Óbudaiságod a hazai független színházak, azaz a magyar kultúra szempontjából is meghatározó volt.

A kilencvenes évek második felében a Mozgó Ház nevű társulatommal kibéreltük a Goli régi kultúrtermét, a gyár területén. Akkoriban nyitott az unió felé Magyarország, megélénkült az itthoni kulturális változásokkal kapcsolatos politikai kíváncsiság.  Létrejött egy európai színházakat és fesztiválokat – például az Avignoni fesztivált – összefogó szervezet, a Theorem – East West, azzal a céllal, hogy ismertté tegyék a fiatal kelet-európai művészek munkáját. Jöttek hozzánk is Budapestre, vidékre, mindenhova. Akkoriban, 1997-ben készültünk el a Beckett-dalok című előadásunkkal. Elhatároztuk, hogy a Goliban fogjuk bemutatni. Beszéltünk a tulajjal.

A legfelső emeleten volt egy üzemrész, egy terem, ahol a fonalakat szárították és a plafonról rengeteg horog lógott le. Fordított horogerdő. Egyértelmű volt, hogy itt tartjuk meg az előadást.

Lerobbant helyiség volt, csupa  por és piszok. Kitakarítottunk, felvezettük az áramot, mert az se volt, kiraktunk mécseseket, hogy oda lehessen találni, mert bonyolult volt az útvonal és vártuk a külföldi vendégeket. 

Feljöttek az emberek, elkezdtük az előadást. A terem egyik oldala csupa üveg volt, szemben a lakótelep tízemeletes házaival. Gyertyafények, misztikus hangulat uralkodott, ment az előadás – és egyszer csak megjelent a rendőrség. Az előadás közben besétáltak a színpadra.

Vajon azt hitték a külföldiek, hogy az is a darab része?

Nem tudom, mit hittek, de oda kellett állnom a mikrofonhoz, és el kellett mondanom, hogy a rendőrség betiltotta az előadást. Megtudtuk, hogy feljelentettek minket, mert úgy látták, hogy valamiféle ördögűző szeánszot tartottunk ott. Persze, az előadásnak semmi köze nem volt ilyesmihez. Amúgy be sem jöhettek volna, hiszen ez egy magánterület volt. Na, ezután a furcsa előadás után hívtak meg minket Nyugat-Európába. Így és innen indult a nyugat-európai karrierünk.

Rengeteg fesztiválra eljutottunk, Avignonba kétszer is, ahol a színházi élet egyik legfontosabb fesztiválját tartják Európában.

Olyan megtiszteltetés, mint amikor a Cannes-i fesztiválra hívnak egy filmet. De voltunk a Caracasi Nemzetközi Fesztiválon, San Antonióban, Európán túl is.

Mi volt a legextrémebb élményetek?

Nem is tudom. A Bonni Biennálén felvette az előadásunkat a 3 SAT. Egy komoly tévés stáb vonult ki, beépültek a közönség és az előadás közé. Nagy megtiszteltetés, egyben szörnyű élmény is volt, egy kameraman például besétált előadás közben a színpadra.

Lett-e a kinti sikernek itthon szakmai következménye? Hogy hatott, hatott-e a hazai kulturális életre az a tapasztalat, amivel megjöttetek egy-egy ilyen útról?

Kultúrsokk volt, hogy mekkora különbség van aközött, ahogy Magyarország működik – és, ahogy a többi ország világszerte, ahol jártunk. Külföldön befogadással, nyitottsággal, érdeklődéssel fordultak felénk – itthon pedig csak a kiszorítósdi ment.

De azért nem csüggedtél, sőt: ezután lettél a független színházak közös érdekérvényesítésének, együttműködésének előmozdítója.

Kétélű dolog volt. Utazhattunk, befogadott minket a külföldi szakma, de ennek az volt az ára, hogy állandóan kifelé kellett teljesíteni. Itthon pedig kénytelenek voltunk légüres térben dolgozni, hihetetlen energiákat kellet megmozgatni ahhoz, hogy megteremtsük valahogy a belső munka lehetőségét.

A magyar színházi szakma csak nagyon szőrmentén vett tudomást arról, amit mi csináltunk, miközben, mint mondtam, a nemzetközi szakma tárt karokkal fogadott bennünket.

Ekkor kezdett a Krétakör is, velünk együtt hívták meg őket is Avignonba. A magyar színházi szakma maradisága nagyon megmutatkozott ebben a kettős helyzetben, és tarthatatlanná vált. Az a pár együttes, akinek sikerült kijutni, pl. Godáék, az Artus, Árvai Gyuriék a  Természetes Vészekkel, a Szárnyak színház, azok egyfajta mementóként léteztek itt Magyarországon, nyilvánvalóvá tettük ezt a disszonanciát. Megmutattuk azt, hogy a hivatalos színházon kívül is lehet színházat csinálni, méghozzá töredék pénzből.

Hogyan folytatódott a színházi aktivitásod, miután megválasztottak a Független színházi szövetség elnökének?

