– Tudom, mitől félsz – susogta lágyan a Szegfű Illata.
– És tényleg tudta – kontrázott rá a Végzet Kacsája. Majd így folytatta a Világ Legkisebb Meséjét:
Azonban Ördögbőr grófja erre persze csak úgy hányta a fittyet, és kacagva azt válaszolta:
– Nem félek én semmitől.
És Ördögbőr komolyan gondolta a dolgot. Állt a Ferihajó rakterében, előtte Csipacsabi ládája, felcsapott tetővel… és csak úgy áradt a szegfűillat, amit eddig észre sem vett, vagy nem akart észrevenni, vagy nem volt orra, hogy észrevegye.
Vagy a szíve nem úgy dobogott, hogy ne csak homokot lásson, hanem egy Abszolútumot.
Egy igazit.
Az illat betöltött mindent. Nem volt bántó, vagy sűrű, vagy túl sok: a Szegfű Illata volt, minden, amit egy szegfű illatában csak szeretni lehet. Körbesusorászta Ördögbőrt, átfolyt rajta, mint nyitott tenyéren a tengervíz. Ördögbőr csak a szeme sarkából érzékelte az Abszolútúmot furvást – ha egyenesen nézett, csak egy láda homokot látott. Azonban, ha egy kicsit kancsalított, jobbra mondjuk, rögvest kiszúrt valami lágy lebegést, valami óvatos szellőfélét, ami – furamód – de mosolyog, és aranybarnán táncikál a raktér ablakán beszűrődő holdfényben.
Ördögbőr már nem kacarászott. Mert akkor értette meg, hogy egy Abszolútumot lát – mit lát: ÉREZ.
Minden illat valamilyen, de minden illatnak megvan az Abszolútja. Ami azt jelenti, hogy minden, ami csudás abban az illatban fellelhető, egy láthatatlan, mindentudó, de okosan mindentudó illatban egyesül. Dzsinnt találni lámpásban? Fapapucs. Három kívánságot teljesítő aranyhalat fogni? Semmiség.
Abszolútumot látni, nem is látni: BELÉLEGEZNI…, nos, annak az esélye egészen kevés. Kicsike. Bár, ha éreztél meggyillatot nyáron, és erről eszedbe jutott a nagyid, és az, hogy mennyire szereted őt, akkor LEHET, hogy egy Abszolútum látogatott meg a kertben (esetünkben a meggyillaté). Vagy ha tulipánszagolgatás közben az anyukádra gondoltál, meg arra, hogy milyen jó, amikor megölel – nos, annak meglehetősen Abszolútum-simogatás szaga van (azaz a tulipánillat Abszolútumáé, ami körbe táncol, majd okosan mosolyogva odébbáll a keleti széllel).
És most itt lengedezett egy. A Ferihajó rakterében. Ördögbőr pontosan nem is emlékezett, mikor került a láda a hajóra. Viszont tudta, hogy az Abszolútumokban az a különleges, hogy valóban mindentudók. Nem is te lélegzed be őket – ők lengnek téged és járnak át, kívül-belül, hiszen ami valami tökéletesnek a legtökéletesebbje, a szörpsűrű illatok illatának a legillatabb illata, minden, ami abban az illatban jó, az hogy ne lehetne már olyan bölcs is, hogy csak na?
De Ördögbőr, csupán a rend kedvéért csak elmondta még egyszer, igaz, kicsit halkacskábban, hogy:
– Én nem félek semmitől.
– És a SENKIVEL mi a helyzet? – lengte körbe a grófot az Abszolútum. – BIZTOS nincs SENKI, akivel már egyszer csörtéztél, és SOSE többet nem mernél sosem?
A kacsa nem mondott semmit. A Végzet Kacsája, az csak vigyorgott, mint akit fagyizni visznek.
Ördögbőr meg agyalt. Egy Abszulútummal vitatkozni pont olyan, mintha a Holddal kezdenél vitába este, hogy ne keljen fel.
Felesleges.
Egy Abszolútum mindent lát.
Benned is.
– …mondjuk egyszer nem fizettem a macifröccsért a bóbéji Nagyokos kiskocsmában – kockáztatta meg csendesen Ördögbőr. – A Csapos szerintem biztos megkergetne, de falába van, kettő, úgyhogy asszem’ el tudnék futni.
A Szegfű Illata kacagni kezdett. A kacsa hápogva röhögött. Basabusa néni és Basabusa bácsi csak azért nem csinált semmit, mert épp fenn puszilkodtak a taton.
– Jaj, te – illatollászkodta meg csacskán a Szegfű Illata Ördögbőr szívét. – Csak a rosszalkodás, mindig az a fránya rosszalkodás. De a lelked, az jó. Beléd se kell bújnom, hogy lássam.
Ördögbőr libabőrös lett. A szíve közölte, hogy dibb-dobb, dibb-dobb, de úgy, mint aki lassan-lassan ráeszmél valami félelmetesre.
