Keresés
rovatok
múzeum | 2018 tél
Fotó: BTM
OROSZ DIÁNA: A FIKCIÓTÓL A VALÓSÁGIG
Térképek, metszetek, városlátképek (veduták) Óbudáról 1600-tól 1873-ig
Az Óbudai Múzeum 2017. november 17-én megnyílt, új időszaki kiállításának célja Óbuda történetének vizuális emlékanyagokon, metszeteken, térképeken és vedutákon (városlátképeken) keresztül történő bemutatása 1600-tól – a város első fennmaradt ábrázolásától – a város 1873-ig történő egyesítéséig. E feltérképezés során olyan kérdésekre keressük a választ, mint hogy mikor és milyen céllal kerül ábrázolásra az óbudai városrész, milyen módon és műfajban készül el a kép, valamint hogy az egyes metszetek és veduták kapcsán beszélhetünk-e hitelességről és topografikus hűségről, és ha igen, ez mit jelentett ezalatt a közel 270 év alatt.

A kiállítás címe, a „fikciótól a valóságig” arra a XVI–XVIII. században jellemző komplex gondolkodásra kívánja ráirányítani a figyelmet, amelyet ezen metszeteket létrehozó rajzolók és metszőmesterek alkalmaztak az információkra éhes korigény kielégítése végett.

Mi volt ez az „éhség” valójában, és hogyan nyilvánult meg az ezt kiszolgáló korabeli „sajtó”?

A tárlat tematikus kiállítási egységekbe rendezve (W. Dilich metszetek, Ostromképek, Mikoviny Sámuel terem, Duna tematika, Város egység, valamint a Földmérő, illetve a Metsző- és kartográfusműhely kiállítási enteriőr), szisztematikusan válogatva közli a képes anyagot, valamint az igen sokrétű és komplex kutatások eredményeit, és rövid fali szövegekben összegzi az adott egységekre vonatkozó fő problémákat, csoportosítási szempontokat, a tudomány jelenlegi álláspontjait. A kiállítás nyitóképe egy, az egész kutatást összegző enigma.

Ez a madártávlatra komponált, színezett városlátkép, amelyet 1819-ben metszett rézbe Petrich András hadmérnök rajza alapján Richter Antal Fülöp metszőmester, a budai hegyekből felvett nézőpontból Buda és Óbuda partjait mutatja a Margitszigettel és az ezeket szimbolizáló eklatáns épületekkel. A metszet előterében egy – a tradicionális veduta komponálási elveknek megfelelően – kis hegyrészleten sétáló, beszélgető, nyájat vigyázó figurákból, staffázsalakokból álló zsánerjelenet látható, amelynek alakjai mintegy kapcsolatot teremtenek a kép nézője és a metszetkép belső világa között. Ez az életkép felfokozza, felerősíti a plan veduta monumentalitását, és e korai, XVI–XVII. századi vizuális sokk lesz az a válasz, amelyet az 1600-as évektől Európa lakosai egy várost bemutató látképtől elvártak.

Petrich rajza az itáliai („tájkép veduta”) és a németalföldi („zsáner veduta”, donátorkép) perspektíva szabályait is alkalmazó táj- és városlátképek típusát örökíti tovább, kiváltképp, mivel a kép nézője egy repülő madárhoz hasonlóan egy magaslati pontból tekint ki a horizontig húzódó, hegy alatt fekvő városra.

A korabeli utazó tájrajzoló vagy hadmérnök pontosan így tett az ilyen fajta veduták megszerkesztése során. Az installáció ezt a képtípust úgy modellezi le, hogy a színezett óbudai látképrészletet egy historizáló, ikerablak mögötti világként ábrázolja, vagyis két látványvilágot ábrázol egyidőben: a kontemplatívabb enteriőrt és a dokumentarista igénnyel, jelen esetben precízen megrajzolt látványos exteriőrt.

Petrich András Hadmérnők rajza alapján Richter Antal Fülöp metszőmester rézkarca, 1819 Forrás: BTM

Az első kiállítási egységben Óbuda egyfelől egy letisztult, a románkori és a gótikus épületekkel tarkított középkori városrészként, a középkori szellemben fogant várábrázolások formájában látható, másrészről egy statikus, vagy éppen mozgalmas hadszíntérként jelenik meg az ún. ostromképek esetében.

