Van-e óbudai kötődésed?
Közvetlen kötődésem nincs a városrészhez, de aktív kulturális élet van Óbudán, számos pályázattal, amiken én is szoktam indulni. Egy kedves gyűjtőm óbudai lokálpatrióta, és három festményem Óbudát ábrázolja, a legutóbbi képemen éppen a füvesített villamospálya, a sínek és a villamos látható, sok lámpaoszloppal. Ennyit tudok felmutatni Óbudáról eddig, de még bármi lehet.
A legelső sorozatod, amivel ismertté váltál, sőt a diplomamunkád is, síneket, pályaudvarokat ábrázolt. Ezek szerint ez a téma még mindig fontos neked.
2004-ben diplomáztam, és valóban, szinte szerelembe estem a sínekkel. Az varázsolt el, amikor a föld és az ég találkozásánál, eggyé válik a horizont, a fönti és a lenti világ összeér és letükröződik a sínekre az ég. Megfigyeltem, hogy a sín mindig fényes, bárhol fusson.
10 hónapos a kislányod, még nagy figyelmet igényel. Mennyit tudsz mostanában festeni?
A születésétől eltelt időszakban festettem öt képet, bár aktuálisan szünetet kell tartanom, mert megváltozott a baba alvási ciklusa. Még soha életemben nem szakítottam meg ilyen hosszan az alkotást. Érdekes kaput nyitott ki bennem ez a festés nélküli állapot, elkezdtem „fejben festeni‟, és elmondhatom, rendkívül hatékonyan, mert amikor összeállt egy kép a fejemben – amin lehet, hogy napokat agyaltam –, ha a férjem segítségével kis időhöz jutok, akkor tényleg nagyon gyorsan a vászonra tudom tenni. Új szemléletmódot, más alkotói technikát hozott nekem a beszűkült idő. Miközben az az idő pedig kitágult, amit a gondolataimmal és a babával együtt töltök. Csecsemőt gondozni, a kialvatlanságon kívül, egy nagyon meditatív állapot, mert együtt, egy hullámhosszon létezünk, és nagyon finom érzelmi tere van a kisbabáknak. Valahogy egy nagy nyugalom is van ebben az egész állapotban. Amikor alszik, akkor nagyon jól át lehet gondolni az életünket.
Az biztos, hogy egy téren és időn kívül lévő állapot, ami akkor meditatív, ha van rá képessége az anyukának, hogy ráhangolódjon. Neked ez a ráhangolódás, ez a szemlélődés könnyen megy?
A szemlélődés fontos nekem, és az alkotásnak is alapvető része, hiszen ilyenkor érnek azok az élmények, amiket később belesűrítek egy-egy festménybe. Élményközpontú festő vagyok, nagyon hiszek abban, hogy megérintettségből a legjobb dolgozni.
Ugyanez az érintettség érhető tetten abban, hogy városképeket kezdtél el festeni? Mi érdekelt a városban?
A város vizualitása és a közlekedési hálózatok mentén kirajzolódó perspektíva. Budapest, ahol élünk, nagyon gazdag hely, számtalan úttal és útelágazással. Persze ez csak a látszat, hiszen minden képem mögött meghúzódik valamiféle spirituális tartalom, elől van az élmény, de mögötte a tudás, miszerint a legnagyobb élmények mindig valami magasabb rendű dologhoz kötik az embert. Felnagyítok egy-egy motívumot, az utcát, a síneket, a víz fodrozódását, s ezek egyszercsak megmutatnak valamit, ami túlnyúlik a hétköznapiságon. Ezektől a motívumoktól olyan gondolatokat kapok és élek át, amik feltöltenek, s nagyon remélem, hogy aki a képeimet nézi, az is így van vele. Minden egyes festményemhez kapcsolódik egy átélt élmény, ezért nagy hiányt hagy maga után, ha meg kell válnom tőle.
A „ fejben festett‟ képeidnek mi a témája?
Valószínűleg kívülálló számára nem látszódik, mennyire más módon jutottam el ezeknek a képeknek a megalkotásáig, de én tudom, hogy a fejben festett művek a sziluett és fény-árnyék hatások feldolgozásai. A „fény felé‟ motívum egyébként is gyakori nálam. Talán azért jönnek ezek a képek, mert sokat voltam lakásban, karantén, covid, csecsemőgondozás miatt, és felerősödött a fény utáni vágy bennem. A bezártság arra késztetett, hogy átgondoljam az egész életemet a gyerekkoromtól napjainkig. Ez egy építő, de egyben fárasztó lelki munka, máskor erre nem lett volna idő, de ki van éhezve a lelkem, meg a testem a szélre, a napfényre és főleg a tájakra. Arra, hogy menjünk valahová.
Sajátos élethelyzet az is, hogy gyakorlatilag egy nyitott műteremben laktok, a fotóművész férjeddel. Az intim tér és a munkatér egybefolyatása nem zavaró néha?
