Azt hiszem, azért, mert tényleg több a mű, mint a szerző. Önmagamhoz képest annyi mindent írtam bele, számomra annyira rétegzett a szöveg, hogy ha beszélni próbálok róla, az felér egy kudarccal. Szoktam interjút adni, szívesen beszélgetek, de a Karolina kertje esetében kevés vagyok – inkább csak közelítgetek a szöveghez. Érdekes, hogy akik távolabb vannak tőle, milyen szépen átlátják, átfogó képet tudnak alkotni róla, én pedig elnémulok.
Egy több évszázadot átfogó családregényről beszélünk. A műfajban született munkák általában alsó hangon is 500-700 oldalasak, de sokszor akár több kötetes, grandiózus művek. Te mindössze 160 oldalon megoldottad.
Hosszban ez ráadásul egyéni rekordom, az előző regényem, a Történetek az eszkimóháborúból ennél is rövidebb. Azt nem tudom, mennyire „oldottam meg”. Nagyon sűrű a szöveg, kis túlzással egy mondatra több mondatnyi „terhet” raktam. Számomra az írásnak, a prózaírásnak is lírai tétje van, minden mondat kitágulhat egy kis világgá. A regény fejezetei sok éven keresztül, önálló novellákként jelentek meg folyóiratokban, lehet, hogy ilyen kisebb egységekben őrizték meg ezt a lírai középpontot. Amúgy nem volt célom családregényt írni, a monarchiában élő családok jó részének ehhez hasonló lehetett a családtörténete, csak mindez elfelejtődött. A mi családunkban is kihulltak ezek a történetek, Willax Karolina az egyetlen biztos pont, noha róla sem tudtunk semmit. De nekem írás közben nagyon fontossá vált. Az különös tapasztalat volt, hogy egy – apai ágon – kifejezetten töredékes emlékezetű család esetében hogyan tud felrobbanni, kitágulni a történelem, hogyan lehet gyakorlatilag visszakapni több mint száz évet, a fellelt tényeknek és a fiktív kiegészítéseknek, lírai gondolkozásnak köszönhetően. A könyvben az Arcanum adatbázisára is építve, vendégszövegeket, régi híradásokat is felhasználok, persze a legtöbbet itt-ott átírtam, ezzel teremtettem meg az ironikus távolságtartást, és engedtem szabadjára a képzeletemet.
Amint mondod, ha nem is rendhagyók ennek a családnak az életeseményei, azért bővelkednek fordulatokban, a kiinduló személy, a címadó Karolina élete minden, csak nem tucatsztori.
Willax (vagy Villax) Karolina az üknagyanyám, akiről néhány anyakönyvi adatot leszámítva mindent én találtam ki. Nem tudjuk, mit gondolt a világról, hogyan élt, kivel találkozott. De azt például igen, hogy számos gyereke született, miközben a gyerekek apja ismeretlen volt, minden anyakönyvi kivonatban az áll Karolináról, hogy „hajadon”. Ráadásul a gyerekeket aztán örökbe fogadta a gyermektelen (és a Wirthek névadójává előlépő) Wirth Ferenc, akinek a felesége, Janka, Karolina nővére volt. Egy érdekes, gazdag mintázatú családról beszélünk: Karolina apja először 1848-ban volt Pápa polgármestere, a nagybátyja, Ferdinánd zirci apát volt. Hogy fogadhatták Karolina törvénytelen gyerekeit? Semmi nem őrzi ennek az emlékét, kivéve most már ezt a könyvet.
A másik fontos nőalak, Charlotte – ő már a jelenbéli W. Imre tulajdonképpen szintén „titkos”, nagy szerelme volt. Még a neve is hasonlít Karolináéhoz.
Ők a két női főalak a regényben, akik egymásra rímelnek a több mint százéves történetben. Charlotte az ismeretlen, a vágyakozás, az elérhetetlenség határterületén bolyongás, W. Imre barátjának a párja, egy szerelmi háromszögbe zárva. Karolina az elbeszélő reményei szerint vonzó, okos, öntörvényű nő volt a 19. század második felében, a szabadság lehetősége, míg Charlotte a szabadság illúziója is a nyolcvanas években W. Imre számára.
És akkor meg is érkeztünk Óbudára.
Noha évtizedek óta Pomázon lakom, óbudai is maradtam, annál inkább, mert még egy-két évig elmondhatom, hogy több évet éltem Óbudán, mint máshol. És persze a gyermekkorra és a kamaszévekre épül annyi minden: a ragaszkodás, az érzelmi kötelékek. Nem álmodni szoktam Óbudával, hanem létezik az emlékezetemben egy eleven térkép arról a helyről, ahol gyerek voltam, ahol felnőttem, és ami a valóságban már nincsen – a gyerekkorom legfontosabb helyszíneit lebontották.