Az a két, etalonná váló metszet (és képvariánsai), amely a legkorábbi fennmaradt Óbuda-ábrázolásokat képviseli, és amelyeket aztán több mint 200 éven keresztül átrajzoltak, és újrametszett formában publikáltak, Wilhelm Dilich nevéhez fűződik. A rajzoló, rézmetsző, geográfus és később udvari krónikássá kinevezett hesseni születésű, tanult fiatalember, Dilich pályaképe egy „klasszikusnak” mondható, XVI. századi polihisztor útját mutatja.

Életútjának végigkövetésével nemcsak egy rajzoló és történész fejlődésére, státuszának változására, presztízsének emelkedésére, hanem egy korabeli bibliofil gondolkodásra és a XVII. századi „történelmet” dokumentáló könyvalkotásra is példát láthatunk.

Wilhelm Dilich (eredeti nevén: Schaffer vagy Scheffern) 1571-ben vagy 1572-ben a hesseni Wabernben született. A kasseli iskolák után a wittenbergi, marburgi, majd a lipcsei egyetemeken tanult. Húszéves korában végigjárta szülőföldjét, és Hessen jelentős városairól és várairól rajzokat készített, amelyeket aztán földrajzi-, illetve történeti kiegészítésekkel látott el. Az e korban divatos, metszetekkel kiegészített, ismereteket közlő könyvek sorába csatlakozik Dilich vár- és városlátképes metszetsorozata, amelyek olyannyira elnyerték Moritz hesseni őrgróf tetszését, hogy Dilichet udvari geográfussá és történésszé nevezte ki. Ő ezután Hollandiában hadmérnöki tanulmányokat folytatott, majd – az uralkodói kegyvesztés és börtönfogság után – 1621-ben Szászországba menekült. Drezdában már udvari építészként, kartográfusként (térképész) és hadmérnökként tevékenykedett. Jelentékeny hadmérnöki és építészi munkásságán túl számunkra metszetkészítői pályája érdekes, amelynek egyik csúcspontja az 1591-ben Kasselban megjelent Hesseni Krónika (Hessische Chronik) volt. Ehhez hasonló szellemben készült el a Magyarországot és a magyarok történetét „feldolgozó”, először 1600-ban, majd 1606-ban kiadott Ungarische Chronica, amelyben a két Óbudát ábrázoló metszet eredetileg közlésre került.

Wilhelm Dilich
Forrás: BTM

A lassan fejlődő és differenciálódó középkori alapokon nyugvó krónikairodalom helyét lassan átvette a humanista, átfogó ismereteket is közlő történetírás, és ez a szemléletváltás meghozta azt a városok és lakosaik, kultúrájuk felé irányuló érdeklődést, amelynek eredményeképpen a német krónikairodalom illusztráló műfaját követve részletes és szépen rajzolt metszetek, vár- és városlátképek egész sora jelent meg. Ebben az időszakban egy város politikai, gazdasági, művészeti erejét és befolyását a politikai központok és épületegyüttesek (várak, erődítmények), illetve a vallási építmények (egyházkerület, templom, kolostor) jelentették. Természetes tehát, hogy a középkor végének illusztrációi – legyen az fametszet vagy rézkarc technikával készült, a sokszorosított grafikai eljárásokat igénybe vevő –, könyvek, vagy önálló metszetes lapok formájában kereskedelmi célzattal forgalmazásra kerülő kép a korai sajtó szerepét betöltő, messzi tájakra eljutó, mindenféle (gazdasági, kulturális, politikai és egyéb) információkat és híreket is egybefogta.

Amit a szöveg, a nagyarányú írástudatlanság miatt nem volt képes közvetíteni Európa lakosai felé, azt az amúgy is könnyebben befogadható, részlet- és többletgazdag képes leírással pótolták vagy egészítették ki.

A középkori metszetrajzolás és -készítés megértéséhez tekintsük át Óbuda (Alt Ofen) fennmaradt két, 1600-ban és 1606-ban készült ábrázolásának hátterét. A kutatások kimutatták, hogy a mindkét metszet eredeti rajzát elkészítő Wilhelm Dilich valószínűsíthetően sosem járt magyar földön. A magyar várakhoz, városokhoz – így Óbudához is – olyan képeket használt fel, amelyeket a magyar hadsereggel mozgó külföldi, udvari rajzolók készítettek, s e rajzokat aztán a metszetkészítők sokszorosított formában egész Európában forgalmaztak. Ezek a kép prototípusok képezték az egyes ábrázolások alapjait, így a XVI–XVII. század vizuális élményszerűségének megfelelően átrajzolták őket, több-kevesebb sikerrel hűen lemásolták, esetleg két metszetből összerajzolták a képet, a látvány fokozása érdekében „meghamisították” a tájat, megnagyobbítottak épületeket és így tovább. A fikciószerű tájképek, vár- és városlátképek egész sora került ki a gyakran teljes műhelyeket foglalkoztató metszők és nyomdászok kezei alól.

