A tengerparti művésztáborba a szerelmemmel érkeztem. Mindenki tudta, hogy egy pár vagyunk, így az egyedül érkező férfiak, akik más esetben potenciális lovagok lettek volna, meg sem próbálkoztak ismerkedéssel, udvarlással. De egy férfi, egy festő igazán különösen nézett, sokszor kaptam el a tekintetét. Ő vajon mit mondana erről az estéről? Hogy igen, a tengerparti művésztáborba ő is a szerelmével érkezett, mindenki tudta, hogy ők egy pár, így a magányos, egyedül érkező nőknek többnyire eszébe sem jutott, hogy, tengerparti képpel szólva, kivessék rá a hálójukat. De egy nő, egy költő ráadásul, igazán különösen nézett rá, sokszor kapta el a tekintetét. A megismerkedő kézfogásnál ugyan már tisztázták, hogy nem, nincs közös pont, nem találkoztak eddig se megnyitón, se barátoknál, de nem hagyta nyugodni a dolog. Nem hagyott nyugodni a dolog. Eztán valahogy mindig egymás mellé vetődtünk. Beszélgettünk mindenről, és valahogy ebben a mindenben ott volt egy érzés. A hazaérkezésé. A nő épp arról beszélt, folytatná a festő, hogy süteményt kellene elnevezni róla. Vagy egy sugárutat. Ő lenne az Andrássy út helyett. Hohó, akadt meg a festő. Nekem is kell sugárút, és én is az Andrássyt akarnám, és stipp és stopp, az az enyém, már csak az ottszületés jogán is. Neked maximum egy dűlő jut a külvárosban, vetette oda a nő, és különben is, ez a jog inkább az enyém, én is ott születtem. Sőt, akkor már szobrot is akarok a Köröndön, mert az az én birodalmam, folytatta. Két szobor is elfér, vonta meg a vállát a festő. Csak hogy tudd: ott laktam én is. És innen már nem volt csoda semmi, illetve az volt minden, ahogy Einsteintől tanulták. Mert kiderült, a két szomszédos házról beszélünk és nagyjából egy idősek vagyunk. Megnyílt előttünk a közös tér, a Podmaniczky félelmetes zebrája, a hinták, a Lehet piac, a Liget, a templom. Közös eget vont fölénk a hely, ahol a legmeghatározóbb éveinkben éltünk. Akik egy helyen élnek, azoknak hasonló a levegő. Azok azonosítani tudják az illatokat, és szavak nélkül is ott tudnak lenni valami közösben. A nevetésükben is lehetnek összecsengések. Felismerem a zuglóit, a belbudait, fel, aki a kilencből jött, és fel az óbudaiakat. De inkább úgy mondanám, a harmadik kerületieket, nehogy megharagudjanak a lokálpatrióták, a csillaghegyiek, a római partiak, nem beszélve a békásmegyeriekről. A hely, ahol sokáig élünk, megformálja a jelenünket, meg az emlékeket is. Otthon vagyunk egymásban.
(..)
Mennyien éltek és alkottak itt! Felsorolni is nehéz lenne, még a nagyon fontosakat is! Esterházy, Vámos, Víg Mihály, Csukás István! Na, itt elkezdett csiklandozni az érzés, hogy ki kellene találni nem létező írókat is! Itt lenne például Kovách Nándor, aki Kobzos diák, illetve Nándy néven írt a helyi lapba tárcanovellákat és alkalmi költeményeket, illetve nehogy megfeledkezzünk Vaczkor Mihályról, aki egy három felvonásos drámai költeményben dolgozta fel Óbuda kialakulásának történetét, még a századelőn.
