Lazetzkyék történetéhez egy házasság révén kapcsolódik be Bán István, hogy művészetével újabb utat nyisson az Óbudán alkotó művészek számára. Három pályakép: Lazetzky Rezső textilmintarajzoló és akvarellfestő művész, lánya, B. Lazetzky Stella grafikusművész, illusztrátor és férje, Bán István textilművész kerül bemutatásra.
A Lazetzky család
Az eredetileg Lasetzky névre hallgató Ferenc a sziléziai Schlattenből érkezett a kedvező és biztató lehetőségekkel kecsegtető Óbudára a XIX. század közepén, ahol egy óbudai szőlőbirtokos legidősebb lányát, Javorek Katalint vette feleségül, s a helyi lakosság tevékenységéhez igazodva szőlőművelésbe kezdett. Fia, Lazetzky Márton már Óbudán született, a filoxéria pusztításának köszönhetően a kőműves és építőmesterséget tanulta ki, és 1900-ban feleségével nagy összegű, mintegy 4000 korona kölcsönösszeg felvételével építőmesteri műhelyt alapított.
A sikeres vállalkozás magával vonta a Lazetzky család egzisztenciájának megerősödését, valamint a családfő Óbuda társadalmi életében betöltött szerepének megnövekedését is, amelyet mi sem bizonyított jobban, minthogy irodája alkalmanként a Központi Kávéház volt, valamint különböző polgári testületekben (például a III. kerületi Első Magyar Nemzeti Asztaltársaságban) töltött be magas pozíciót. Lazetzky Mártonnak és Javorek Katalinnak négy gyermeke született: István, Rezső, Margit és Frigyes.
Lazetzky Rezső művészete: a gyári mintarajzoló és az autonóm akvarellfestő
Rezső 1898-ban született, és már gyermekkorában kiderült, hogy remek és éles szemű rajzoló, így 1913-ban sikeres felvételi vizsgát követően az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítő festő szakán kezdte meg tanulmányait. Az intézmény a növendékek számára igen komoly művészeti stúdiumokat és kritériumtárgyakat írt elő, a hároméves alapozó és általános képzést két év specifikus díszítőfestészeti szak követett, ahol nemcsak tökéletesen megtanultak rajzolni, szerkeszteni és minden technikával festeni, hanem az adott területen fejleszthették képességeiket. Rezső festményeit látva egyértelművé válik, hogy egész életén keresztül szerette azokat a főiskolai stúdiumokat, amelyek más művészek számára száraz tanulmányokat, vagy egyenesen kötelező kényszerrajzokat jelentettek.
Utóbbi már az Iparművészeti Iskolában (a későbbi Iparművészeti Főiskola) valódi szenvedélyévé vált: minden vízfestő eljárást megtanult (gvas, tempera, akvarell, anilin stb.), az évek során a fény, impresszió, a köd, pára és víz megragadásának és mesterremekként való visszaadásának valódi művészévé vált. Az 1910–1920-as években az iparművészeti szakokon oktató tanárok igen magas művészi és technikai nívót tudhattak magukénak, és a művészeti élet megbecsült és jegyzett tagjai voltak. Lazetzky Rezső mesterei a tájképfestőként jegyzett Ujváry Ignác, vagy a Münchenben is tanult festő és grafikus, Sándor Béla nagy hatást gyakoroltak a fiatal művészekre. Rezső 1920-ban fejezte be tanulmányait és vette át oklevelét (diplomáját).
Bár a Lazetzky család biztos egzisztenciális alapokkal rendelkezett, az I. világháború jelentősen megnehezítette Márton építőmesteri vállalkozását. A fiatal, művészi ambíciókat dédelgető Rezső, felismerve az individuális alkotó csak művészeti alkotásokból való megélhetési modelljének kivitelezhetetlenségét, biztos megélhetés után nézett. 1921 szeptemberében jelentkezett az óbudai Textilfestőgyárba (Magyar Textil Festőgyár Rt., III. kerület, Szentendrei út 135.) mint textilminta rajzoló. A gyár vezetősége eleinte vonakodott felvenni a gyári tervezésben nem jártas, fiatal művészt, valamint kifejezték abbéli véleményüket, hogy igazi mintatervezés csak a Goldberger gyárban van, s azt is külföldi, francia művészek végzik. Lazetzky azonban nem futamodott meg.
1927-ben már műhelyvezető, 1946-ra osztályvezető lett, és első számú iparművészként tartották őt számon. Színes, virágmintás nyomott textileket tervezett, amelyekre a fennmaradt és a kiállításon is bemutatott Mintakönyv (1950–1956) virág akvarelljeiből következtethetünk. Viseletkelmék és háztartási textilek egész sora került ki a kezei alól több évtizedes, az óbudai Textilfestőgyárban végzett munkássága alatt, ahonnan végül nyugdíjba ment.