Wilhelm Dilich: Alt Ofen, 1600, színezetlen rézkarc Forrás: BTM

Dilich első műve a fikciószerűség egyik jellegzetes példája: a vizualitást fokozandó kúp alakú hegyhátakkal, a központi szabályos hegyre emelt, feltehetően középkori királynéi várral, az előtérben látható épületromokkal, amelyek az 1500-as évek végére a török háborúk miatt sem állhattak itt ilyen állapotban. A 1606-os Alf Ofen képvariánshoz már pontosabb rajzot használhatott fel, feltehetően egy, az 1602-es hadjárat során készült metszetet, amely a terület topográfiáját, illetve az egyes épületek egymáshoz való viszonyát is helyesen mutatja. Dilich és az illusztrált, „metszetes krónikairodalom” sikerességét bizonyítja egyfelől a számos kiadást megért Ungarische Chronica, de még erőteljesebben a számtalan metszetvariáns, amelyeket még az 1800-as években is újra rajzoltak és nyomtattak, vagy tájkép formájában megfestettek.

Dilich Alt Ofen-metszetei a maguk eredeti, figurális jelenet nélküli „krónika illusztráció” formájukban 1664-ben jelentek meg Sigmund Birken német nyelvű Der Donau-Strand (…) című munkájában, amelyhez Jakob Sandrart német metszetkészítő és kiadó készítette el az átmásolt, átrajzolt Dilich-metszeteket.

A több német és olasz kiadást megélt művet az itáliaiak is átvették a nürnberg-bolognai kiadású L’ Origine del Danubio címmel, amelyhez Lodovico Mattioli prezentálta a képeket. Dilich metszeteinek több másolata tovább élt a szintén nagy népszerűségnek örvendő Birken-műben, amelyet már megrendelésekor nagy várakozás övezett, s a gyors kiadás miatt magyarázható, hogy a nagy művészi tudással rendelkező Sandrart kénytelen volt az idő rövidsége miatt korábbi városábrázolásokhoz, így Dilich metszeteihez fordulni, hogy a már kész képeket felhasználva időben elkészülhessenek a könyv illusztrációi. A XVII–XVIII. században Birken műve volt – Sandrart metszeteivel – Dilich képeinek és a Dilich-feelingnek az egyik eklatáns tovább örökítője.

Domenico Zenoni 1567-ben félbemaradt munkáján kívül az Ungarische Chronica nevezhető az első, Magyarországot képekben és rövid leírásokban, a lakosok életmódját és öltözködését is bemutató illusztrációkkal ellátott műnek. Ilyen átfogó jellegű munkák majd csak a XIX. században jelennek meg a nagyobb méretű metszetekkel ellátott, Duna városait feltérképező utazóalbumok, illetve az ún. „honi albumok” formájában.

Míg Dilich és követői metszetvariánsain a várak és erődítmények tisztán, figurák nélkül, a város, a táj és az épített erődítmények, templomok szépségét és presztízsét a maguk nagyszerűségében ábrázolták, addig az ún. „ostromképek”, ostrom- és alaprajz veduták a meglévő, már elkészült metszettípusokat alapul véve figurákkal, ostromágyukkal, sátortáborokkal, vonuló és harcoló lovas figurákkal kerültek benépesítésre.

Az Óbudát hadszíntérként bemutató első kiállítási egységben látható metszetek tanúságai szerint ez a városrész a hadi események egyfajta peremkerülete, illetve a keresztény seregek állomáshelye volt.

