Hogyan került kapcsolatba a Legendával?

Sok mindent csináltam az életben, ezt megelőzően ingatlanirodám volt, amiből nagyon elegem lett, és visszakanyarodtam a vendéglátáshoz. A Facebookon láttam, hogy a Legenda embert keres most nyíló üzletébe, Óbudára. Fölcsillant a szemem: Óbudán… most nyíló.

Óbudai kötődése van?

A családtagjaim nagy része itt lakik, és számos barátom is. Én is éltem nagyon sokat a III. kerületben, jól ismerem a környéket. A másik varázsszó a „most nyíló” volt,  ebben láttam lehetőséget. A Pacsirtamező utcai üzlethelyiség, ahol előzőleg egy késdobáló működött, közel három évig állt üresen, addig nem tudták bérbe adni. A Legenda azért nyitott sörözőt Óbudán, hogy az embereket a budai oldalon is ki tudja szolgálni. 2016. október 28-án indultunk el.

A Legenda Sörfőzde mikor kezdte meg a működését?

Hat éve. A tulajdonosa Kovács József, aki még gyerekkorában kapta az „Olasz” becenevet. A baráti kör, a szakma, mindenki úgy ismeri őt, hogy az Olasz. A söreit is úgy emlegetik, hogy az Olaszházi Bitumen, az Olaszházi Világos, az Olaszházi Meggy. Egy nagy álmát valósította meg ezzel a főzdével, ami saját üzemeltetésben tartja hét sörözőjét Budapesten, így kikerüli, hogy magasabb áron árusítsák a söreit, mint ahogy azt az Olasz eredetileg belőtte.

A Legenda-féle pálinkákat tavaly­előtt kezdték el főzni, múlt év márciusában Perkátán, egy országos versenyen már nagyon szép díjakat hozott el a márka.

Amikor idekerült, már képben volt a kézműves sörökkel?

Semmi tudásom nem volt ezzel kapcsolatban, és tulajdonképpen a vendégeimtől tudtam meg, hogy ezek felsőkategóriás sörök középkategóriás áron. És azt is, hogy a Legenda az a főzde, ami a legjobban tartja a minőséget.

Hogyan tartja?

Kézműves sörökről, szűretlen, felsőerjesztésű sörökről beszélünk, tehát hangsúlyos a komlók és a maláták ízvilága, és nincsenek hőkezelve, nincsenek tartósítva. Minden üvegben és hordóban él a sör, vagyis élő sörélesztő kultúrát tartalmaz, és az ízvilága közben változhat így vagy úgy. Otthon ön nem tud két egyforma húslevest főzni, és ez en bloc a kézműves sörök esetében is jellemző.

Gondolom, komolyabb vendéglátós múlttal a háta mögött kaphatta meg az óbudai Legenda vezetését.

Ott kezdeném, hogy az anyukám volt az a vendéglátós, aki nagyon magas szinten képviselte a szakmát, idővel több, ma már nem létező híres budapesti éjszakai mulató vezetőjeként is dolgozott. Húszévesen mellette kezdtem. Mindig nagyon kritikus volt velem, és meg kellett élnem az ötvenet, hogy itt a Legendában körülpillantva végre maximális elégedettségét fejezze ki. Anno végigjáratta velem a szamárlétrát, tehát a raktárban kezdtem.

Egy vérbeli vendéglátós a kedves lányával is megteszi, hogy alulról indítja el, mint bármelyik más kezdő alkalmazottját?

Csak így lehet. Vele dolgozni egy folyamat volt. Nem lehet időszakban mérni, mert amikor már nem együtt dolgoztunk, akkor is mentem hozzá segíteni. Meg otthon is megkaptam,  hogy ne így tedd le a tányért, nem jól áll a kanál… Egy vendéglátós nem csak a munkahelyén teszi le úgy a tányért, ahogyan kell – otthon is úgy teszi le.

Az alapkövetelményeket folyamatosan szívtam magamba, meg duzzogtam is magamban, hogy mindenbe beleköt, semmi se jó neki. Tőle tanultam a szakma szeretetét és azt, hogy a vendéglátás egy nagyon komoly feladat.

Mint a hely be-betérő vendége, magam is úgy vettem észre, hogy a vendéglátós szakma szeretetét maximálisan elsajátította.

Annak a vendégkörnek, aki idejár, nem az anyagiak határozzák meg, hogy mikor tér be sört inni, hanem a szabadidő. Ezek az emberek sokat dolgoznak, és amikor leülnek nálam, akkor nyugalomra, kikapcsolódásra, élményekre vágynak, és nekem az a feladatom, hogy megteremtsem azt a miliőt, amiben ők jól érzik magukat.

Ittjártamban sok fiatalt láttam.