– Szóval akkor idefigyeljen, GRÓF ÚR! – folytatta a Szegfű Illata – …nem gondolt még arra, hogy vajon miért egy kacsát kell cipelnie ide meg oda? Ami VÉGZET, és a legkisebb mesét a világon meséli neked furvást?
– …mert minden mesének VÉGE van egyszer. Meg… ó, hogy a büdöstalpú makréla vinné el, ráadásul SZÉLE is van. – nyögte Ördögbőr. És ráeszmélt nagyhirtelen, mire gondol az Abszolútum. – És akkor nekem… most akkor TÉNYLEG?
– És ezért kell elmennetek a Ferihajón (aki imád téged) – nózillázta mosolyogva a Szegfű Illata keresztül-kasul a grófot – a Sárverem Rémkisboltba. Ahol – tudod te azt nagyon jól – félelmeket adnak és vesznek. És megfelelő áron megszerezni azt a 10 deka varjúkárogást, amiből kiderül, hol van elrejtve Kiskos kapitány aranyszíve.
– Egy – közölte a gróf feltartott hüvelykujjal – semmi kedvem odamenni. Megvagyok én a kis félelmemmel, még akkor is, ha sejtem, hogy miről VAGY KIRŐL illódzol itt nekem. Egyszer már legyőztem, miért FÉLNÉK TŐLE amúgy is? Kettő: – akkor már a mutatóujját is felemelte, tudomást sem véve arról, hogy valami furcsán dübörög odafenn a taton – akkor inkább – haha! – hagyom is azt az aranyszívet. Kell a fityfenének.
A Szegfű Illata olyan édesen kacagott, hogy abba a legszomorúbb pákász kividámodott volna.
– Nem így megy az – közölte Ördögbőrrel. Aki úgy érezte, mintha az Abszolútum távolodna. A kajütablak felé kancsalított, és valóban: valami megmagyarázhatatlan lebegett angyalszempillaként kifelé, a Tengeróceán tetejébe, a csillagok alá s a végtelen sós víz fölé, mint valami lágy, és csacska, lányhajnyi fuvallás. Halkabbra tekerődött a szegfűillat, de azért még ott volt. – Ebben a mesében ez nem így megy. Például nekem az a szerepem benne, hogy elrejtsek egy szegfűillatnyi kis üzenetet a szívedben.
És akkor Ördögbőr azt érezte, hogy a talpa picit felemelkedik. Mintha valami forró, de kedves hurrikán közepén lebegne, úgy ölelte magához pár centire lebegtetve a hajópadlótól Ördögbőrt a Szegfű Illata: és Ördögbőr boldogságot érzett, pont olyat, mint amikor a kalóznagypapájával jó régen, Ördögbőr kiskorában horgászni mentek el, csak ők ketten, a nap pedig a fejük búbját simogatta a Medvecukor patak partján, aminek TÉNYLEG medvecukor illata volt.
És paff: egyszer csak a szívébe masnizva egy üzenet.
Fura, mert nem tudta, mi az, de tudta, hogy OTT VAN.
– Csak a bajban nyisd ki, jó? Ez egy olyan TITKOS üzi. Ha baj van, gondolj rám, és akkor az üzenet kibogozódik, és elmond neked valamit, ami ott és akkor, a legnagyobb félelem közepén a hasznodra lehet. Pici pösznyi segítség ez. Vigyázz magadra, és legyél okos, meg hagyd, hogy szíved vezessen! Ja, és hallgass a kacsára! És nagyon vigyázz, mert most történik valami rossz!
– Bizony – bólogatott a kacsa.
A Szegfű illata pedig eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Csipacsabi ládája üresen tátongott.
Ördögbőr nem értett semmit.
Aztán meghallotta a Kacsa hangját.
– És akkor Ördögbőr grófja akkora kelepcében találta magát, hogy csak na. Hogy a fal adta a másikat.
– Bizony, te PELNAHAJDEL SEMMILEKELLŐ TÖKKELÜTÖTT GLÓF! – kiabált be a tatról egy ismerősen logopédusbácsira és jófej beszédtechnikatanárra szoruló illető.
Ördögbőr a tatra rontott. És ki állt ott? Viharverten? Szomjazva a bosszút? Vicsorogva? Egy helyrehozott robotdinoszaurusz társaságában, aki épp a nagyon megijedt Basabusa bácsit és Basabusa nénit tartotta rettenetes mancsával fogságban? Akik azt kiabálták Ördögbőrnek, hogy SEGÍTSÉG? És vajon melyik fregatt libegett a Ferihajó mellett, egy közlekedésre feltűnően alkalmas pallóval összekötve magát vele?
– Te. Meg. HOGY. KERÜLSZ. IDE! – ordított Ördögbőr grófja.
Furamód a másik hajó agya, Sszabó János (két sz-szel) nevű komputer válaszolt a meglehetősen bosszúra éhes arccal fújtató SivákMivák Károly helyett a túloldalról.