A metszetek között egyrészről Dilich-képtípusokat láthatunk átrajzolt, újrametszett formában. Európában a XVI–XVII. században – tekintettel a felfokozott, a török háborúk és események iránt megnövekedett információigény kielégítésére – tömegesen jelentek meg az íves „röplapok” és könyvbe kötött haditudósítások műfajához sorolható metszetek. Ezeket kis füzetekben, a textilnyomódúcokhoz hasonló mintakönyvecskékben lehetett vándorkereskedőktől, illetve bolttal rendelkező könyvkereskedőktől megvásárolni. Ilyen formában kerülhettek az Ungarische Chronica metszetei Wilhelm Peter Zimmermann rézmetszőhöz, aki 1602-ben megrendelésre készítette el az 1603-ban Augsburgban megjelent Eikónographiát című könyvet. A kor érdekessége volt, hogy a már előzetesen elkészült metszetsorozathoz íródott a szöveg, amelynek elkészítésére Samuel Dilbaum történész kapott felkérést.

Wilhelm Peter Zimmermann: Buda ostroma, 1603, színezetlen rézkarc Forrás: BTM Kiscelli Múzeum, Fővárosi Képtár

Mindezekből jól láthatjuk, hogy a XVI–XVII. századi, specifikusan a haditudósításokhoz, valamint a korabeli tudományos igénnyel készült átfogó történelmi, földrajzi, topográfiai, kultúrtörténeti és politikai állapotokat is prezentáló könyvek és kiadványok mind írásaiban, mind képeiben meglehetősen pontatlanul, szóbeszéd és szájhagyomány útján, általában megfelelő kutatás, terepfelmérés és várostörténeti dokumentáció nélkül készültek. Ennek ellenpólusaként állnak a XVI–XVII. századi átmeneti műfajként jelentkező, a haderők dokumentálását szolgáló alaprajz veduták, valamint a katonai céllal megszületett kartográfiai művek. A tizenötéves háború (1591/1593–1606) idején a birodalmi seregekkel olasz és pápai csapatok is részt vettek a magyar városok védelmében, velük pedig külföldi, elsősorban itáliai hadmérnökök és rajzolók is utaztak, akik a hazai városok – Budát és Óbudát bemutató – térképeit helyszíni rajzok, felmérések alapján a terepen rajzolták meg, vagy a műhelyben metszették rézbe, és metsző-, illetve nyomdászmesterek segítségével nyomtatták le.

A nagy műveltségű, világlátott olasz hadmérnök, Luigi Ferdinando Marsigli gróf 1682 őszén csatlakozott I. Lipót német császár és magyar király udvarához azon célból, hogy a „kereszténység ügyét” szolgálhassa. Marsigli sokirányú munkássága alatt végig utazta a Dunát, hadijelentéseket készített a török által ostromolt magyar városokról, állomásozott Óbudán a keresztények katonai táborában, valamint felmérte a víziváros utcáit járva a budai vár bevételének lehetőségeit. Marsigli térképei az olasz kartográfiai hagyományokat követve, a precíz topografikus és vízügyi állapotokat a városrészek veduta ábrázolásaival egyesítve közölte őket. Ez a kettős képalkotási mód még ikonikusabban jelentkezik Louis Nicolas Hallart olasz hadmérnök Óbudát is ábrázoló, 22 lapból álló metszetsorozatán, amelyen Buda 1686-os ostromát rögzítette több felvételi pontból és képvariánsban. A városlátképeken feltüntetett szám- és betűjelzések, valamint a középkori ún. mondatszalagokon, illetve díszített szövegdobozban felsorolt helymutatók és magyarázószövegek a későbbi kartográfiák tematikáját előlegezték meg. (A veduta térképek, alaprajz veduták, ostromkép veduták szöveges magyarázatai is ezt a tényt bizonyítják.)

Az 1686-os, Budát felszabadító eseményeket még sok évtizeden keresztül reprezentatív „képes” albumok és önálló metszetek formájában évenként vagy évtizedenként közölték, ennek révén az európai köztudatban egy jelentős memorandumnak számított.

Unikálisnak mondható továbbá az utrechti rézmetsztő, Justus van der Nypoort a város 1686-os állapotát bemutató ostromkép vedutája, amely egyedüliként ábrázolja Budát óbudai nézőpontból.

Mikoviny Sámuel: Pest-Buda Látképe, 1775
Mikoviny rajza után Andreas és Joseph Schmutzer készítették a három lemezből álló rézmetszetet Forrás: BTM

A hazai kartográfia csak a XVIII. század első felében, Mikoviny Sámuel (1698/1700–1750) tevékenységével született meg, addig külföldi mérnökök és térképészek kezei alól kerültek ki az általában főúri megrendelésre, konkrét céllal (telekhatár kijelölés, bányászati, vízrajzi) készült térképfóliánsok.