Engem ez nem zavar, mert nincs szükségem elvonultságra az alkotáshoz. Valószínűleg ezért is tudtam „fejben festeni‟ a gyerek mellett, mert eleve magamban hordom az igazi belső szobámat, amit sokan lehet, hogy kívül tartanak, ezért igénylik az elvonulást. Sok festőnek az alkotáshoz szükséges kilépnie a privát teréből, csak akkor tud koncentrálni, ha átsétál egy másik, műteremnek fenntartott lakásba. A legtöbben szétválasztják az otthon és a munka terét, aminek megvan a maga romantikája, de én valahogy máshogy működöm, le tudom tenni az ecsetet és fel tudom venni a fakanalat, majd utána újra fel tudom venni az ecsetet, mert minden egyszerre, egyidőben van jelen nekem.
Szerinted ez összefüggésben van azzal, hogy művészcsaládban élsz, művészcsaládba születtél? Mindkét családod – a születési és a saját is – csupa művészekből áll, azaz az alkotás és a hétköznapi tevékenységek összefolytak?
Szerintem inkább személyiségfüggő dolog ez. A szintén festő húgom O. Ranvig Róza például azt igényli, hogy más helyen alkosson, mint ahol a családi tér van, én meg nagyon szeretek ott. Gyerekkorban hárman nőttünk fel egy szobában, hozzászoktam, hogy mindig vannak körülöttem. Teljesen ki tudtam ott úgy teljesedni, hogy össze voltunk zárva, a húgomnak pedig kell az elvonulás.
Édesapád, Osgyányi Vilmos kőszobrász-restaurátor, és eredetileg te is szobrász szakra jártál a Kisképzőbe. Hogyan lett a szobrászatból festészet?
A szobrászat nagy szerelem volt és boldog vagyok, hogy tanulhattam a Kisképzőben, de hamar felismertem, olyan élet jár vele, amit nem fogok bírni. Láttam apámat, amint küzd az anyaggal, kővel, fémmel, fával és a léptékkel. Én is szerettem nagy szobrokat csinálni, de mindig meg kellett kérnem valakit, hogy emelje fel a zsákot, tegye arrébb, stb., segítség nélkül nem tudtam volna művelni. Persze, ha megelégedtem volna miniatűr szobrokkal, akkor nem kellett volna váltanom. A festményeknél is szeretem a nagy méretet.
Az érettségi évére gyakorlatilag elgyászoltam a szobrászatot és eldöntöttem, festő szakra fogok jelentkezni az egyetemen. Egy év alatt átképeztem magam, átformáltam a gondolkodásomat festőivé, és szerencsére nem azt éreztem, hogy pusztán racionális döntést hozok, hanem egyszercsak kinyílt a világ.
Szabados Árpád és Kovács Attila volt a két mestered az egyetemen, két emblematikus, nehéz ember hírében álló művész. Mit tanultál tőlük?
Szabados Árpádnál kezdtem, ahol úgy éreztem, nem illek oda, így saját döntésemből átmentem Kovács Attilához. Érzésre választottam osztályt, bementem a műtermekbe, ahol arra figyeltem, milyen energiák mozognak ott. Kovács Attilánál felemelő légkör és igazán jó csapat állt össze (Lucza Zsiga, Posta Máté, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Őry Annamária, a húgom, Schendarek Réka, Kucsora Márta, Kiss Márta, Kalmár Dorka, Papageorgiu Andrea).
Képeidnek van egy olyan hangulata, mintha egy pillanatra megállna az idő.
Örülök, ha ilyet érzel a képeim kapcsán. Ezek sűrített élmények, konzerválom, megőrzöm magamnak, ami történik velem, majd beleadom az élményt a kompozícióba, s aztán, amikor felakasztom a képet falra, emlékeztetni fog az eredeti élményre. Ezért is fontos nekem, hogy állandóan a képeim között legyek, mert állandó párbeszédben vagyunk, emlékeztetnek, továbbvisznek. Igen, ezek olyan kitüntetett pillanatok, amikor kinyílik a tér és az idő.
A címlapunkon szereplő festményed mögött milyen élménykonzerv bújik meg?
Ez a festmény még a pandémia előtt készült. Horvátországban a kedvenc primosteni part, a falu apró félszigete melletti nyugodt öböl tükröződő vízrajzolatai ihlették. A mediterrán napsütés utolsó órái a leggyönyörűbbek szerintem. A víz egy érző élőlény. Ki kell várni, amíg elcsendesedik és a tükörfelületen kirajzolja a fölötte húzódó fák és épületek cikázó formáit.
Sosem akartál mással foglalkozni, mint művészet?
Az emberi lélek, a pszichológia érdekelt még, de ez nem múlt idő. Most is izgat, szakirodalmat olvasok a témában, jártam sokat családállításra is, mondhatni ez a hobbim. Festettem „Lélekrészek‟ címen egy képet, ezzel sokat foglalkozom, és azon elmélkedek, hogy ki milyen személyiség, miből jön, mi az erőforrása, valójában állandóan terápiában tartom magam, hogy megőrizzem a belső katarzis képességemet, hogy ne szürküljön be a belső fényem sem.