Hogyan kezdődött az óbudai szakasz a zenekar életében?
A Selmeci utcai próbaterem épülete 1991-ig volt a Budapest Film tulajdonában. A Budapesti Fesztiválzenekar 1992-ben állandósult, előtte szabadúszó tagsággal rendelkező ún. staggione zenekar volt, amely a fellépések, turnék alkalmaira állt össze. Leendő otthonaként mozik merültek fel, végül véletlen folytán került ide a zenekar: bérleményként megkapta a Fővárosi Önkormányzattól a helyszínt, így lettünk óbudaiak. Az épület egyébként 1924-ben épült munkásotthonnak, jövőre lesz százéves.
Jó ideje az együttes irodái is Óbudán vannak.
2010 körül a Lajos utcában kötöttünk ki, aztán a Polgár utcában az OTP mellett, most pedig a Bécsi úton van a főhadiszállás. Szerettünk volna a próbaterem közelségében maradni. Volt olyan próbálkozás, hogy a próbatermet építsük át, bővítsük ki, de mivel nem a miénk, így ez nagyon nehéz lett volna, ráadásul nagyon nagy beruházással járna. A közönség szempontjából sem feltétlenül praktikus, ha összekötjük a kettőt.
A próbaterem koncerthelyszín is. Ezt ma már más zenekaroknál is tapasztaljuk, de a Fesztiválzenekar ebben élen járt a Kakaókoncertekkel.
A Kakaókoncertek még a Merlin Színházban kezdődtek, de mikor megkaptuk a próbatermet, egyértelművé vált, hogy ideköltöznek a kisebb hangversenyek. A Kakaókoncertek a mai napig itt vannak, a Vasárnapi kamarakoncert szintén, illetve régebben a Haydn-Mozart-sorozat – amely a mostani Concertino-sorozatnak felel meg, és a Zeneakadémián fut – szintén itt zajlott.
Van lokális közönségük, vagy ugyanazok járnak ide is, mint a Müpába?
Nem mérjük, így nem tudom, mennyire vált óbudaivá a közönségünk, de feltételezem, hogy több óbudai érdeklődik irántunk azáltal, hogy itt vagyunk, könnyen elérhetően. Ezzel együtt azt gondolom, a Fesztiválzenekarnak saját közönsége van, amely nem a helytől függ.
Kicsit beszéljünk az Ön munkájáról. Hány zenésszel áll napi szinten kapcsolatban?
Nagyon sokkal. Van egy állandó tagság, de gyakran kellenek kisegítők, emiatt rengeteg a „külsős” zenész. Sok fiatal jön, külföldiek is, a világ bármely pontjáról. Ennek az az egyik üzenete, hogy nyitottak vagyunk, másrészt itthon a legtöbbet turnézó zenekar vagyunk, világviszonylatban is sokat utazunk. Ez egy nemzetközibb csapat.
Ön a zenekar technikai mindenese, ez azt jelenti, minden turnén részt kell vennie?
Alapjában minden turnén ott vagyok. Mióta elkezdtünk operákat is színpadra vinni, adódik úgy, hogy egy-egy rövid, egy-két napos turnéra nem tudok elmenni.
Ha a zenekar megjelenik a világ bármely koncerttermében, bárhol meg kell teremteni az otthonos légkört. Mégis: vannak olyan helyszínek, ahová „hazajárnak”?
Sok nagyvárosban vagyunk visszajáró lelkek: Párizs, London, Brugge, Edinburgh… Amerikában is legalább harmincszor voltunk. Számos koncertteremben a helyi stáb is megismer, mikor megérkezünk. Németországban Münchent, Frankfurtot, Kölnt, Olaszországban Torinót, Svájcban Genfet említeném.
És a hazai koncerttermekben?
A Müpával a kezdetektől partneri együttműködésünk van, napi szinten jelen vagyunk, az operáinkat is itt mutatjuk be, kivétel most a Pelléas és Mélisande, melyet Olaszországban mutattunk be, szeptemberben kerül a Müpába.
Amikor a Müpa nyitott, feltűnt, hogy a BFZ zenekari ülésrendje alkalmazkodott először (és azóta is legjobban) a terem akusztikájához. Mikor alakult ki az ülésrend?
Még a Müpa nyitása előtt, a kétezres évek elején. Elég régóta bevált, ehhez ragaszkodunk – minden zenekarnak van saját ülésrendje, amelyen ha nem muszáj, nem változtatunk. Ezt Fischer Iván határozta meg, akusztikai szempontok alapján.
Ehhez mindenütt minden infrastruktúra adott?
A nagy koncerttermekben igen.
És a Hősök terén?
Ez a helyszín mindig kihívás számunkra, mindent építeni, építtetni kell, ott minden bonyolultabb. A közel egy évvel korábbi területfoglalási engedély beszerzése nem egyszerű, kitér az összes elhelyezett tárgyra, és tartalmazza a műszaki leírásokat is. Sokan dolgozunk rajta, nagyon összetett feladat. Vannak partnereink a fénytechnikában, színpadépítésben, hangtechnikában, képi rögzítésben. Ez is csapatmunka. Itt főleg logisztikai feladataim vannak, összefésülni a művészi elvárásokat a megvalósíthatósággal. Az előrelátás a legnehezebb, koncert közben már nem szerencsés változtatni a dolgokon. Az évadterveket 3-4 évre előre szervezzük, a turnék adják az évad gerincét, ehhez alkalmazkodnak az itthoni koncertek, a műsorok. Ez egy nagyobb logisztikai háló, mint azoknál az együtteseknél, amelyek csak itthon koncerteznek. A turnéknál minden sokkal bonyolultabb. Ha felmerül egy igény, pl. egy fesztivál-meghívás, akkor először nekünk kell mérlegelni, hogy a meghatározó keretek között (pl. dátum, távolság) létrejöhet-e a koncert.
