Keresés
rovatok
zöld | 2022 nyár
Fotó: Dohi Gabriella
Kemény Vagyim
Otthon a Csúcson
Interjú Karalyos Gáborral
1980-ban Bonyhádon született, a kaposvári művészeti iskolában tanult keramikusként, majd 2002-ben diplomázott Benedek Miklós osztályában a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Vannak, akik a Moszkva térből, esetleg A miskolci boniésklájdból, talán a Barátok köztből ismerik, de még az is lehet, hogy színházban látták. Karalyos Gábor hét éve költözött a Csúcshegyre és Vegán Hegylakóként a Facebookon mesél 40ezernél is több követőjének a permakultúra elve szerinti kertészkedésről, az egészséges életmódról, a vegán konyháról.

A veled készült interjúkban visszatérő elem, hogy a véletlenek alakítják az életed: színésznek sem készültél, csak belesodródtál, hegylakó se tudatosan akartál lenni, csak odakerültél valahogy, vegánná is csakúgy lettél. Tényleg a véletlenek alakították a sorsodat?

A külső szemlélő azt gondolhatja, meg én is egy ideig azt gondoltam, hogy igen, a véletlenek, de viszonylag hamar megéreztem, hogy az út ki van jelölve. Igaz, minden később került a helyére, mint kellett volna.

Alkatilag ilyen vagyok, gyerekkoromtól fogva egyszerre voltam nagyon játékos, szerettem mindent  lelkesen körbetapogatni, kipróbálni, helyzetet, tárgyat, embert, és egyszerre voltam koravén mérhetetlenül öreg lelkem van.

És ezt nem csak én gondolom így, a színművészetin az első év után, az első értékelésnél az osztályfőnököm, Benedek Miklós elmondta, hogy mit lát, hogy 90 éves lelkem van, közben meg bájos kamasz vagyok, készüljek fel, hogy sok idő, mire egyensúlyba kerülnek. És most látom, ahogy helyükre kerülnek a dolgok: véletlenek nincsenek.

Fotó: Dohi Gabriella

Színésznek gondolod magad, vagy közben ez is változott?

Színésznek is gondolom magam. Művésznek mondanám, ha nem használódott volna el a művész szó. Amikor arra a kérdésre kerestem a választ, hogy mi leszek, ha nagy leszek, csak az volt fontos, hogy olyannal szeretnék foglalkozni, ami izgat, ami inspirál, ami nem nyűg, nem fáradság. Pontosan tudom, hogy nem vagyok a számok meg a táblázatok embere, nem tudnék egy normális polgári állást betölteni, illetve persze, be tudnám tölteni ideig-óráig, de rámenne az egészségem, meg az elmém, és szerintem a vállalat is, ahol alkalmaznának. Mindent, amivel foglalkozom, a játékosság, a kísérletezés, meg a kötöttségektől mentes létforma jellemzi. Az, hogy iparművészként indultam, aztán színésszé fajzottam, nyilván mindig is eredményezett egy kívülállóságot a szakmán belül. Ez sokáig zavart, de aztán rájöttem arra, hogy szakmai szempontból inkább áldás. Nagyon sok olyan kollégám van, akinek semmi más nincs az életben, csak a színészet, és ez azért görcsössé tud tenni.

Visszatérve a művészethez, azt is gondolom, hogy nem feltétlenül színpadon, vagy vásznon, vagy szobrászatban lehet megélni. Ismerek olyan kőművest, aki a szakmáját mesteri, vagy ha tetszik, művészi szinten űzi.

Volt olyan szereped, amire azt tudtad mondani, hogy mesteri, művészi szinten oldottad meg?

Volt egy-kettő. Erről nem szoktunk beszélni, mert nem biztos, hogy ezt a kívülálló is ugyanígy gondolja.

Pont az az érdekes, hogy a saját mércéd alapján mik voltak ezek a szerepek.