Pályaképe végig nyomon követhető, két dátum hiányzik belőle: egy-egy év, amikor 1918-ban katonai szolgálatot látott el, s hadnagyi rangig vitte, majd feltehetően 1944-ben került sor a második hadkötelességre, mivel az 1945-ös textilfestőgyári bérjegyzék mint „visszavett” alkalmazottat, rajzolót említi.
Az akadémista stúdiumok, de a legújabb modern, 1910–1920-as években kibontakozó művészeti irányzatok, izmusok modorában is alkotó Lazetzky a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok ciklikusan megrendezett nagy kiállításain (Tavaszi Tárlat, Őszi Tárlat, Képzőművészeti kiállítások) rendszeresen kiállító festőként a századforduló körül erősen presztizionált akvarell tájkép és plein-air festészetének tagjaként képviseltette magát. 1944-ben, a Műterem nevű galériában (Budapest, V. kerület, Kossuth Lajos utca) megnyílt gyűjteményes kiállításán 120 akvarellt mutatott be, amelyek őt a grand art (magas művészet) berkeibe emelték: itt bemutatott festményein ifjúkora emlékeit, kedvenc nyaraló- és kiállítóhelyeit örökítette meg, Sopront, Lovrant (horvátországi város, kedvelt üdülőhely), a budai vár utcáit, Óbuda tereit festette le, vagy épp attribútumok, jellemvonások nélküli időtlen tájképeket, patakpartokat, erdei ösvényeket mutatott be. Mindig a fény, a levegő, a pillanat megragadása, az idő problémájának szintetizálása, az impresszió és az emlékezés érdekelte. Metafizikus képein az emberi alakok staffázsok csupán, jelzésszerű figurák, az emberi lét mintegy emlékei, nem is jelenvalói szerepelnek. E fentiek miatt Lazetzky Rezső tájai az emberi lélek kivetülései, a művész lelkiállapotának lírai megjelenései. 1988-ban, 90 éves korában hunyt el.
Lazetzky Stella: egy különleges grafikusművész a gyermeki lélek „szolgálatában”
Különös kapcsolat állt fent Rezső és egyetlen lánya, Lazetzky Stella között. A szintén művészi vénával megáldott Stella 1924-ben született Óbudán, és középiskolai (Orsolyita Rend Gimnáziuma, ma Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium, II. kerület, Budapest) tanulmányai után az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola grafikus és rajztanári szakán folytatta tanulmányait. Apjához hasonlóan ő is alapos és magas művészi képzésben részesült, az I–II. évfolyamon „általános tanfolyamon” belül elméleti és alapozó tárgyakat tanultak, a fennmaradó három év alatt pedig grafikai stúdiumokat folytattak.
Munkát a frissen megalakuló Múzeumok Országos Központjánál (MOK) vállalt mint a kiállítási tervező munkákat támogató tervező- és rajzoló grafikus. Így járta be a fővárosi és a vidéki múzeumokat. A szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban folytatott munkája során találkozott Bán István textilművésszel, akivel 1953-ban kötött házasságot.
Stella már pályája elején a grafikusság jegyében gyermekek számára kezdett el rajzokat, illusztrációkat készíteni, a gyermekek hangját, nézőpontját kereste, és annak szellemében alkotott.
A kiállításban Stella kézzel festett akvarell képeslaptervei mellett az ofszet nyomással lenyomtatott produktumok is megjelennek, így a műalkotás eredeti színe, igényessége, valamint a nyomdaipar által kínált lehetőségek is markánsan kirajzolódnak. Az 1960-as évek végére, az 1970-es évek elejére a vállalat legdominánsabb és legjelentősebb profitját a színes nyomtatott kiadványok mellett a képeslapkiadás, illetve a színes levelezőlapok publikálása jelentette. A szocializmus egyik kultúrpolitikai célkitűzése a kortárs magyar művészet bemutatásaként az alkalmazott művészeti műfajok – így a tervező és képgrafikai illusztrációk – megjelentetését határozta meg. Lazetzky Stella egyedi stílusú, játékos hangvételű képeslapjai életfordulókhoz és ünnepekhez (karácsony, húsvét) kötődtek, s megjelent bennük a magyar népmesék világa, a magyar népművészet szimbólumai, díszítményei, a magyar bábfilmekben és animációkban (Süsü, Sebaj Tóbiás) visszaköszönő középkori városok képei, rajzai. Stella rajzain a középkori architektúrájú utcák és épületek édesapja Sopront, Lovrant, Budát ábrázoló tájképeiről is származhattak. Erre külön bizonyítékként és érdekességként kínálkoznak azok az akvarell növény- és virágtanulmányok, amelyeket Lazetzky Rezső készített lánya számára.