Volt olyan, hogy nem sikerült?
Olyan volt, hogy nem valósult meg. De olyan is volt, hogy menet közben módosítottak egy dátumot, és a Birmingham és Belgrád közötti utazónap kiesett, sajnos ettől a két város nem lett közelebb, a 2200 km-t egyik napról a másikra meg kellett tennie a kamionunknak.
Hogy lesz valaki a BFZ technikai vezetője? Kell hozzá végzettség?
Eredetileg fafúvós hangszerész vagyok, tanultam zenét is, és szeretem a zenét, a hangszereket. Nagy élvezet, ha játszanak, nagy motiváció. Elég hamar a zenekarnál kötöttem ki, a zeneszeretet önmagában nem feltétlenül elegendő, de…belenőttem, talán felnőttem a feladathoz. A zenekarral együtt tanultam, sok mindent a saját elképzelésemhez alakítottam, például, hogy miként működünk, mit várunk el egymástól. Fontos, hogy olyan kollégákkal legyek körülvéve, akik hasonlóképpen gondolkodnak, vagy legalábbis partnerek tudnak lenni ebben.
Olyan kisebb sorozatoknál is az ön feladata a logisztika, mint a Zenevár?
Ez a közösségi heteinken belüli sorozat, itt szétosztottuk, ki mivel foglalkozik, a Zenevárban épp nem vagyok benne. De tudom, hol vannak a helyszínek, tudom, hogy mikor próbálnak. Ezek a programok inkább „igehirdetések”, nem a logisztikáról, a külsőségekről szólnak, a lényeg, hogy eljuttassuk a zenét mindenkihez, azokhoz is, akik talán sohasem találkoznának vele. Ezzel együtt mindenhová visszük a saját színvonalunkat, és úgy akarjuk megvalósítani a legkisebb hangversenyünket is, hogy az hozzánk méltó legyen.
Van az Ön munkájában improvizáció?
A logisztikában az improvizáció nem jó, de persze volt olyan, hogy valamit hiába beszéltünk meg előre, a helyszínen derült ki, hogy jé, nem három, hanem fél óránk van valamire. Vagy jé, nincs is öltöző száz embernek, csak hatnak. Utóbbi Amerikában történt, pedig azt hinnénk, ott minden ki van találva. Englewoodba mentünk, New York mellett, ez is híres koncertterem, de kiderült, hogy ott sohasem volt backstage, mi pedig megérkeztünk egy Mahler-programmal. A terem hátsó falánál, a bőgősök mögött egyből ki lehetett lépni az erdőbe. Így aztán ki kellett találni valamit: a kamion rakterét átalakítottuk öltözőnek, mert az fűthető volt, ami januárban jól jött… Szóval vicces volt.
De alapjában mégis minden bejáratott, és úgy működik, mint a gép?
Rendszeresen tartunk produkciós megbeszéléseket, a turnékat pedig kisebb, 2-3 fős csoportban beszéljük végig.
És akkor vannak olyan események, mint a december 26-i születésnapi koncert a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a terem „ki van fordítva”…
A terem átalakítása az első alkalommal volt a legbonyolultabb, a közönség elhelyezését kellett kitalálni. Ivánnal közösen találtuk ki, együtt folyt a kivitelezés is a BKK-val. Végül kialakult egy másfajta tér, de ez nem volt szokatlan a BKK számra sem. A közönség is kedvelte.
Hol a legkényelmesebb a zenekar elhelyezése, mozgatása?
Tajvanon, Koreában, Japánban. Amerikában régebbiek a termek, de viszonylag jó kiszolgálással, viszont például a híres Carnegie Hall logisztikailag nagyon problémás.
Montreux pozitív példa: 1992–93-ban nyitották a termet, és jó volt látni, hogy ilyen egyszerűen meg lehet valamit tökéletesen oldani.
Ön nem technokrata, a zene világából jön. Ez megérződik a munkáján?
A zenei múltam miatt talán elnézőbb vagyok. A művészi szabadságot igyekszem tiszteletben tartani akkor is, ha logisztikailag nem egyszerű reagálni az igényekre. Meg kell oldani. Ha minden hangszer kocka alakú lenne, milyen jól beférne a kamionba…
Ez tehát emberi értelemben is csapatmunka.
A sor elején áll a programmenedzsment, akik a programot rakják össze, az évadtervező, aki Ivánnal szorosan együttműködik, és innen jön „lefele” a feladat, mindenki kimarkolja belőle a maga részét: a programszervezés beilleszti a koncerttermek életébe, a turnésok megnézik logisztikaliag, hogy lehet odaérni, megbeszélik velem, a technikai személyzet előkészíti a termet, a hangszerek kölcsönzését – mindenki tudja a maga dolgát.
És az egyes zenészekkel is van feladata?
Napi szinten. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb igényei. De nem nyúlunk át egymás feje felett. Szoros együttműködés van, mindenki figyel egymásra. Most Ivánnal kell egyeztetnem egy turné kapcsán. A zenekar éppen utazás előtt áll…
Akkor most el is engedem.
