A Makovecz Imre utca 25 szám alatti irodaház udvarán ülünk, ahol a Kós Károly Egyesülés több építész irodája található, közöttük Makovecz Imre egykori műterme is. Mesélnél egy kicsit a ház történetéről?
Azok a tanítványok, akiket Makovecz Imre a 80-as évek közepén meghívott magához, a Mester bíztatására külön cégeket csináltak, de együtt maradtak. A cél az volt, hogy a pénz ne egye meg a kapcsolatot, ugyanakkor a műhely megmaradjon. Itt találtunk egy helyet, aminek az az érdekessége, hogy a telek közepén húzódott a régi római városfal, ami a mostani Bécsi utat elválasztotta a külső területektől. A falon belüli rész volt a polgárok, a falon túli pedig a rabszolgák és egyéb társadalmi csoportok temetkező helye. Itt tizenegynéhány sírt tártak föl, mielőtt elkezdtünk építkezni.
Ez erős nyomott hagyott Makovecz Imrében, ezért történelmi attribútumokkal ruházta fel ezt a házat, például párkányt és oszlopfőt rajzolt vakolatból. Ez a részletképzés azért fontos, hogy az ember magáénak érezhesse az épületet. Én az aquincumi romkert mellett nőttem fel, és emlékeztem, hogy a 70-es években oda szállították a Hauszmann-féle vár háborúban megsérült köveit. Később sikerült ezeket megszereznünk, és beépítenünk a házba. Ez is történelmi áthallást ad ennek az épületnek.
Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amiben felnőttél, a 60-as 70-es évekre, amikor Óbuda például az Árpád-híd kiszélesítésével vagy a házgyári lakótelep megjelenésével erősen átalakulóban volt?
Azt mondják a kiskacsáról, hogy amit meglát, abba belenő, ha kutya is van mellette, talán ugatni is megtanul. Belém is így ivódott ez a világ, minden vackával és gyönyörűségével együtt. Én a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába jártam, de ami még fontosabb, hogy az Almási Balogh Lóránd-féle gázgyári lakótelepen voltam óvodás is, ami ennek az omega alaprajzú beépítésnek a közepén helyezkedett el. Az a századfordulós mondás, hogy a legfőbb közjószág a gyermek, itt nem duma, hanem egyértelmű dolog volt.
Ekkoriban a templomba járó bácsik mindig kalapban voltak. Ezért határoztam el, hogy ha felnőtt leszek, én is kalapban fogok járni az utcán, mert úgy illik. A Szérűskert utcában és a Búza utcában mentek a körmenetek a kápolnából. A Szentendrei út pedig macskaköves volt, ráadásul akkor még szekerek is jártak, szóval úgy zörgött, mint a hét szakramentum. A romkerttől kifelé pedig egy felvonulási rész volt, mert régen a vásárosok, akik jöttek föl Budára, valahol ott szálltak meg, ott szedték magukat rendbe, onnan mentek másnap a vásárra. Átmeneti világ volt, de gyönyörű.
Aztán jött a panellakótelep és olyan sűrűséget hozott, ami visszafordíthatatlan változást jelentett Óbuda életében. Az a tapasztalatom – és lehet, ez is ilyen belém ivódott dolog –, hogy földszint plusz három-négy emeletnél magasabban nem lenne szabad lakni. Makovecz mondogatta azt, hogy a harmadikról még le tudsz kiabálni a gyereknek. A lombok fölé nem szabad költözni. Nem mindegy, hogy vízszintesen vagy függőlegesen vannak a szomszédaid. Kétségtelen, hogy a régi épületek műszakilag elavultak voltak, de ha az a kérdés, hogy az anyag vagy a hangulat a tartósabb, én állítom, hogy az utóbbi.
Mit gondolsz ideális sűrűségnek?
Amikor a budakalászi Omszki-tó partját másfél hektáron 150 lakással beépítettük, akkor nagyjából 100 m2 terület jutott egy lakásra. Én már erről is azt gondoltam, hogy sűrű, de az Országos Tervtanácsban azt tapasztalom, a mostani beruházásoknál már van, hogy csak 50 m2 jut egy lakásra. Ez elviselhetetlen. Egymásra néző erkélyek és nappalik. Az intimitás teljes hiánya. Az az érzésem, hogy ezek nem maradhatnak fenn hosszútávon. Majd feltűnik egy befektető ötven év múlva, aki azt mondja, bontsuk el az egészet, és épít ide valami olyat, ami megfelel az akkori elvárásoknak.