Ők délután jönnek vagy késő este, rendszertelenül. Főleg a harmincas, negyvenes, ötvenes korosztály az állandó, aki idejár, tulajdonképpen az értelmiségi középréteg, magas beosztásúak is. Sokan előre foglalnak asztalt. Tudom, kinek melyik a liebling helye, és úgy intézem, hogy oda ülhessen. Imádom az egészet, mert bejön az illető, lerakja a táskát, órát, szemüveget, telefont, elmegy kezet mosni. A személyes tárgyait hol rakja le az ember? Hát otthon. Tehát minden törzs­vendégem, aki itt leül, otthon érzi magát.

A vendégek túlnyomó része törzsvendég?

Ja, kérem… ez úgy működik, hogy aki először jön be, az vendég. Ha már másodjára jön, az már törzs­vendég.

És ha csak kétszer jön és többször nem?

Olyan nincs. Mert mondjuk eltelik egy év, és újra bejön. Sokan elköltöztek már a környékről, vagy elmentek külföldre dolgozni, de akkor is visszatérnek. Hála a jó Istennek, az arcmemóriám működik, és hosszabb idő elteltével is tudom, hogy ő már járt itt.

Mennyien járnak be rendszeresen?

A Facebookon ötszázan jelölték be az oldalunkat, és merem állítani, hogy a hetven százalékukat ismerem – nagyjából ennyi embert számolhatunk. Van olyan vendég, aki külföldön dolgozik, három-négy havonta hazalátogat, bejön a Legendába, és mielőtt visszamegy, újra bejön. Kvázi ő is egy törzsvendég.

Gondolom, jeles eseményeknek is otthont ad a Legenda.

Sok első randit beszéltek meg már ide, volt lánykérés, legénybúcsú, eljegyzés, tavaly rengeteg esküvőt itt szerveztek meg, beültek laptoppal, telefonokkal, tulajdonképpen benne élek ezekben a sztorikban. Aztán rengeteg tejfakasztó buli (nevet).

Mi a tapasztalata, a vendégei többsége óbudai lakos, vagy csak itt dolgoznak, és munka után betérnek?

Is-is. Egyébként én úgy szoktam mondani, hogy Szentendrétől Budakesziig. Vagyis így határolom be azt a területet, ahonnan jár a vendégköröm.

A tömegközlekedés szempontjából nagyon jó helyen vagyunk, itt megy a HÉV, a 9-es és a 29-es busz, és már sokan ugranak át Pestről is.

A minap bejött három hölgy, új vendégek, épp itt volt a kutyám, Brandon, és az egyik hölgy megkérdezte, hogy ez kutyabarát hely-e. Mondtam, naná. Kiderült, hogy neki kettő is van – mondtam neki, hogy hozza őket nyugodtan.

Az érkező vendégek elé siet, és már kérdezi, hányan vannak, helyeket mutat nekik, intézkedik, és sorolja a sörfajtákat. Azért ez nem minden sörözőben megy így.

Ez a vendéglátás alapja. Meg az is, hogy a pincér oda-vissza tudja az étel- és az itallapot, és hogy melyik étel és ital milyen alapanyagból van. A problémát én ott látom, hogy Budapest belvárosában porszemnyi a vendéglátás rész, a többi pedig itatás meg etetés. Sajnos el kell fogadni, hogy ilyen a világ. Egy hagyományos sörözőben is el kell mondani, hogy van Dréher és Krusovice… na de egy kézműves sörözőben, ahol a kínálatban 38 féle sör van, az új vendégek nagy része azt sem tudja, hogy a kézműves sör mi fán terem.

Naponta hányszor mondja el a vendégfogadó, sör­ismertető mondókáját?

Van egy kedves vendégem, némettanár, nemrégiben erről beszélgettünk, és ő meg is válaszolta a kérdést: Icukám, szerintem pont annyiszor mondod, mint én a der, die, das-t. És informálnom kell az érkezőket arról is, hogy mit takar az IPA, mi az, hogy ale, és megköszönik, mert így már van hova kössék. Tulajdonképpen az elején én a vendégeimtől tanultam meg a részletekig menően, hogy mi micsoda.

Hogyhogy?

Ahogy már említettem, ide kerülésemkor nem tudtam semmit. Jöttek a sörfanok, elmondtam, hogy ilyen sör meg olyan sör van, jelezték, hogy ismerik ezeket, erre felkiáltottam, jaj, de jó, ha bármi többet is tudtok róluk, osszátok meg velem! És akkor magyarázták hetekig, minden este.

Óriási zűr lett a fejemben, és akkor egyszer azt mondtam, hogy állj, már azt sem tudom, mi a sör és mi a tea. A pult mögött a fal teli volt ragasztva cédulákkal, színes filctollakkal írtuk rá minden sörtípusról az infókat. Megtanultam.

Kérem, rögtönözzön egy vendégfogadó „kis­előadást”!

Először kiderítjük, hogy a vendég milyen ízvilágot szeret, és biztos, hogy csapon minimum van két olyan fajta sörünk, amit szeretni fog. És akkor mondom, hogy búzasörből van német és belga típusú, szűretlenek és azonos alkoholtartalmúak, a belga csapolt, és lágyabb, selymesebb a németnél. Van a 8,2-es IPA, a közkedvelt Amarilló komlóból főzik; a 8,2-es Imperial IPA különlegessége, hogy először keserű ízt érzel, viszont amikor lejjebb ér, átmegy egy kis édes ízvilágba, és ahogy fogyasztod, keserű, édes, keserű – folyamatosan szórakozik veled. A Legenda Pony díjnyertes sörünk, borostyán ale, nagyon kellemes ízvilágú, ezt minden vendégünk nagyon kedveli.

