A Tengeróceán nem kicsi.

A Tengeróceán hatalmas.

Tessék elképzelni például egy NAGY lavór vizet – a lavór legyen mondjuk kék, mint az ég. Ezt a nagy lavór vizet tegyük egy medve hátára, aminek a hátára tegyünk még egy nagyobbacska medvét egy ugyanekkora, de PIROS lavór vízzel, majd mindezt szorozzuk meg tízezermilliárdharmincezernegyvenkettővel.

Adjunk hozzá egy elefántot, ami egy kerti medencét cipel. És még így sem vagyunk a közelében sem annak, hogy mekkora orbitális brutyó nagy a Tengeróceán. És ami ekkora óriásian brutyó (ami egyébként kalózul azt jelenti, hogy „A teremburáját, fú de mekkora”) azon rengetegsok minden elfér.

Szigetek és szirtek. Korallzátonyok és kiskocsmák. Vörös loboncos sellőlányok, és kékszakállú tengeri mackók. Vitorlások, kozmoszjárásra beállított kompúteres csillaghajók, tengeri teknőcbuszok és fregattok.

Pláne egy olyan fregatt, aminek egy a kapitánya egy vidra.

Nincs ezen mit csodálkozni: aki azt gondolja, hogy egy vidra nem lehet kapitány, az faljon tök ízű vattacukrot. Egy vidra igenis lehet kapitány: sőt a bizonyos vidrához csapódott egész legénység lehet csupa-csupa mindenféle állat.

Egy vidra is lehet bármi, mint ahogy mindenki lehet akár bármi is.

A kantinos a bizonyos fregatton, aminek a neve Sédfuvar, például egy boci, igazi szakácssapkával a szarva búbján. Az árbócmester egy mókus, egy óriási, teletöltött flintával a hátán. A vitorlafelelős pedig naná, hogy egy vadkan, kék-fehér csíkos matrózpólóban.

És ez a vadkan, akit különben Sédisim Kázmárnak hívnak, épp egy viharfelhőt pásztáz a csupa bronz messzelátójával – hiszen azért vitorlafelelős, mert viharfelhőket kell pásztáznia, napra-nap. Ez a viharfelhő a csupa jószág fregattól jócskán keletre feszíti össze az eget és Tengeróceánt, majd varrja szorosra rettentő villámokkal a felhőket a vízzel. Nagyon gonosz viharfelhőnek tűnik, de igazából nem is lenne törődni vele mit. Hiszen se a fregatt felé nem jön, se közel se nincsen.

De Sédisim Kázmárnak, a vadkan vitorlafelelősnek ez az egész, rettentő gyorsan haladó, és láthatóan egy kisebb hajót üldöző viharfelhő baromi gyanús.

– Kapitány úr – szól oda a vidrának a viharfelelős Sédisim. – Maga is azt látja, mit én?

A vidra (akit különben Matyalbertnek hívnak, ki tudja, miért) belenéz a messzelátóba. Hümmög kettőt. És ezt válaszolja a vitorlafelelősnek:

– Az ott nyilván a Fekete Vész. A vihar közepén. A borzasztó hírű temetőhajó, aminek SivákMivák Károly a vezetője. És valakit nagyon, de nagyon üldöz.

– Én is erre tippeltem. – válaszolja a kék-fehér csíkos matrózpólóban feszítő vadkan. – És? Mit mond, kapitány uram. Rontsunk oda, és segítsünk rajtuk?

– Lehetne – válaszolja Matyalbert, a vidrahajóskapitány. És hümmög még kettőt. Majd így folytatja: – Vagy az is lehetne, hogy szépen észre sem vesszük ezt az egész haddelhaddot, és tovább vitorlázunk nyugatnak. Annyi szép dolog van még az életben, minek kekeckedni azzal, amivel semmi dolgunk.

– A számból vette ki a szót, kapitány úr. – bólogat Sédisim Kázmár, majd elrakja a távcsövet, és azt kiabálja a flintás mókusnak, hogy „Irány nyugat!”

És elindulnak nyugatnak, nyugodt széllel.

Ördögbőréket meg közben tovább kergeti a Fekete Vész.

De vajon miért?

Mindeközben…

Basabusa néni bezzeg tudta, hol van a Szegfű Illata.