Nagyon-nagyon erőt adó előadás volt az, amikor eljöttem a Radnóti Színházból és szabadúszó lettem ami kampányszöveg volt, mert egyáltalán nem tudtam, hogy lesz-e miben úszni , és az első nagy munkám a Csiszár Imre rendezte Caligula volt, az akkor még létező Budapesti Kamaraszínházban.

Valami egészen jó együttállása volt a csillagoknak, hogy az a munka akkor jött, amikor közel 8 évvel a diploma átvétele után már tényleg elhittem, hogy színész vagyok.

Nagy sikere volt ennek a darabnak, akik látták, szerették. Ugyan a színházban ritkán ment, de így is megért két évadot, ez volt az, amire rá tudtam csatlakozni, mint egy töltőre, energetizált.

Azért érdekes, hogy pont a Caligulát mondod mint töltekezést, mert azt lehetne gondolni, ha valaki Caligulát játszik, akkor azzal küzd, hogy bele ne dilizzen.

Kivéve, ha ő is dilis. Pont az volt a jó, hogy a próbákon azt éreztem, a rendező adta alám, hogy így, így: engedd el. Így le tudtam vetkőzni a gátlásaimat a gátlástalan szerepben.

Fotó: Dohi Gabriella

És minden út Rómába vezet… Te hogyan jutottál Óbudára, a Csúcshegyre?                      

Hazatalálás, nem tudom másként mondani. Vidéki gyerek vagyok, Bonyhádon születtem, Kaposváron éltem, mikor idekerültem a fővárosba, akkor egy ilyen vidéki kissrácnak hatalmas élmény volt Budapest, pezsgés van, pörgés van.  Aztán, ahogy az évek alatt megismertem a város különböző részeit, eljutottam Óbudára is, volt egy szívmelengető, otthonosság hangulata, de nem gondoltam, hogy bármikor ide fog vezetni majd az élet.  Sőt, amikor szabadúszó lettem, akkor el is hagytam Budapestet, elköltöztünk Kaposvár mellé egy kis zsákfaluba. Ott kezdtem el kertet művelni, fákat ültetni és láttam, hogy ez jó, meg nekem is nagyon jó. Amikor visszaköltöztem Pestre, hamar észrevettem, hogy nem fogom tudni már egy kis gangos VIII. kerületi lakásban tölteni a mindennapjaimat. Ismerősök ajánlották, nézzem meg a Csúcshegyet, azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, óbudai hegyvidékhez nekem nincsen pénzem. De ez nem úgy Óbuda, nem úgy hegyvidék mondták. Rákerestem a neten, találtam is hirdetéseket, de nagyon túl voltak árazva. Azt éreztem, hogy nem, még ha találok is, nem fogok ide feljönni, minek fájdítsam a szívemet. Aztán úgy adódott, hogy segítséget kértek tőlem, valami nagyméretű tárgyat fel kéne hozni a hegyre.

És amikor a Bécsi útról az alkalmazás jelezte, hogy kanyarodjak le, és megláttam a Csúcshegyet, akkor úgy éreztem, hogy megtaláltam.

Kijártam busszal, meg vonattal, meg mindennel, az egész környéket körbejártam, és éreztem, hogy ez egy olyan erős hívás, hogy kicsit ijesztő is. Mielőtt megtaláltam a mostani kis házamat és kertemet, előtte alkudoztam két ilyen kidőlt-bedőlt házikóra, amire túl sokat kellett volna költeni. Nem akart összejönni, fel voltam háborodva, hogy mi az, hogy beszippant a hegy, aztán nem adja magát. Utóbb jöttem rá, hogy meg kellett várni, hogy beléphessek azon a kapun, amin azóta is belépkedek.

Kezd misztikusan hangzani.

Ráadásul olyan részei vannak a sztorinak, amitől még mindig borsódzik a hátam. Egy elhagyott telek volt, és amikor sikerült megalkudni a hölggyel, akkor derült ki, hogy az előző tulajdonos Gábor bácsi volt, úgy hívták, mint engem. Ezt a telket ők 1980-ban vették, én 1980-ban születtem. Az első hűvös este a begyújtáshoz odakészített hét-nyolc éves újság, ami a kezembe került, egy rejtvényújság volt, középen az én képemmel. Köszönöm, hogy itt lehettem már egy jó ideje, csak nem tudtam róla.