A kiállítás első két egysége a Lazetzky család történek és családtagjainak állít emléket egy családi fotókat tartalmazó vitrinnel, valamint családfával, illetve apa és lánya művészetét bemutató műtárgyakkal és rövid leírásokkal. Az 1. terem átjáró felöli részén Bán István következik, aki Ave Maria című gobelinjét, falikárpitját feleségének szőtte nászajándékul. Bán művészete az 1. tér jobb oldali falán kezdődik el, és a 2. terem falait szentelték szövött, színes falikárpitjainak.
Bán István: iparművészként a világhírnév felé
Bán István Mohácson született, édesapja a mohácsi szellemi élet egyik neves tagjaként trafikot tartott fent, és a helyi lapot szerkesztette, írta. Fia ebből a gazdag szellemi közegből került ki. Budapestre költözött, ahol 1937 és 1941 között az Iparművészeti Főiskola (mai nevén: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) textil szakos hallgatójaként tanult, s itt diplomázott le.
A Bán-Lazetzky. Egy óbudai művészcsalád kiállítás külön hangsúlyt fektetett a falikárpit műfaji fogalmának tisztázásra, s kiemelésre kerül Bán István korának magyar művészeti kontextusában is.
Kitekintés a falikárpitra
A falikárpit a képzőművészet és az iparművészet mostohagyermekeként XI. századi (templomi, szakrális térben való) megjelenése óta rengeteg funkcionális és műfaji változáson ment keresztül. A gyapjúból és selyemből szövött, egyházi és főúri megrendelésre készült drága, a XIX. század végéig csak az elit számára megengedhető műfaj produktumai alapvetően az egyházi és királyi, főúri épületek termeit, apszisait, folyósóit, fogadótermeit védte a hideg ellen, de a „melegítő” és térelválasztó funkció mellett még fontosabb volt a mobil freskóként is értelmezhető képes kárpit reprezentációs célt kiszolgáló potenciálja.
A dekórum jelleg idővel – a középkorban – reprezentációs, sőt politikai propagandacélok szolgálatába állt, amikor a francia és flandriai, egész palotafalakat beborító, fémszállakkal gazdagított képes kárpitciklusok királyok, egyházi személyek morális cselekedeteinek vagy hőstetteinek (diadalmenetek) állított emléket, vagy akár mesterséges származtatástörténetet (genealógiát) mesélt el szövött képsorozatok formájában. Az évszázadok során többféle kárpitszövési technika, műfaj, valamint felhasználási terület alakult ki: volt, hogy a falikárpit puszta másodrangú dekórumként szolgált, máskor a költséges és fennmaradását nem garantált freskó helyett mozgatható „táblaképként” készült, s több alkalommal is előfordult, hogy festményeket, a grand art alkotásait (magas, nagy művészet, kanonizált művészet) másoló, azt leképző műfaj lett, ezzel elcsökevényesítve a műfaj kínálta erőt és dinamikát. A kárpitművészet akkor kezdett el hanyatlani, amikor közeli kapcsolatba került a festészettel, esetleg annak műfaji bravúrjait és színátmeneteinek végtelenségét kívánta átmenteni egy tőle merőben más és eltérő iparművészeti műfajba (Rubens, Poussin, Goya festményeinek átültetése, kvázi meghamisítása, másolása és megerőszakolása).
Magyarországon a falikárpitot gobelinnek is nevezték, egy középkori fonal- és kelmefestő család, a Gobelinek után, akiknek párizsi műhelyében 1662-ben kárpitkészítő manufaktúrát (Manufacture Royale des Gobelins) szervezett XIV. Lajos minisztere, Colbert a nacionalista francia képes kárpit megalkotására. Valójában csak ebben a műhelyben, a hagyományos „ó-gobelinnek” is nevezett szövéstechnológiával készült falikárpitokat hívhatjuk gobelinnek. Bán István ezt a szövési technikát a párizsi Gobelin műhelyben tanulta meg.
Az európai tradícióval rendelkező szövött kárpit létrehozása a kárpit tervezőjének, a kartonrajzolónak, valamint a szövőnek egységes munkája révén valósul meg. Ezt a középkori elképzelést elevenítette föl aztán a XIX. század végén a brit William Morris által elindított Arts and Crafts mozgalom (Arts and Crafts Movement), amely fő műfajává a középkori tematikájú narratív, szövött kárpitot tette, s nem kevesebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy az ipari század tömegtermelő nihilizmusa után, a művészet révén az elveszett harmóniát és szépséget visszaszerzi, és ezzel a társadalmi változás, az esztétikai ízlés javíthatóvá válik.