A Folyamőr utcáról van szó, ami a könyvben is előkelő helyet kap, csakúgy, mint a Raktár utca.
A Folyamőr utca 10. Egy U alakú, több lakásos épület, amit még az 1860-as években kezdtek el építeni anyai ági felmenőim, középen kerttel, hátul istállókkal. Itt ment el a régi Szentendrei út, amíg nem épült ki a mostani. Én mindössze kilenc éves koromig éltem ebben az elvarázsolt birodalomban, 1973-ban lebontották. Nagy nehezen, nem volt könnyű megbontani a vastag falakat.
A most 82 éves édesanyám nemrég lerajzolta az egykori épület alaprajzát, mi hol volt, ki lakott a lakásokban és kiderült, hogy elég pontosan emlékszem rá. Arra is emlékszem, amint megjelentek a környéken az ószeresek, mi mindent szedtek össze a padlásokról, pincékből… A bontásra váró lakók tisztában voltak vele, hogy az új, lakótelepi lakásokba nem tudják a holmijuk töredékét sem átvinni. A hátsó kertünkben egyébként mindenféle érméket (római, Mária Terézia-korabeli) találtam gyerekként, gyűjtöttem is őket szépen egy mappában, és persze régész, vagy térképész akartam lenni.
Építészeti, statikai oka volt az elbontásnak?
Épült az óbudai lakótelep. Szürreális, hogy az 1919-es kommün idején nem államosították az otthonunkat, azzal az indokkal, hogy a felmenőim „két kezükkel” építették, majd bővítették az épületet. Az ötvenes években ez már nem számított. Érdekesség, hogy a harmincas években rövid ideig Montessori-óvoda működött az egyik lakásban. A hetvenes évek elején aztán cserébe egy tízemeletes lakótelepi lakásban kaptunk három szobát, egyikben a nagyszüleim laktak, másikban a szüleim, a harmadikban a húgom, meg én. A macskánk két napig bírta az új helyen, aztán megszökött. Ettől a személyes veszteségtől eltekintve is nagyon más volt a városrész, a rakpart helyén ösvény vezetett a Dunához, a K-híd aljában fürödtünk, a Hajógyári-szigeten pedig „dzsungel” volt, nyulakkal.
Akkor vegyük az irányt most a Raktár utca felé!
A Raktár utca nekem két dolog: az egyik a Raktár utcai általános iskola, ahová negyedik osztályig jártam, és ahol most az AKG működik. Egy időben anyai dédapám volt az iskolaigazgató. A másik a Raktár utcai tízemeletes panel (odaköltözésünkkor még Névtelen utca). Itt hosszú éveket alapvetően a ház előtti „dühöngőben” töltöttem, fociztunk. Ötödiktől már a Vihar utcai iskolába jártam, középiskolába pedig a mai Szentlélek térre, a Martos Flóra Gimnáziumba (ma Óbudai Gimnázium). Aztán friss házasként is maradtunk Óbudán, egy tetőtéri lakásba költöztünk a Pacsirtamező (akkor még Korvin Ottó) utcába.
Az elköltözésünk kevésbé szép történet: a kilencvenes évek közepén, szilveszterkor betörtek hozzánk, sok mindent nem találtak, de elvitték az érmegyűjteményemet… A betörő pár évvel később meghalt egy fegyveres összetűzésben, és akkor derült ki, hogy nem csak halállistája volt, hanem a betöréseiről is pontos feljegyzései: az egyetlen óbudai cím a mi tetőterünk volt. Ezután költöztünk az akkor még sokkal kevésbé beépült Pomázra, hogy az asztmás kisebbik fiunk jó levegőn legyen.
„A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem” – ez a talányos alcíme, mottója a Karolina kertjének, amelyben az egyes kifejezések a szövegben is vissza-visszaköszönnek. Felfedhetjük e rejtélyes felsorolás jelentését?
A kispróza-sorozat, amin alapul a könyv, ezen a néven futott, és itt ismét utalok arra, miért is ódzkodom attól, hogy értelmezni próbáljam (miközben mégis csak azt teszem). Mindig úgy érzem, hogy ha teszek egy kijelentést, azzal leverek egy cölöpöt, ami magához köti, lehatárolja a további értelmezés lehetőségét, az eredeti szöveg tágasságát. De ha már: ha megpróbálunk kimondani valamit, kátyúba kerülünk. Próbáljuk szépen eladni az életünket, aztán mindnyájan ott találjuk magunkat, ott cuppogunk a vaddisznódagonyában. Amiből megint megpróbálunk kikecmeregni, kiásni magunkat, így jön létre az omladék. Talán a szerelem az egyedüli, ami felemel, visz a magasba, amivel boldogan menekülhetünk el, még ha csak egy kis időre is.