Száz, százhúsz társulat volt akkor Magyarországon, ami komoly jelenlét volt, de mégsem sikerült érdeket érvényesíteni a szakma felé, nagyon erőssé vált a független identitás. Fantasztikus volt az a munka. Egyesületi formában működtünk, munkacsoportokat és platformokat alakítottunk. Azért kellett megszervezni ezt a kört, hogy a független színházak hallathassák a hangjukat, a hasonló működésűek egy-egy csoportba tömörüljenek, fogalmazzák meg, kik ők, milyen alapon, milyen feltételek között tudnak dolgozni, mire lenne szükségük. Tulajdonképpen egy kicsi, de igazi mozgalomnak volt tekinthető akkor a független színházi terület. Nekem ezt kellett igazgatnom, szerveznem.

Volt egy helyetek?

Nem, nem volt. Összejöttünk, ahol épp volt rá lehetőség, különböző színházakban, itt, ott, amott.

Eközben jött létre a Flórián műhely, a hajdani mozi helyiségében, a Flórián téren. Hogy indultatok?

Akkoriban egy kisebb konfliktusba kerültem önmagammal. Világos volt, hogy a kultúrpolitikába, a politikai térbe is be kell szállni ahhoz, hogy a független színházak szakmai elismerése megtörténjen. És, mivel ezt a feladatot nagyon komolyan vetettem, mert úgy éreztem, hogy van mit tenni, úgy döntöttem, hogy a saját társulatomat, a H.U.DI. társulatot nem csinálom tovább.

Elmondtam a társulat tagjainak, hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy a saját karrieremet építem – miközben kultúrpolitikával is foglalkozom. Ezt később nagyon megbántam, de akkor így éreztem korrektnek.

A fejemben már összeállt egy háttérintézmény koncepciója. Nagyon kevés befogadó hely volt Budapesten, a társulatok, amik függetlenként működtek, mikor létrehoztak egy-egy előadást, a befogadó színházakba csak pár napra mehettek be. Akkor arra gondoltunk, hogy kellene egy olyan hely, ahol színházi körülmények közt tudnak a társulatok próbálni, és mikor bemennek az „igazi” színházba az előadásaikkal, akkor ott már tényleg csak a centimétereket kell hozzáigazítani, mert ebben a tervezett – és meg is valósult – műhelyben tudnak díszletben, fénnyel próbálni, stb. Ez volt a Flórián Műhely.

Az is egy érdekes történet, hogy hogyan lett a tiétek – és hogyan veszett el.

Tarlós volt a polgármester a harmadik kerületben, mikor a Flórián mozit megkaptuk a fővárostól. A rendszerváltás után, mikor eldőlt, hogy bizonyos épületek a fővároshoz, vagy a kerületekhez kerülnek, a Flórián mozit a bíróság valamilyen oknál fogva csak széljegyzetbe írta be a tulajdoni lapra, azaz a jogi menet nem zárult le formailag. A főváros nekünk adta, de rá egy évre a harmadik kerület kitalálta, hogy neki mégis kell. Tarlós beperelte a fővárost. Elindult a per – közben Tarlós fővárosi polgármester lett, tehát Tarlós, kis túlzással beperelte Tarlóst.

2011-ben a harmadik kerület megnyerte a pert, a Flórián Műhely a harmadik kerületé lett, minket meg kirúgtak. Egész addig, míg mi meg nem kaptuk, soha senkit nem érdekelt az a hely.

Miután átvettük, rengeteg dolog volt vele. Bokáig ért bent a víz például. Pályáztunk a minisztériumnál, padlót csináltunk, fűtést szereltünk, felszereltük a helyet színházi technikával, és még sorolhatnám. Rengeteg társulat dolgozott ott, pár kiállításon kívül eseményeket nem is szerveztünk, mert mi azt a helyet munkahelynek szántuk, és az is lett: hiánypótló háttérintézmény. De aztán kirúgtak minket és kész, pont, egy hónap alatt el kellett hagynunk a helyet.

Hogy éltétek túl ezt a veszteséget?

Nehezen. Látni lehetett, micsoda támadások jönnek, én pedig nem használom túl jól a médiát. Ezért végül lemondtam a Független Színházak Szövetségének elnöki posztjáról, és megkértem Schilling Árpádot, a Krétakör vezetőjét, hogy vegye át tőlem ezt a feladatot, ő lett utánam az elnök.

Addigra jó hosszú út állt mögötted.

1981-ben kezdtem, pantomimmel, Karsai Jánosnál és M. Kecskés Andrásnál, aztán mindenféle formációban. Majd jött Jeles András, vele 1986-ig dolgoztam együtt. Utána, 86-ban mentem el Franciaországba Skipével.

A  francia JEL színház alapító tagja lettél, amit Nagy József (Jozef Nadj) vezetett, aki később a Trafó igazgatója is volt. Hogy találtatok egymásra?

József akkor már Franciaországban élt, ő utazhatott, jugoszláv állampolgár volt. Járt Magyarországra, kurzusokat, workshopokat tartott, én pedig eljártam ezekre. Egyszer odajött hozzám, és elhívott az első saját, önálló előadásába, aminek a címe

A pekingi kacsa, bemutatója pedig a Szkénében volt. Látta két-háromszáz ember, utána semmi nem történt. Aztán kimentünk Párizsba, és az ottani bemutató akkora siker volt, hogy nem lehetett abbahagyni.