Szerelmem, Kassák például véletlenül került a környékre. A háború után otthona lakhatatlanná vált, ezért kiutaltak számára egy kis parasztházat Békásmegyeren, Gadányi Jenő szomszédságában. „Hogy ne kelljen meghasonlanom a külvilággal – írja Kassák – nyugtalan energiáimnak ismét a festészet adott kiélhetési lehetőséget.” A szegény családból származó Kassáknak évekig kellett együttélnie többgenerációs családjának tagjaival alig-komfortos, szoba-konyhás lakásokban, és nem egyszer ágybérlőkkel is osztoznia kellett szállásain. Sokat csavargott is a világban, anélkül, hogy bármilyen nyelven megszólalt volna a magyaron kívül. (Egyszer meglátogattam egyik barátját, László Károlyt Svájcban. Elfáradt az úttól, kérdezte tőlem Károly. Igen, halálosan, sóhajtottam. Kassák gyalog ment Párizsig, dörrent rám és mégsem panaszkodott!) Olvasom, hogy Kassáknak egy, a bécsi emigrációja idején emlékbe kapott tárcája képviseli az állandóságot és az otthonosságot. A zsebben hordott „házi tűzhely” – írja erről egy művészettörténész. Az az otthonunk, ahol fel tudunk oldódni. Ahol nincs mitől félnünk.
(…)
Óbuda poétikus, vonta meg a vállát Annus néni, a legfurcsább rokonunk. A kedves Annuska mindenben különös volt: egyedül lakott egy üzlethelyiségben a Mechwart ligetnél, amit következetesen csak Lekvár ligetnek nevezett, a molyrágta babái között, és vedelte az unikumot. Szóval tőle annyira nem is volt meglepő, hogy a papának és a mamának a hetvenedik születésnapjára urnahelyet ajándékozott az Óbudai Szőlő utcai kápolnában. Köszönöm, mondta a papa. Köszönöm, mondta a mama is. Azóta már ott is vannak, a helyükön, mind a ketten. Soha nem volt közük Óbudához, gondoltam sokáig, aztán beugrott, hogy ó, dehogynem! Hiszen papa imádta Krúdyt, mindig idézett tőle, és igen gyakran jártunk együtt a híres vendéglőbe, és a papa úgy ette a velőscsontot, mint mindenki, aki kicsit is krúdysta. Tele volt a fejünk a történetekkel. Mi is ismertük Óbudát már kicsiként, anélkül, hogy egyedül bejárhattuk volna az utcáit. A kocsma, ahol Krúdy üldögélt! A legenda szerint egyszer odament hozzá egy ember: Írócúr, megjelent egy szövegem, olvassa el! Kocsmában nem beszélünk irodalomról!, kiáltott rá a mester. De az ember csak kötötte az ebet a karóhoz. Olvassa el! Ez a főművem! Nem! Krúdy feje már vöröslött. Kérem, esengett az alkotó, csak kezdje el! Ha így folytatja, felpofozom, tagolta Krúdy. Olvassa el, kérem, mondta erre a férfi megint. És Krúdy felpofozta. Imádtuk az ilyen meséket. Igaz ez, papa?, visongtunk, elkerekedett szemmel. Nem mindegy?!, kérdezett vissza ő. És mesélt tovább, hogy Krúdy amúgy hogy imádta Óbudát! Még amikor a Margitszigeti Nagyszállóban lakott, akkor is idejött: „Kicsit jóllaktam a világgal, mulatságokkal, kicsit a hölgyekkel is, a kártyával is, szóval mindazokkal a szórakozásokkal, amiket mértéktelenül űztem 40 éves koromig. Ha lehetett volna, falura költöztem volna, de most nem lehet odamenni, itt a szigeten van egy kis falusi hangulat, emelik ezt a hangulatot a vidéki menekültek. Legfőbb passzióm vadkacsákra lövöldözni a Dunán. Célba lőni. Rájöttem, hogy alapjában falusi ember vagyok, aki csak a városba tévedt. Volt itt egy izé a szigeten, egy csónak, azzal átcsónakáztam Óbudára, kiskorcsmákba. Csónakon jártam vacsorázni, de aztán elvitték; nem az enyém volt”. Papa és a mama csónakja is Óbudán kötött ki. Jó helyen vannak a kedvenc íróik társaságában. És itt nyugszik az óbudai temetőben anya és apa is, mindenki idejött végül, lehet én is itt fogok pihenni majd egyszer, a nagy otthontalanságok végén.
