződik rajtunk a magyar képzés színvonala. A mester így két hét szünetet adott a csapatnak, addig ő a többi énekessel foglalkozott. Mondta is, hogy ez idő alatt járjuk be Velencét. Így is tettünk: alaposan bejártuk a várost, és idővel már olyan otthonosan sétáltunk a Szent Márk téren, mint itt, a Kolosyn.