– Olyan szépen mondta, hogy Kérem szépen. L betűvel, most szólj hozzá – közölte elérzékenyülve. – Úgyhogy úgy döntöttem, haverok leszünk. Vagyis visszaröpintettem ide. Nagyon zsivány, kétfős bandánk van, halálfejjel meg minden, plusz egy robotdinoszaurusz: a többi sajnos megmakkant, de ezt rendbe tudtam hozni. Figyelj: mondanám, hogy lépj be hozzánk, csakhát Ti most épp jól el vagytok kapva.
– BIZONY ÁM! – kiabálta SivákMIvák, és Basabusáék elé lépett. Basabusa próbálta behúzni az irdatlan pocakot, ami nála a pociját jelentette, de így is túl közel került hozzá SivákMivák láthatóan piszok éles tőre. Basabusa néni azt suttogta, hogy „se-gííít-sééég!” – Úgyhogy moszt két választászod van: a.) magála hagyod a balátaidat, és elinalsz, és én meg jól bosszút állok. Vagy b.) fogod magad, és elmész a Sárverem Rémkisboltba, eladod a félelmedet, és megveszed a helyébe a valjúkálogást. Megkelesed a valázslakatos ládát, aztán ideadod nekem azt, ami benne van. Vagyisz az ALANYSZÍVET.
– …az vaRjúkáRogás, te majomkenyérfa – közölte Ördögbőr, és fel se tűnt neki, hogy azt, hogy SÁRVEREM RÉMKISBOLT, SivákMivák simán ki tudja mondani. Sóhajtott egyet, a szablyáját leengedte. A Kacsára nézett, de úgy, mint akinek igazából már mindegy is. Az visszapislogott. Majd ezt mondta:
– És Ördögbőr akkor szelet fogott, ám vihart aratott. De mi a jó a viharban? Az, hogy utána mindig, mindig kisüt a nap.
És hozzátette:
– És akkor Ördögbőr elindult a Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidék felé. Nem volt könnyű dolga: út közben a Ferihajó majdnem zátonyra futott a Lidércfogak-tengerhegység agyarként meredező sziklái között navigálva magát – de a Ferihajó ügyes volt, Ördögbőr pedig eltökélt. Ment, mint akinek muszáj mennie. Félt ugyan attól, mi vár rá, de a barátairól volt szó, akit SivákMivák foglyul ejtett. Úgyhogy átverekedte magát a Vérvizeken is – néhány lúdmarócrém ekkor majdnem a Tengeróceánba rántotta, de a gróf végül szó szerint kivágta magát a helyzetből a szablyája segítségével.
Így telt el egy tengeróceáni nap.
És másnap, egészen pontosan június 45-én, szerdán, behajózott a csengő bongó módon csöndes Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidékre a Ferihajó. Halkan fútt a szél, mintha még a szél se merne fúni, csak úgy, óvatosan. És a Mocsárpocsárvidék tele volt összetört, árbócát vesztett, ősrégi hajókkal és vitorlásokkal, a víz pedig úgy szaglott, mint a záptojás. A halott árbócok alól suttogás és nesz szuszogott elő a párába és a ködbe, mely belengte az egész vidéket: majd egyszer csak ZUTTY: a Ferihajó partot ért.
És Ördögbőr kiszállt. Térdig merült a sárba el. Égnek meredt az összes haja szála, de azért nekiindult az egyetlen, régi sziklákkal kikövezett, kinyergős-nyekergős-kanyargós ösvényen, bele a romlott tej színű ködbe, a rengeteg fák és indák és liánok között.
Egyszer hallott csak valami hangot: azt suttogta a homályból a recsegős banyacúg, hogy „Gyere csak, adok neked eperlekvárt, kis grófocska, gyere erre.”
De Ördögbőr nem ment. És ott találta magát, egyik pillanatról a másikra a SÁRVEREM RÉMKISBOLT előtt. A Rémkisboltot rettegte mindenki. Volt egy rozsdás cégére is, ez állt rajta:
Sárverem Rémkisbolt, alapítva minden előtt 200-al
Félelmeket adunk-veszünk. Tessék csak befáradni!
Csak egy kicsit volt romos, kicsit volt kidőlt-bedőlt, kicsit volt rozoga. Viszont ez a sok kicsiség egy nagyon nagy rettegésben egyesült. Abban, aki épp az ajtó előtt állt.
És Ördögbőr benyitott az ajtaján.
Basabusa néni és Basabusa bácsi ijedten nézték Ördögbőrt a Ferihajó tatján. A robotdinoszaurusz recsegve közölte, hogy BZZZ-BZZZ. SivákMivák felröhögött az égre. Ördögbőr meg álldogált, egyik lábáról a másikra. Majd pedig csak annyit kérdezett a Végzet Kacsájától:
– …most komolyan, tényleg lelövöd az összes poént?
Hajaj, mi lesz most? Miféle félelem lehet az, amivel Ördögbőrnek most szembe kell néznie? ÉS vajon sikerül neki? Meglesz végre az aranyszív? Mit gondoltok? Két hét múlva jövünk, és elmeséljük, most pedig tessék szépen meghallgatni az eheti könyvalávalót!