(….)
Ez az, néztem a képet, Szabó Magda otthonát, a karosszékét, amelyben 90 évesen, a hatalmas könyvespolca előtt egyszerűen elaludt. Természetesen nem meghalni akartam, hanem úgy élni, ahogyan ő. Neki komoly bázis volt Debrecen, később pedig a Nyúl utca. Komoly otthonok. Origó. Nemrég egy nagyon puccos partin voltam, az elegáns férfi mellém sodródott, és egy provokatív kérdést szegezett nekem. Mondja, nézett a szemembe. Ha valaki megkérdi, hogyan definiálja magát: budapesti, magyar vagy világpolgár, mit felel? Éreztem rajta, hogy van jó válasz, közben már beszélt is tovább, hogy ő igenis világpolgár, a gyerekei is Londonban, meg Párizsban meg Tokióban élnek. Kis kodályköröndi lány vagyok, feleltem, és láttam a leereszkedés felhőit a tekintetében. Idegesített, hogy azzal akar felvágni, ő mennyire szabad elme, így végül direkt leszűkítettem a saját terem. Holott azt hiszem, a hely, amit otthonunknak érzünk, nem lehet az egész világ. Kell az a kicsi saját tér, amit teljesen belekunk, kell az a lekötött, biztonságos hely, ahová visszahúzódhatunk. Pár napja űzött vadként szorongtam egy számomra fontos ember lakásában. Összevesztünk, pedig menedékért mentem hozzá, nem bírtam a saját lakásom, fulladoztam, nem is a sajátom, gondoltam, megtűrt ember vagyok csak egy idegen helyen. És megtűrt lettem itt is. Valahogy egész életemben kísértett ez az érzés, emiatt túrtam fel később otthon, azaz ott, ahol épp lakom, ahová behordtam a cuccaim, a polcokat, és találtam meg egy rólam készített grafikát. Ezen a két szememben két Hold ragyog – egy fekete meg egy fehér, állok a földgolyón, egyedül, épp a legközepén, körülöttem zajlik a világ, de én elveszve bámulok csak a semmibe. „Sehol se otthon, mindenütt vagyok”, olvastam a kép alatt az idézetet magamtól. A rajz épp húsz éve készült. Húsz éve nem sikerült hazatalálnom sehová. Majd egyszer. Majd egyszer. Mintha egy vonat kattogna bennem, és vinne tovább a semmibe.
(…..)
Egy barátom pár éve nevetve nézte a hatalmas, majdnem öt négyzetméteres ágyamat, amit következetesen cipeltem egyik lakásból a másikba. Elmondta, hogy egy tanulmány szerint a világ igenis pici. Olyan pici, hogy mindannyiunknak épp elég egy talpalatnyi hely. Vagy egy akkora tér, ahová lefekhetünk. Ezért lesz otthonunk az ágyunk. A világunknak a közepe. Végül is: nem mindegy hol vagyunk? Nem mindegy, mi van körülöttünk? Van egy neves színész barátom, aki nagyon rossz körülmények közül származik. Elképesztőek a szüleim, meséli. Nem hajlandóak elköltözni a palából ácsolt viskójukból, akárhogy könyörgök nekik. És elővett egy fotót, a valóban siralmas otthonnal. Nézem, a dohányzóasztalon ott egy magazin. Az otthon. Rajta grandiózus csillár. Sápad a látvány a hatvanas körte fényében.
Én pedig üldögélek a saját fejemben. Aztán felállok, megszédülök, és nekiütközöm a saját gondolataimnak.