Pedig nem ennyi ideig kellene élnie egy háznak. Nemcsak ökológiai szinten probléma ez a fajta pazarlás, hanem egy szemlélet meghalásához is elvezet. Ha ötven évre tervezel gyorsan elkészülő házakat, egyszerűen semmit nem hagysz örökül a gyerekeidre. Fizikai és vagyoni értelemben sem. Legfeljebb egy telket egy gonddal, ami azt üzeni: takarítsd el a házat.
A profitmaximalizáló beruházói hozzáállással nem csak tervező építészként találkozhattál. Főépítészként, kamarai alelnökként – azaz a szabályalkotó pozícióból – milyen eszközeid voltak arra, hogy a szakmai elveidet érvényesítsd?
Tény, hogy a vállalkozónak az a legnagyobb problémája, hogy hogyan maximalizálja a hasznot. Ugyanakkor egy ilyen beruházást nem lehet átfogni egy számítógépen pár perc alatt meghatározott bekerülési költséggel, kimutatott elvárt haszonnal. Fontos megértetni, hogy nem lehet mindent veszteségként kezelni, ami túlmutat ezen a számításon.
Még rosszabb a konkvisztádor-típusú beruházó, aki kijárja, hogy a beépítési százalékot emeljék meg, a zöldfelületet csökkentsék, aztán eladja a telket elég szép haszonnal, de a következményekkel már nem foglalkozik. Budakalászon ez szerencsére nem volt jellemző, mert összezártabb volt a közösség. Én mindenkivel leültem tárgyalni, akivel lehetett, az elején szelíden, aztán, ha kellett, erőből igyekeztem érvényre juttatni bizonyos elveket.
Tudsz esetleg konkrét példát mondani?
Amikor a francia Cora áruház elkezdett üzleteket építeni, nem sok mindenbe szóltam bele – hát mit lehet egy dobozhoz építészetileg hozzáfűzni? De ahhoz például ragaszkodtam, hogy a bejáratokat budakalászi kővel kell burkolni. A Cora magyarországi igazgatója, aki egyébként egy nagyon kedves ember volt, erre hozott statikai szakvéleményeket a Műegyetemről, hogy ettől a kőburkolattól le fog omlani az épület. Én mondtam neki: értse meg, hogy a magyar ember többek között a három kismalac meséjén szocializálódott. Neki ezek a könnyű bádog épületek ideiglenesek, a cégnek viszont üzletileg is az lenne az érdeke, hogy stabilitást sugalljon. Valószínűleg kiszámolták, hogy ez a burkolat az egész beruházás pár ezreléke, így végül megcsinálták. Miután átadták az első budakalászi áruházat, az összes korábbi Cora bejáratát átburkolták, mert látták, hogy tényleg működik.
A természetes építőanyagok időtlensége, stabilitása fogott meg téged?
Részben igen. Volt bennem egy gyerekkori előkép, Almási Balogh Lóránd házai a kő lábazatokkal, a sok kidolgozott részlettel, nagy ereszekkel, amelyek alá be lehetett állni az esőben. Engem nem igézett meg a modern nagyvonalúsága, egybeszerkesztettsége. Kietlennek tartottam ezt, mert nem bontotta le az épületet az én szintemre. A részletek hiányán nem tudtam túllépni, ebben segít például a kő.
A fát a hajlékonysága, megformálhatósága és plasztikussága különlegessé teszi az építőanyagok között, ennek a szeretete elsősorban Makovecz Imrétől jött. A Mestertől tanultam azt is, hogy a háznak az alja a földből nő ki, a teteje pedig az égből ereszkedik le rá, és e kettőnek a kapcsolata épp úgy izgalmas világ, ahogy az ember maga. Van egy romlandó testünk és egy örök tudattal megáldott vagy megvert szellemünk, ami a világ közepének képzeli magát – és az is.
A téglahasználatban pedig Nagy Tamást követtem, akinek a mániája volt, hogy egyfajta modulrendszer tükröződjék a házon: minden részlet a tégla méretéből következzék. Mivel egy kicsit féktelen és a formanyelvben nehezen eligazodó tervező voltam, nekem sokat segített, hogy a tégla így ad egy regulát, abból nem csinálhatsz meg bármit. Mindig érdekelt ennek a tektonikának a megértése, határainak feszegetése – inkább lelki, mint műszaki értelemben. Ehhez sokat tanultam a főépítészség alatt arról, hogy az emberek hogyan érzékelik a házakat.
Úgy látod, hogy a modern építőanyagok ellene dolgozhatnak ennek az emberi érzékelésnek?
Hát persze. A modern építészet technológiai fejlettsége nem jár együtt az otthonosság érzésével, pedig az otthon iránti vágy alapvető. Otthont akarnak az emberek, ami védelmez, ami meleget áraszt, ami kifejez valamilyen fajta lelkiséget. Ez nemcsak fizikai lehatárolás, hanem lelki tér. Ezek sokkal fontosabb dolgok, mint vélt vagy valós stiláris kérdések.