Mikoviny korának egyik legműveltebb polihisztoraként mérnök, matematikus, építész és kartográfus volt, aki a bécsi Jacopo de Marinoni csillagásszal is kapcsolatban állt.

A magát csak egyszerűen „nobilis hungarus”-nak (felvidéki „magyar nemes”) hívó, Abelován (Ábelfalva, Nógrád megye) született férfi iskoláit a korszak nívós egyetemein végezte. Az aldorfi egyetemen térképészetet, csillagászatot, matematikát, Nürnbergben rézmetszést tanult, majd a jénai egyetemen folytatta bölcsészet-filozófiai tanulmányait. 1723-ban a szász-jénai hercegség térképésze lett, dolgozott Eszterházy József grófnak, majd az alsó-magyarországi főkamaragrófság kinevezésében udvari kamarai mérnök lett. 1735–1742-ben készítette el a bizonyíthatóan pontos helyszíni rajzok alapján megrajzolt, Budát és Óbudát három rézlemezen megörökített klasszikus barokk dekórumú vedutáját, amelyet III. Károly megrendelésére, Bél Mátyás Notitia Hungariae (…) opusába szánt, és amely a mai napig a legpontosabb és legteljesebb Buda-Óbuda városrészét ábrázoló városlátkép.

Mikoviny fellépéséig Magyarország földrajzi és területi felmérésével és térképezésével nagyrészt francia, német és olasz mérnökök foglalkoztak, s az ő fölvételei komoly fordulópontot jelentettek a magyar kartográfia történetében: ő volt ugyanis az első, aki pontos, helyrajzi méréseken alapuló térképeket készített, s jelentős elméleti szakirodalmat is létrehozott az utókor számára. A fölmérés és a térképkészítés magyar földön használatos elveit négy tudományra alapozta: az asztronómiára, a geometriára, a magnetikára (mágneses megfigyelések) és a hidrográfiára (vízrajz). Elméleteit, gyakorlatban is alkalmazott tudományos elveit világosan megfogalmazott írásaiban közölte: a topográfiai térképezés alapjait az Epistola (1732), míg az Irányelvek a térképkészítéshez tanulmányt a Monitium I-II.-ben publikálta.

A kiállítás kuriózuma, hogy az elméleti kutatáson túl szerettük volna megvilágítani az egész metszetkészítés és térképrajzolás problémáját, gondolati, művészi és technikai alapjait annak érdekében, hogy a képek fikciószerű konstruálása, a többszöri másolás, átrajzolás, „tömörítés” utáni torzítása is érthetővé váljon.

A földmérés külső helyszínen, csillagászok és földmérők által használt eszközeit és mérőműszereit korabeli térképeken, a humanista, művelt polihisztort a különböző tudományágak attribútumaival illusztrált metszetek előtt mutattuk be.

A földmérők igen korai, 1730–1750-es években térképeken ábrázolt eszközei az évszázadok során alig változtak, ezek a következőek: mérőasztal, mérőlánc, mérőléc, dioptria, kitűző rúd, körző, térképészeti vonalzó, szögmérő, iránytű (busszola), napóra, távcső és kvadráns. E mérőműszerekből a kevésbé díszes és súlyos, általában az egyszerűbb fa, vagy olcsóbb kivitelben készült fém eszközöket vitték magukkal terepre, hiszen a földmérés nehéz, fárasztó és utazást igénylő munkának számított, amely olykor hónapokig tartott. Az alap eszközkészlet mellett a XVIII. század végén, XIX. század első felében megjelentek a differenciáltabb, összetettebb mérésekre is alkalmasabb szerkezetek (pl. teodolit, asztrolábium), amelyek közül készültek könnyebb kivitelben terepre szánt műszerek s olyanok is, amelyeket például csillagászati megfigyelőállomásokon vagy főúri rezidenciákon, kastélyok mellett elhelyezett földmérő műhelyekben használtak.