Mennyire kellett hozzányúlnod a házhoz, a telekhez?

Nagyon jó lecke volt Gábor bácsi örökségét átvenni. A felesége azt mondta, mikor mentem a kulcsokat átvenni, hogy nagyon boldog, hogy azt a tüzet látja a szememben, mint annak idején a férjéében, akinek ez a telek volt a legális szeretője. Gábor bácsi halálát követően öt évig elhanyagolva állt a telek, csak a fűnyírást vállalták a rezidens kecskék, de a fák nagyon megnőttek.

Pár fa beteg is lett, nyilván hosszú évek törődése után egyszer csak gazda nélkül maradtak, de még így is, almaszezonban fél Óbudát elláthatnám vegyszermentes, jó almával.

Nem jártak-járnak a szomszédok arra, hogy leszedegessék a gyümölcsöt?

Az a helyzet, hogy Csúcshegy nagy hányadán tulajdonossal bíró, de elhagyatott telkek vannak. Ott állnak üresen, és pont azért, mert folyamatosan érnek, potyognak a gyümölcsök, diók, a vaddisznók beköltöztek ezekre a helyekre. Tehát már nem az erdőből járnak közénk, hanem eleve itt laknak velünk. Többször találkoztam velük, nyáron annyira nem, nyilván nem jönnek elő annyit, mint ősszel, meg télen. Sok kalamajkát okoznak, a kerítésem folyamatosan szét van szaggatva, akkora a kert, hogy a riasztós kerítés túl drága lenne, inkább csak foltozgatom.  Az is igaz viszont, hogy én költöztem az ő helyükre.

Fotó: Dohi Gabriella

Városi környezetben a természet dominanciáját nehéz elfogadni.

Csúcshegyet nem nevezném városi környezetnek, sőt, falusinak sem igazán, inkább olyan, mintha önálló tanyák sorakoznának egymás mellett. Akik már régebb óta kint élnek és kint nevelik a gyerekeiket, azok jól felszereltek. Van egy része a közösségnek, aki nagyon szeretné, ha bevonnák belterületbe a területet. De sokan vagyunk, akik azt mondjuk, hogy nem, köszönjük, minden megoldható.

Szomszédokkal mennyire van kapcsolatod? Mennyire van csúcshegyi közösség?

Lettek barátaim a hegyen, napi szinten találkozunk, támaszkodunk egymásra, enélkül talán nem is működnének a hétköznapok.  De nincs csúcshegyi szűken értelmezett közösség, a távolabbi hegylakókkal nem járunk össze: tiszteljük egymás külön világait. A mellettem fekvő telek üresen áll, felkutattam az örökösöket és beszéltem velük, azóta azt a telket használhatom, gondozhatom, ami abban merül ki, hogy nem gondozom. A permakultúrának lettem a híve, és ami ezen belül a legközelebb áll a szívemhez, az az erdőkert. Csak senki nem látott még egy 10 méter széles, 130 méter hosszú erdőt, és éppen ezért jó, hogy van ez a szomszéd telek: ott tényleg erősödik a természetet visszafoglaló tendencia.

Magoncok nőnek, a mókusok mászkálásának köszönhetően véletlenszerűen nőnek ki, például gesztenyefák. Csak annyira szoktam irtást csapni, hogy lehessen benne járni, de a vadregényes jellege megmaradjon. 

Ha valaki a szabadon burjánzó természetről mesél, a hozzám hasonló városi csenevészek az allergiát okozó gyomnövények elterjedése miatt kezdenek aggódni…

Azt tudni kell, hogy amikor egy földterület meg van bolygatva, utána magára hagyják, akkor az első megjelenő növény a parlagfű lesz. Átveszi az uralmat, de abban a pillanatban, ahogy helyreáll a rend, a parlagfű visszaszorul.

Most évekről beszélünk, ugye? Egy-két év alatt ez megtörténne?