A tervezés és a főépítészség mellett voltál oktató a Műegyetemen, feladatokat vállalsz köztestületekben. Szerinted az építész létnek szükséges, kívánatos velejárója ez a sok különböző feladatkör, vagy inkább arról van szó, hogy te egyszerűen csak így tudsz működni?
Kicsit mindkettő. Nekem egyszerűen ezeket kellett csinálnom, de általánosan úgy gondolom, hogy mindenkinek annyit kell vállalnia, amennyit a lelke és képessége szerint elbír. Az borzasztóan nagy baj, amikor valaki úgy tanít, hogy nincs képessége hozzá, vagy tervezői tapasztalat nélkül mond lózungokat az építészetről. Amikor Perényi Tamás meghívott oktatni az építész karra, nagyon bizonytalan voltam, hogy hogyan kell az akkori fiatal hallgatóknak beszélni az építészetről. Jobb híján megpróbáltam alakoskodás nélkül magamat adni.
Nemcsak a tanításban, hanem a közfeladatok ellátásában is mindig azt a módszert alkalmaztam, amit Makovecz Imrétől tanultam:
Minden ilyen tevékenység tulajdonképpen egyfajta kulturális cselekedet, és számomra feladat, hogy a megértés kulturális nívóját fenntartsam. Kamarai alelnökként is olyan szabályzatokon dolgoztam, amelyek azt szolgálták, hogy bonyolult építészeti szakmai folyamatokat tisztává és átláthatóvá lehessen tenni a mindennapi ember számára is. Legyen az egy kiviteli tervdokumentáció tartalma vagy a tervezési díjszámítás, mert ez védi a megrendelőket és a tervezőt is.
Mi most a legizgalmasabb feladatod, amivel foglalkozol?
Sajnos egyre kevesebb a tervezés, családi házat öt éve terveztem utoljára, pont ide, Óbudára. De a sok egyéb elfoglaltság mellett már nem is tudom felvenni azt a ritmust, amit egy magánmegrendelő joggal elvár. Középületek tekintetében pedig az a rendszerszintűbb világ, amibe 2011-ben, a vörösiszap-újjáépítések kapcsán belekerültünk, más jellegű képességeket igényel. Manapság leginkább arculattervezői munkáim vannak kormányzati beruházásokkal kapcsolatban.
Úgy látom, hogy hála Istennek tényleg van egyfajta igényességre való törekvés a döntéshozók egy részénél. Ezt persze más csatornákon felülírhatja az érdek és a pénz. Összességében mégis tudják, hogy a stabil politikai hatalomhoz olyan kulturális közeget kell létrehozni, ami egyetértésre törekszik. Olyan ez, mint ahogyan a két világháború között teljes konszenzus volt a trianoni veszteséggel kapcsolatban. Ez a seb közössé tette az ország nagyon sok dolgát. Klebelsberg Kuno öt év alatt ötezer tantermet épített Magyarországon, mert azt mondta, hogy nem a kard, hanem a kultúra tudja visszaszerezni az elveszett részeket. Ma bármilyen színű politikus eret vágna magán, ha ezt kellene megismételnie.
Szóval kultúrát kell tudni építeni. Ez a célom a kamarában is, például amikor alelnök lettem, elkezdtem nagyon óvatosan mondani, hogy szerintem a kamara nem arra van, hogy építészeti értékítéletet hozzon. Mi nem tehetünk különbséget jó építész és nem jó építész között, azt másnak kell megtennie. Nekünk az a feladatunk, hogy a focimeccshez felfessük a pályát, kiirtsuk a tarackot és ellenőrizzük a stoplit a cipőn. A meccset már nem mi játsszuk. Ez a gondolat ma alapvető. Például az én kamarai jogosultságom és egy most kezdő építészé megegyezik.
Miben látod az építészi munkád határait?
Makovecz gondolkodása és stílusteremtő géniusza mellett rá kellett jönnöm, hogy ennek a szellemi örökségnek csak egy kis szeletét fogom tudni befogni és megérteni. Ez segített abban, hogy meglássam és megfogalmazzam a saját képességeimet. Engem sohasem bizsergetett az, hogy stadiont vagy Nemzeti Színházat tervezzek, ebben valószínűleg elvéreznék. De mindig is izgatott az építészetnek az a kettőssége, hogy mérnöknek és művésznek is kell lenni, ennek minden terhével együtt. Ezen meg segít a humor és az önkritika. Tudni kell öniróniával élni, nevetni magadon.