A másik enteriőr egy, a XVI–XVIII. századi, de egyébiránt „kortalan” metszetkészítő és kartográfus műhelyt kívánt prezentálni. Erről a polihisztorságot, azaz több mesterségben való jártasságot megkívánó szakma kapcsán, már a térképkészítés és metszettorzítás kapcsán szóltunk. Annyit azonban érdemes tudni még róla, hogy e műhelyek a középkorban a főleg német és itáliai mesterekkel szoros együttműködésben dolgoztak, és a budai vár körül csoportosultak, illetve Budán működtek. Fő tevékenységük az udvar számára, a humanista műveltség igényeit kiszolgáló, megrendelésre készült könyvek, kódexek és udvari krónikák képes illusztrációinak megrajzolása vagy lemásolása, illetve sokszorosított grafikai eljárással – fametszet formájában való – nyomtatása volt. A reneszánsz budai kultúra eltűnésével, illetve a török háborúk idején a magyar földön dolgozó művészek és mesterek vagy elmenekültek, vagy olyannyira kevés megrendelést kaptak, hogy műhelyt sem tudtak fenntartani. Egyedül a magyar főúri megrendelések, illetve az egyházi mecentúra jelentett egészen a XVIII. század végéig egy biztosabb megélhetési módot számukra, de ők – a kevésbé képzett és kvalitásos hazai mesterek hiánya miatt – metszeteiket inkább a jelentős, presztízsértékű művészeti és metszőközpontokban készítették el (Augsburg, Bécs, Nürnberg stb.).

A XVIII. században Buda mellett a Bécs közelségében lévő Pozsonyban folyt élénk könyv-, térkép- és metszetkereskedelem. A magyarok közül itt dolgozott Zeller Sebestyén, azon Schutzerek neves osztrák rézmetsző mestere is, aki Mikoviny Sámuel rajzait (veduták, térképek) ültette át lemezre.

Látjuk tehát, hogy a rajzoló és metsző személye ugyan találkozhatott egymással, de a legtöbb esetben külön munkafázisokat és folyamatokat jelentett a képes illusztrációk és térképnyomtatások során.

A térképeken és vedutákon gyakran különböző nyelvű és betűtípussal ellátott szövegek is olvashatóak voltak, vagyis az ötvösök között helyet kapott betűszedők és éremvésők, valamint nyomdászmesterek munkája szoros együttműködésben volt a metszetkészítő és kartográfus műhelyeken belül.

A kiállítás első nagy teremegysége tehát az Óbudát ábrázoló metszeteken és térképeken keresztül bemutatja a középkori, újkori vizuális gondolkodást (torzítás, a vizuális „sokk” létrehozása), a képalkotás elméleti (hagyományos kompozíciószerkesztés, kanonizált vedutarajzolás), gyakorlati (terepfelmérés, földmérés) és technikai hátterét, valamint egy XVII–XVIII. századi földmérő és egy ugyanebben a korokban dolgozó metszetkészítő, -rajzoló munkáját és eszközeit.

Zeller Sebestyén 1753-as rézmetszete Mikoviny Sámuelt ábrázolja, háttérben a Pozsonyi vár Forrás: OSZK

A kiállítás következő, Város egységében már a töröktől való felszabadulás utáni városújjáépítés korából, a XVII–XIX. századból származó, klasszikusan az óbudai városrészt bemutató, a városi életmódot prezentáló metszeteket válogattunk össze, amelyek mellett már a fejlettebb és differenciáltabb magyar térképkészítés eklatáns példáit is bemutattuk. E metszetek esetében a téma és az alkalmazott művészeti műfajok sajátos keveredéséről, illetve sokszínűségéről beszélhetünk. Óbuda újkori városújjáélesztése dacára az ábrázolás tekintetében egyrészt a városhoz még mindig a középkori szellemiségben készült térkép veduták típusait, illetve a Buda ostromához készített rajzokat használták fel, s a művészek jellemzően a tájba életképeket, staffázsalakokat, sétáló és beszélgető figurákat helyeztek el (Binder János Fülöp Budát Pest felől ábrázoló metszete). Binder volt a XVIII. században az egyetlen Budán működő rajzoló és rézmetsző mester, aki több metszetén is megörökítette Óbudát épületeivel és a táj topografikus jellemzőivel, általában egy budai esemény kisugárzásaként.

Binder és kortársai munkássága révén a magyar sokszorosított grafikai művészetet sokáig uraló barokk stílus is megjelent, amely elsősorban a szakrális, nyomtatott ima- és tézislapokon, valamint kalendáriumok képes mellékleteiben került kiadásra, és ezeken egy-egy épület- vagy városrészt vedutaszerűen mutattak be, amint az egy, a kiscelli trinitárius kolostort ábrázoló kegyképen is látható.