Basabusa néni ugyanis bájos volt: nem BAJOS, mint mondjuk a Pipacsboszorkány, és nem is BŰ-BÁJOLOS, mint mondjuk Lúdtalp -szigeteki Szegpapucsos Vasvarjú, aki abból élt, hogy jósolgatott, meg átkozgatott, meg – busásabb zacskó aranyak fejében – belebújtatta a szerelmet bizonyos valakik szívébe bizonyos valakik iránt.

A báj, az más. A baj, az van, néha magától jön, megtalálja az embert, hiába búvik előle, aztán foghatja a fejét, hogy Jaj-jaj, baj, menj már innen: a baj csak röhög a markába, és ottmarad. A bűbájosságot meg tanulni kell: komoly papírok kellenek hozzá, meg jósiskola, meg OKJ-s boszorkánypapír, meg varázslósuli, meg vizsgák, meg miegyéb. Izgulás az ötös átokdoga miatt.

A báj, az vagy van, vagy nincs.

A báj, az tanulhatatlan. Az annyi mindenből áll, hogy még a Mestermagiszter Tanszék legnagyobb fejesei sem tudták összerakni a pontos összetevőit. Az tuti, hogy kell bele rengeteg édesség, de mégse puncsosan túl sok; kell hozzá jó szív, de okos szív, ami nem dől be minden hamisságnak; vidámság, ami nem egyenlő azzal, hogy nem lehetünk szomorúak; mosolygás, amitől eltűnnek a vihar- és a komiszabb barifelhők, és kisüt tőle a nap; és simogatás is kell hozzá, puha tenyérben lakó, minek láttán a baj is fogja magát, és huss: mintha ott se lett volna.

És mindez ott mocorgott Basabusa néniben. A báj a mosolygós anyukákban lakik, akik akkor is löknek még egyet a hintán, ha már haza kéne menni, a lányokban, akik szeretik a hátsimit, és a nénikben, akik fejből tudják, a kisgyerek miféle sütit szeret. Nem véletlen, hogy Basabusa néni lett Basabusa néni Basabusa bácsi mellett a Birsszirten, nem pedig a nyafka, de cifra szempillájú Bakacsin hercegnő, mondjuk.

És Basabusa néni most szomorú volt. Látta ugyanis a Pipacsboszorkányt, ahogy Basabusa bácsival sugdolódzik. És, mivel tudta, a Szegfű Igazi Illata merre lakik, hát fogta magát, a 7-es Tengeróceáni Teknőcbuszra felszedelőszködött, cekkerrel, benne rántotthúsos szendvics meg máksör, és elindult hozzá, hogy megkérdezze, miért is lett valójában szomorú.

A Szegfű Igazi Illata ugyanis az ilyesmikre tudja ám a választ. Hogy egy sugdolódzás miért okozhat szomorút.

Meg sok egyéb mást is tud ám a Szegfű Illata.

– Jó napot kívánok. – mondta Basabusa néni a Teknőcbusz kalauzának. – Egy jegyet tessék lenni adni szíves.

– Aztán hová tetszik, csókolom? – kérdezett vissza a 7-es Tengeróceáni Teknőcbusz kalauza.

– Hát, megyek, megkérdezem, mitől lettem olyan szomorú, hogy csak na. – válaszolta Basabusa néni. – Láttam Basabusa bácsit valami röpke vörkével sugdolózni. Úgyhogy a Szegfű Illatáig tessék, oda, meg vissza.

– Hm. – pislogott a kalauz. – És az hol is van pontosan? Azt tudom, merre van a Bors szaga, sőt, azt is tudom, a Tulipán színe merre lakik, de a Szegfű illata… oda sajnos így fejből nem tudom a jegyet.

És akkor Basabusa néni felhúzta a szemöldökét, és ezt válaszolta:

– Hát hol lenne? Naná, hogy a Ferihajón.

Ebben maradtak. És a 7-es számú Tengeróceáni Teknőcbusz nekilódult a Ferihajó felé.

NA, mit szóltok? A következő részben most aztán megütközik majd a Fekete Vésszel Ördögbőr és Basabusa, illetve a hiperszuper komputerrel felszerelt hajó, és megtudjuk, mit mondott Basabusa néninek a Szegfű Illata. Merthogy mond valamit, az tuti! Csak győzzétek kivárni a dolgot!

A várakozás közben pedig akár dzsiggelni is lehet, lejátszási lista ITT!