Ez az elv folytatódott aztán a gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás égisze és ideológiája során, amikor a falikárpit az épületekben (villák, nyaralók, szállodák, kávéházak, székházak) a kővel, a fallal együtt lélegzett, s nem csupán az épület, de annak díszítései, beépített (intarzia, mozaik, mázas csempe, terrakotta, üveg), valamint mobil díszei (a textil, falikárpit, függöny), berendezési tárgyai (bútor, lámpa, armatúra) együtt éltek egymás mellett és diskurzust folytattak. Ez az iparművészeti összműre és harmóniára való törekvés jobbára idea maradt, és a textil az 1950–1960-es években már másodlagos funkciót töltött be, dekórum maradt a lakások, szállodák falain, csarnokaiban. Bár nemzetközi szinten több textiltranszformációs és renovációs törekvés is történt (Lausanne-i Textilbiennálé, 1962), hazai területen csak 1968-ban, az avantgárd törekvéseknek helyet adó Ernst Múzeumban megnyílt Textil Falkép ’68 című tárlat hozta meg a fordulatot, amelynek hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a korabeli sajtó egyenesen „68-as szellemről” beszélt. Az új textil iparművész generáció technikailag és művészileg is felkészült volt, de megelégelték a régi kitaposott ösvények követését, jogokat és autonóm művészeti megnyilvánulási módokat, valamint a kárpit műfaj teljes ideológiai, műfaji és művészeti megújítását tűzték ki célul. A 68-as szellem birtokosai hittek a világ művészetek általi megújításában, jobbá tételében, a világ megváltoztathatóságában.
Bán István ebbe a hullámba kapcsolódott bele 1957-ben elkészült, szülővárosa hagyományát bemutató narratív, figurális falikárpitjával, a Brüsszeli Világkiállításon 1958-ban bemutatott, Diplome d’ Honneur díjban részesült 16 m2-es alkotásával, a Busójárással, amellyel nagy megbecsültségre és hírnévre tett szert. Az alkotás maga a mohácsi Polgármesteri Hivatal tanácstermében látható 1958 óta. Bán az 1950-es évek óta minden nagyobb iparművészeti kiállításon megjelent (országos iparművészeti kiállítások, bútor- és lakásművészeti kiállítások, nemzetközi gobelin biennálék, fal- és tértextil biennálék stb.), 1976-ig összesen 34 prominens tárlaton szerepelt műveivel.
Bán tervezett és szőtt klasszikus, selyem- és fémszálakkal készült gobelint, a középkori, narratív falikárpitok modorában és stílusában (Középkor), készített szintén selyem- és fémszálak felhasználásával francia nagyméretű gobelint, amely a modern, nonfiguratív, vagy egy motívumból kibontott absztrahált szövött kárpitot jelenti (Kék madár), tervezett továbbá a szocializmus átlagembert kiszolgáló lakásterébe kisebb méretű, olcsóbb kivitelű (selyem és gyapjú helyett szizál és juta felhasználásával) szőtt falvédőket (Napraforgó, Nap, Piros fekete), de tervezett olyan képes kárpitokat is, amelyek korábbi művészeti iskolák (Európai iskola) stílusát és formanyelvét renoválták és transzformálták a textil nyelvén (Házaspár, Emberfej).
1985-ös, a hazai kárpitművészet negyven évét felölelő nagy, gyűjteményes, a Műcsarnokban rendezett kiállítást már nem érhette meg. 1984-ben, 61 éves korában elhunyt.
A jelen kiállítás két nagy, egybenyíló termében végigsétálva nosztalgikus, lírikus zene hallható, amely Bán István Csók Galériában megnyílt kiállításának megvágott videóetűdjeit festi alá, kíséri, és megadja az egész kiállítás alaphangulatát.
Lazetzky Rezsőé, aki ha más korban születik, valószínűleg csak a művészetének, akvarelltájképeinek élt volna, lányáé, Lazetzky Stelláé, aki az épp újra felfedezett illusztrációs munkája révén napjainkban még fényesebb karriert futhatna be, csupán az általa képviselt műfajnak magasabb rangra való emelkedése által, és végül Bán Istváné, aki az 1960-as évek falikárpit műfaji forradalma által kínált lehetőségek miatt biztos egzisztenciális alapot létrehozva, egészen alkotóművészetének tudott élni, s tette ezt úgy, hogy nemzetközi elismertséget is szerzett magának – kárpitalkotásainak jelentős része a tengerentúli magángyűjteményekben kapott helyet. Három kivételes tehetségű, Óbudán élő és alkotó iparművészt hozott el tehát a Bán-Lazetzky tárlat a mai kor nézői és múzeumlátogatói számára.