A veduták és azok átmeneti műfajai (ostrom veduta, alaprajz veduta stb.) mellett a térképek is fontos szerepet kaptak már ebben a korszakban. A török hódoltság előtti időkből származó, klasszikus értelemben vett várostérkép jelenleg nem ismert, csak városias jelleget mutató veduta térképek maradtak fent. A XVII–XVIII. század fordulóján Pest, Buda és Óbuda az újjáalakulás, az újjáépítés útjára lépett, azonban a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) idején megtorpantak a földmérési és térképészeti munkafolyamatok, és majd csak a birtokrendszerek kialakulásával kezdődtek újra az átfogó kartográfiai munkák. A hétéves háború (1756–1763) már célzottan és nyomatékosító erővel sürgette a császári hadvezetést arra, hogy elrendelje egy, az egész országot bemutató, központosítottan irányított, részletes katonai térképsorozat elkészíttetését. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt indultak el az egész országot érintő katonai felmérések, amelyek közül az első 1863-ban kezdődött el. A XVIII. századtól a katonai felmérésekkel együtt számtalan térképtípus jelent meg, amelyekre méltóképpen kívánunk reflektálni a tárlat egyes egységeiben.

A települések földbirtokosai – így Óbudán a Zichyek is – uradalmuk felmérése céljából mérnököket és térképészeket fogadtak, hogy birtokuk területéről és annak viszonyairól tényszerű adatokat kaphassanak, amelyek kivéltképp a telekügyi vitákban kerültek elő saját igazuk bizonyítására. A XVIII. század második felében Óbuda kamarai uradalommá vált, és ennek következményeként kamarai földmérők és mérnökök több alkalommal is felmérést készítettek a településről és annak környékéről. E metszett, színezett, de sokszor csak kéziratos térképek formájában elkészült fóliánsok a precíz mérések alapján rögzített topografikus viszonyokon, határokon túl a korszak fontos dokumentumai is, mivel kiegészítésként társadalom- és kultúrtörténeti adatokat tartalmaznak (pl. jobbágynévsor, épületalaprajzok stb.). A XIX. század folyamán egyre több Óbuda területét érintő, önálló térképészeti alkotás is készült, amelyek különböző szempontok – pl. a rendszeressé váló kataszteri felmérések – alapján mutatták be a települést, majd a század második felében kiegészültek az egyre szükségesebbé váló területfejlesztési tervekkel, amelyek szélesebb spektrumban a főváros egyesítésének vonatkozásában bontakoztak ki.

A XIX. században e fentiekben vázolt, a térkép és veduta sajátos műfaji keveredésére kínálkozik példaként a spanyol gróf, Carlo Pinto Vasquez megrendelésre készült, a kor művészeti igényeit is kiszolgáló, Pestet, Budát és Óbudát is bemutató, holland típusú kompozíciós sémákat követő keretlátképekkel, vedutákkal tarkított térképsorozata (1837), valamint egy különleges, az ideal-vedute-t és plan vedutát ötvöző, korai metszetvariánsokat felhasználó, ovális keretképes, színezett látkép, amelyet V. J. A. Schlosser készített el 1870 körül.

Óbuda látképe, Jacob Alt litográfiája, 1820-1826
Forrás: BTM

Schlosser műve már a XIX. század megváltozott, új szellemiségű, a bécsi udvar által irányított és az osztrák, a francia, valamint a brit művészetek által meghatározott, az alkalmazott művészetekben (az iparművészetben, az illusztrációművészetben, a metszetes albumok műfajában, a képes sajtó tekintetében) jelentkező tendenciák eklatáns példáját képviseli. A Petrich által készített, több külföldi rajzoló utazó által lemásolt városlátkép már a korábbi kisebb metszetekhez képest plakát méretben jelent meg, körülötte szintén kész metszeteket ovális keretképek sorláncában közölt miniatürizált vár- és városképekkel. A magyar művészetben kuriózumnak számító metszet gigantikus és reprezentatív mérete egyértelműen utal annak kereskedelmi értékesítésének céljára.

A két kiállítóteremrészt átfogja, és padlómatrica formájában vizuálisan is összeköti az a Duna-tematika, amely a tárlat öt egységének egyike.