Ott hol játszottátok a darabot?

Theatre de la Bastille, egy kisebb színházban, ami arról volt híres, hogy feltörekvő, rendszerint érdekes dolgok mutatkoztak be a színpadán. Franciaországban hét évig éltem, pedig nem úgy mentem ki, hogy ott is maradok. Volt egy időszak, amikor a legjobban turnézó francia együttes voltunk. Hihetetlen élmény volt, hogy nem egy sötét tömeget görgetsz, és nem halsz bele, hogy létrejöjjön valami.

Láttam, hogy Nagy József is ott volt az SZFE előtt, mikor a hajdani Jeles társulattal, a Monteverdi Birkózókörrel akcióztatok. A ti barátságotok, a jelek szerint megmaradt.

Hét évig jártuk együtt a Jel Színházzal a világot. Nagyon szerencsésnek érzem magam, komoly szakmai tapasztalatokat szereztem, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy aztán a saját társulatommal, a Mozgó Házzal újra nemzetközi hírűvé tudtunk válni.

Miért jöttél vissza? Jóból is megárt a sok? Egyáltalán: hogy néz ki Franciaországban a támogatási rendszer?

 A francia rendszer úgy működik, hogy sok szinten jelennek meg a pénzek, decentralizáció van, nem centralizáció, régiók, városok, megyei támogatások vannak a központi mellett. Sokfelől összeraknak pénzt, sokféle szempontot érvényesítenek. Például egy-egy város az otthona lehet egy-egy független társulatnak. Sok városnak van ilyen „fogadott” társulata. A miénket Orleans támogatta: már évekkel előtte dolgoztunk ott, kaptunk próbatermet – egy régi autójavító-műhelyt alakítottak át.

Ez a jófejség azóta is változatlan a francia kultúrpolitikában?

Időre-időről ott is jönnek olyan politikai változások, amik a kultúrát nem tekintik fontosnak, és nehéz helyzetet tudnak kialakítani. Nem vágom magam hanyatt mindentől, de azért ott egy hosszú idő óta kialakított rendszer működik sokféle más elemével együtt, amit nem lehet csak úgy elfoglalni, mint Magyarországon. Az emberek nem engedik.

Egy SZFE-s tüntetésen találkoztam veled, sok-sok év után, így derült ki számomra, hogy az egyetem hallgatója vagy.

Mondhatni, én vagyok a legöregebb fiatal hallgató. Az egyetemfoglalás alatt jött egyszer egy néni, hozott saját sütit, én meg álltam az ajtóban, őrségben, és mondtam, kösz szép’ beviszem. Ő meg rám nézett, és azt mondta, hogy ő ezt a fiataloknak hozta, nekik szeretné odaadni. Odahívtam egy fiatalt. Miután 2010 után ellehetetlenítették a független színházakat, eléggé tönkrement az életem. Beszűkültek a dolgaim, egyfajta hallgatásba burkolóztam, mást nem tudtam tenni. A független közegben, ahol leginkább dolgoztam, nincsenek intézmények, amik védőhálót nyújtanának egy ilyen helyzetben. Kevés szolidaritással találkoztam, ami bántott, hiszen olyan sokat dolgoztam ezért a területért, ami egyszer csak megszűnt terület lenni. Érthető módon mindenki magát mentette, saját magáért kapaszkodott, én pedig fokozatosan magamra maradtam. Elég komoly magánéleti válságba is kerültem. Azt gondoltam: lehet, hogy öregszem? Aztán azon gondolkoztam, hogyan tudnék ebből a helyzetből valamit kihozni. És akkor elkezdtem tanulni.

Elvégeztem A Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, aztán a Károlyi színháztudomány szakát, letettem három nyelvvizsgát  – és jelentkeztem az SZFE-re, doktorira. Legnagyobb megrökönyödésemre felvettek, és most itt vagyok.

Csodálatos, amit itt látok, például az egyetemfoglalást, hihetetlen dolgok történtek itt! Fantasztikus volt látni, mi folyt bent a blokád alatt, szakmailag is nagyon érdekes volt. De azért a rétegzettség is kivehető, belülről is jól látszott, ki, hogyan szocializálódott, ki, milyen megoldó képletekkel rendelkezik, milyenek a magyarok.

Miből doktorálsz?

A témám: performatív fordulat a próbateremben. A performativitás ebben a felvetésben az az, ahogy részt veszünk az alkotási folyamatban, a színházcsinálásban, a fordulat pedig azokra a tapasztalatokra utal, amikkel hosszú szakmai életutam alatt találkoztam, és amiből lett egy olyan színházi gondolkodás, ami nagyon különbözik az átlagtól. Például a fórumozás is, ami megy az egyetemfoglalás alatt az SZFE-en, maga is egy színházi magatartás. Az egész világ színház. Részben azon dolgozom, részben azt kutatom, hogyan lehet másképp csinálni ezt a színházat…