A Bazooka 6,5-ös barna, füstölt rozst és füstölt malátát tesznek bele, kóstolgatás közben egy füstölőben érzed magad, ahol kolbászok és szalonnák vesznek körül.

Hát, most nagyon innék egy sört! A választást még jobban megkönnyíti, hogy felespoharakban szokott kivinni kóstolót az újonnan érkezőknek.

Hat csapunk van, megtöltök hat felespoharat, ráteszem a tálcára, szalvétára felírom a sörneveket, a tálca közepén egy pohár víz, hogy az ízeket el tudják választani. Az ismertetőmből még nem fogják érzékelni, hogy mi micsoda, természetes, hogy kóstolót kell kapniuk. A főzdének sok fajta söre van, mind nagyon finom, és azért is kóstolniuk kell, hogy megtaláljuk azt a fajtát, ami az ő világuk. Nekem nehogy elmenjenek rossz szájízzel!

Az asztalok között pörögve még nem láttam magát fáradtnak és idegesnek.

Fáradtság? Ez butaság! Én itt minden este fantasztikus társaságban vagyok. Folyamatosan töltődöm. Amikor egy hét nyaralás után haza kell jönnöm, mindig dúlok-fúlok. Tavaly nyáron is hazajöttem, aztán másnap beléptem ide, körülnéztem: Szia, boltocskám! – és már vissza is tért az életkedvem. Az emberek a rengeteg problémájukat kikapcsolva jól akarják itt érezni magukat. Például szilveszterkor két szilvesztert tartottunk. Délután hatkor elkezdtek jönni a vendégek a kisgyerekeikkel. Konfetti, szerpentin… lepakolták a párnákat a földre, rajzoláshoz adtam nekik papírt, filctollat, a szülők söröztek, ez így ment tízig – akkor jött a második turnus, és kezdődött a felnőtt buli.

Tulajdonképpen a Legenda söröző magának nem is egy munkahely. Mintha egy folyamatos társasági összejövetel zajlana, ahol jókedvű barátnőként sürög-forog a tálcával, és szabad perceiben mi sem természetesebb, mindenkivel csevegésbe elegyedik.

Így gondolom én is. Egyébként a vendégek cserélik a hordót, a redőnyöket lehúzzák nekem, ha zárórakor egy társaság még befejezne egy beszélgetést, hagyom őket. A múltkor, amikor éppen teltház volt, és egyszer csak áramszünet lett, senki meg se rezdült, elővették a telefonjaikat, és húsz másodperc múlva világosság lett az egész helységben, én pedig csapoltam tovább.

A magánéletére csak a vasárnap marad?

Meg a hétköznap délelőttök, hiszen csak háromkor nyitok.

Tegeződik a vendégeivel?

Minden kornak megvan a maga szépsége. Például mint ötvenes nő, élvezem, ha egy korombéli férfi úgy köszön el, hogy kézcsók, viszlát. Egy huszon­éves persze a korkülönbség miatt ezt nem engedi meg magának.

Kilencven százalékban tegeződöm a vendégekkel, de ha azt látom, hogy egy új vendég olyan magába fordulós, akkor magázom, ha pedig egy-két sör után megnyílik, akkor onnantól kezdve tegeződünk.

A nyári időszakot forgalom szempontjából megérzi? Lévén a Legendában nincs lehetőség kiülni.

Természetes, hogy minden ember rohan ki a szabadba. Viszont nagyon sok az elvitel, mert a Legenda sörökhöz az emberek ragaszkodnak. Icus, ezt viszek, azt viszek – én csapról is adok, flakonba mérem nekik. Nyáron a fiatalok innen indulnak kocsmatúrára. Alapoznak. Ha nem ragadnak itt, mennek egy kört, és éjfélkor felhívnak, hogy nyitva vagyok-e még, mert visszajönnének.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy az idők során tulajdonképpen egy közösség alakult ki a Pacsirtamező utcai Legenda Sörfőzdében.

Volt egy napunk, egy hétfő, amikor a Legenda összes üzlete az aznapi bevételének ötven százalékát felajánlotta egy állatkínzás elleni egyesületnek. Mi vagyunk a legkisebb söröző, jól beharangoztam a dolgot a vendégeknek „kicsi a bors, de erős” felkiáltással. Természetesen a legnagyobb üzlet, a Legenda Center lett az első az aznapi forgalom tekintetében, de mi lettünk a másodikok! Mert jöttek a vendégeim, vették a sört, itták a sört, vitték a sört. Szóval, mi ennyire összetartóak vagyunk – és ezért van, hogy két és fél év után ugyanúgy mosolygok, mint az első hónapban.