Igen! Nyilván függ attól, hogy milyen talajtípussal, adottságokkal rendelkezik a telek, de ez szokott történni. Kaposvár mellett hét évig műveltem egy kis kertet, egész arborétum külsőt öltött, annyira büszke voltam magamra, és azt gondoltam, hogy én most már nagyon jó vagyok, van kertészeti tudásom… Aztán itt, Csúcshegyen dobhattam a kukába a nagy tudásomat. Meg kellett tanulnom, hogy ez egy teljesen más mikroklíma. Az előző kertem egy völgyben volt, nedves, lápos helyen, nem volt probléma a locsolás, mindig volt víz a kútban még a legnagyobb aszályban is, ezzel ellentétben a mostani telkem a kertészeti szakkönyvek ilyen telket ne vegyünk” illusztrációja lehetne. A Csúcshegynek azon a részén van, ami északkeleti tájolású, főleg télen észrevehető az, hogy annyira hamar lebukik a hegy mögött a nap, hogy már délután háromtól ránk sötétedik. Meg kellett tanulnom, hogy minden két héttel később van, és sok növény nem érzi jól magát, amit az előző kertből átmenekítettem, ki kellett tapasztalni mindent.

Hogy lehet elviselni a nyarat a hegyen? 

Van egy nagy előnye annak, hogy az utca végén már kezdődik a Pilisi Parkerdő: a hatalmas egybefüggő erdőterület és a környező hegyek miatt még a legrekkenőbb nyári kánikulában is van egy enyhe légmozgás az erdő felől a város felé. Este nem lehet egy szál pólóban üldögélni, hanem fel kell öltözni, mert tényleg egy pillanat alatt, ahogy lemegy a nap, besötétedik, rögtön hűvös lesz.

Van elképzelésed arról, hogy a következő 5-10 évben merre akarod fejleszteni a kertet?

Vízióm van, igen. A kert a mániám, de olyan erősen, hogy már hét éve dolgozom rajta, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy elkezdje mutatni azt az arcát, amit én adtam a házhoz, mióta Gábor bácsinak volt a legális szeretője. Tudtam, hogy az első években megmosolyogtatónak fog tűnni, hogy ültetgetek ilyen kis virágcserjéket, bokrokat, aztán az elvész az 1300 négyzetméteren. Lassan látszódik a dzsungelem. Amikor először beléptem a kapun, és végigszaladt a tekintetem a telken, olyan volt, mintha egy kályhacsőben lennék, mert a nagyon keskeny, nagyon hosszú kombináció ezt eredményezte.

Trükkös vizuális megoldásokkal, részekre bontással éltem, kvázi szobákat alakítottam ki a kertben, így minden ösvény kanyarog, hogy ne látszódjon a vége. Ezzel játszottam, meg az álló formára nyírt növényekkel. Fétisem a sövény. 

A benned lakozó Ollókezű Edward.    

Nyilván lehetne előnevelt sövényt venni, akkor lenne mit mutogatni, de inkább saját dugványokkal kísérletezem. Lassan már látszódik az eredmény.  Azokat a sövényeket szeretem, amik gondozva és nyírva vannak, de nem szögegyenes geometriában gondolkozom, hanem hullámos, organikus formákban. Amiért még rajongok, azok a kavicsok. Kicsit rosszul számoltam az elején, és olyan sokat hoztak, hogy az egész előkertet beborítottam vele. Imádom, hogy lehet rajta mezítláb járni, és azt is, amitől mások félnek, hogy jaj, gaz nő ki belőle, pedig az nem gaz, hanem borzaskata. Csak utólag tudtam meg, hogy ezt hívják fekete köménynek, a magja a nigella, amit azóta a konyhában is használok. Azt hiszik, hogy a lustaságomat próbálom azzal leplezni, hogy minden gyomot megtartok, de az az igazság, bírom azt, ha valami szabad. A kertemen is látszik, hogy szeretem azokat a növényeket, amiket nem kell pátyolgatni, óvogatni még a széltől is.