A Duna folyó minden térképen, városlátképen megjelent, a hazai kartográfia történetében a török utáni időszakot követő városújjáépítést követően megszületett vízrajzi térképeken konkrét módokon is, az árvíz elleni védműépítések és folyószabályozások kapcsán, meder keresztmetszetes térképek, átépítési rajzok révén.

Pest, Buda és Óbuda területének vízrajzát egységesen bemutató térképek mellett Óbuda területével, pontosabban a Duna óbudai szakaszával kapcsolatban már a XVIII. század második felétől készültek felmérések, vízrajzi térképek, amelyek a folyó érintett szakaszát a szárazföldekkel és a szigetekkel együtt ábrázolták. A Dunával kapcsolatos veduták ebben a korban egy új igény kielégítésére születtek meg, elsősorban osztrák és német rajzolók, festők és metszők műveiként. Az 1820–1830-as években osztrák mintára tömegesen jelentek meg az önálló metszetlapként árusított, esetleg a nyomtatott sajtóba színezett, reprezentatív formában bekerült, önálló mellékletként funkcionáló város veduták. Leggyakrabban azonban képes albumban kerültek publikálásra, amelyek utazóalbumként vagy földrajzi, etnográfiai és művelődéstörténeti ismereteket is közvetítő, magyar területen ún. „honismereti albumként” vagy „viseletkódexként” terjedtek el. Az albumokat aztán színezett és igen magas művészi fokon elkészített, topográfiailag hű vedutákkal látták el, amelyeken kosztümös staffázsalakok és zsánerjelenetek illusztrálták az itt lakók mindennapi életét. E metszetek elkészítése évtizedekre biztos megélhetést nyújtott számos, még a XIX. században is elsősorban osztrák és német művészek és egész műhelyek számára. Így volt ez Jacob Alt és fia, Rudolf Alt mesterek esetében is, akik kezdetben közkedvelt, festői szépségű tájakat és városokat örökítettek meg, s a biedermeier táj- és veduta festészetet a szárazabb, de igen játékos és élénk rajzi tudással ötvözték. Az 1820 és 1826 között Bécsben kiadott, nagy népszerűségre szert tett Donau-Ansichten (…) című utazóalbumban két Óbudát ábrázoló metszet is elkészült, amely tipikus, kedvelt veduta nézőpontból, a Margitszigetről tekintett az óbudai partok felé. Franz Jasche ugyanabból a nézőpontból festi meg tájképét. A magyar és osztrák művészeti akadémiák és iskolák tájképfestői közül Telepy Károly és Brodszky Károly képsorozatként Óbudát is rögzítő, jellemzőbb látképeit megfestett kisméretű, a magas művészeti kategóriában számon tartott olajfestményei a szintén presztízsértékű sokszorosított grafikának műfaji átültetését, átörökítését jelentik.

Óbuda a Margitszigetről, Franz Jaschke festménye, 1825
Forrás: BTM

A kiállításon a felnagyított képmásolatokon és a műhelyeket bemutató eredeti műtárgyakon túl az egységekben kubusok alatt elhelyezett, korabeli könyvek is láthatóak, amelyek a metszetek valódi méretét és állapotát hívatottak prezentálni. Ezen kívül két hanganyag is meghallgatható a falakon elhelyezett füleseken, amelyekből az egyik Mikoviny kartográfiai elméleti munkásságának rövid kivonatát tartalmazza, míg a másik két külföldi utazó Óbudával kapcsolatos emlékét hivatott rögzíteni.

A vizuális fikciószerű veduták a szövegfikciót is bemutatják, vagyis azokat a különböző pontatlanságok, hibák és áltézisek alapján, XVIII–XIX. századi külföldi utazók által Óbudáról szóló „meseszerű” történeteket, mint amilyen az is volt, hogy a budai várból kis idő alatt át lehet sétálni az óbudai városrészbe.

Az Óbudai Múzeum 2018. április 30-ig látogatható kiállítása – a hagyományos, a tudományos kutatásokat összegző kiállításrendezésen túl – egy XVII–XIX. századi sokrétű vizuális látás- és gondolkodásmódra kívánt reflektálni, valamint ennek produktumait bemutatni úgy, hogy a műhelyenteriőrökkel a technikai eszköztárat és eljárásokat is prezentálja.

(A tanulmány részleteiben felhasználta az Óbudai Múzeum „A fikciótól a valóságig” kiállítás faliszövegeit.)

A szerző művészettörténész, muzeológus, az óbudai múzeum munkatársa