Előző interjúalanyom, Märcz Tamás említette, hogy korábban többször is látott a környékükön, így lettél „gyanús” abból a szempontból, hogy esetleg te is a III. kerületben lakhatsz, pedig alapvetően nem óbudaiként ismerünk.
Valóban nem, a mai napig tősgyökeres XVIII. kerületinek, azon belül is pestszentimreinek vallom magam. A Benjámin utcába születtem, ott nőttem fel, a Gyál tábla nagyjából 150 méterre volt a buszmegállónktól, ami akkoriban a 82-es busz végállomását jelentette. 2022. április 1-jén költöztünk a kedvesemmel, most már feleségemmel a Római Strand mögé. Véletlenül akadtunk rá a helyre az interneten, majd a helyszínen derült ki, hogy egy korábbi sportoló hölgy adja bérbe a lakását, aki hozzám hasonlóan szintén szerepelt a londoni olimpián. Azóta is jó a kapcsolatunk, örül, hogy egy sportolónak adhatja ki, mi meg úgy vigyázunk a lakásra, mintha a sajátunk lenne. Szeretünk ott lakni, de magát Óbudát is megkedveltük, nagyon barátságos városrész. Bár mindig a XVIII. kerület marad a szívem csücske, ahová hazamegyek, a sok hely közül, ahol laktam, a III. kerület az, amelyik a legjobban tetszik.
Milyen volt a gyerekkorod, és mikor kezdtél el sportolni?
Könnyűnek semmiképpen sem nevezném, sokat nélkülöztünk, de mára már sikerült úgy átformálnom magamban az erről alkotott képet, hogy szépnek látom a gyerekkoromat, mert megtanultam küzdeni dolgokért, és megbecsülni azt, amim van. Édesanyám még a születésem előtt elvált édesapámtól, azonban nem maradt sokáig egyedül, a nevelőapámmal közösen neveltek fel, miközben mindketten nagyon sokat dolgoztak. A sporttal kiemelten foglalkozó Kassai Utcai Általános Iskola B osztályában kezdtem el a tanulmányaimat, mivel nem vettek fel a sporttagozatos A-ba.
Azt tanácsolták, menjek el úszni, így kerültem előbb a Malév, majd a Kőér utcai Spartacus (ma már Kőbánya SC) Uszodába, és ott ragadtam. Ezzel remek fizikai alapot kaptam a továbbiakra, mert egy gyereknek a futás mellett az úszás fejleszti a legjobban a keringését, és az ízületeit sem terheli annyira. Kis túlzással innen már csak egy lépés választott el az öttusától.
Mikor tetted meg ezt a lépést?
Bár jól úsztam, nem számítottam kiemelkedőnek, nem voltam hozzá elég gyors, az állóképességem miatt a hosszabb távok mentek jobban, ám a sikerek elmaradtak. Nekem pedig sokat jelentett a siker, az elismertség, és kéttusában (ahol úszni és futni kell) ezek mind jöttek. Történt ugyanis, hogy nyolcéves koromban, vagyis 1996-ban lejött az uszodánkba Geleta Károly korábbi válogatott öttusázó, nevelőedző, ő ajánlotta fel többünknek a lehetőséget, így innentől kezdve az úszás mellett kéttusáztam is. 13-14 évesen talán még nem annyira tudatosan, de ki akartam törni abból a miliőből, amiben felnőttem, és a sport tűnt kézenfekvő iránynak, holott a családunkban senki nem sportolt profi módon, igaz, édesanyám fiatalon középtávfutott. Akadtak viszont művészemberek, a keresztapám hangszerkészítő mester, a nagypapám szerszámkészítő mester volt, tehát a precizitást és a pontosságot magamban hordozom, meg szerintem a kitartást is. Ma már azt mondom, hogy valamilyen láthatatlan erő vitt a sport, és azon belül az öttusa irányába, amihez a testalkatom is megfelelőnek tűnt. Akkoriban nem gondolkodtam azon, mi más is lehetnék, egy idő után már szinte magától jött, hogy ez az életem. A végső lökést mindazonáltal az 1998. július végi úszó országos bajnoki döntő adta meg a BVSC Uszodában. Itt a 4×200 méteres gyorsváltónk – amiben Cseh Laci is benne volt – favoritként, nem kis mértékben nekünk köszönhetően csak harmadik helyen végzett, ami után rögtön kaptam egy kiadós fejmosást, kvázi eltanácsolást, és nem kerültem fel Plagányi Zsolt csoportjából Selmeci Attila csoportjába. Előbbinek amúgy nagyon sokat köszönhetek, mert ő tanított meg rendesen úszni, és végeztetett olyan állóképességi edzéseket, amelyekből a mai napig megélek.
Ezek után igazoltál a Honvédba, és kezdtél el az öttusával foglalkozni. Emlékszel még az első ottani edzésedre?
Mintha tegnap lett volna: 1998. augusztus 31-én sétáltam be először a Dózsa György úti metrómegállóból a Honvéd Tüzér utcai sporttelepére, másnap már az első futóedzést is megtartottuk. Többször előfordult, hogy az útvonal az Árpádon hídon át, a Schmidt-kastély mellett a Hármashatár-hegyre vezetett. Innentől kezdve gyakorlatilag minden reggel negyed ötkor keltem, majd ha elértem a 4:51-es buszt, akkor negyed hatra Kőbánya-Kispesten voltam, és kb. 5:53-ra „kényelmesen” beértem a Honvédba a napi első edzésemre. Edzésből nem szenvedtem hiányt, előfordult, hogy hétfőn ötön is részt vettem, és miután este fél kilencre hazaestem, egy 1,5-2 kilós franciakulccsal a kezemben még fél órát célra tartottam, mint olyan napi második lövőedzés. A heti rekordom emlékeim szerint huszonöt edzés volt. Az eltökéltségemhez plusz lökést adott a magyar szempontból nagyszerűen sikerült, négy aranyat hozó 1999-es margitszigeti öttusa-világbajnokság. 15 évesen a futás, úszás, lövészet és vívás után ugyan már picit a lovaglásba is belekóstoltam, de ekkor kezdődött az igazi kiképzésem, és arról ábrándoztam, milyen jó lenne egyszer lóval végigmenni a pályán. Apránként olyan célokat kezdtem magam elé kitűzni, amelyeket akkor éppen elérhetőnek gondoltam, tehát mindig az adott korosztályban, ahol versenyeztem, először szerettem volna válogatott lenni, majd utána Eb-re, vb-re kijutni, és ott lehetőleg a dobogóra állni.
Mondom ezt annak ellenére, hogy nyolcévesen, kezdő kis úszóként, a barcelonai olimpia idején ott pislogtam a tévé előtt, és Darnyi Tamást és Egerszegi Krisztinát látva egyértelmű volt, hogy egyszer én is olimpián fogok szerepelni.
Mikor jöttek az első nemzetközi sikerek?
2001-ben, a négytusa ifjúsági Eb-n a csapat és a váltó tagjaként is érmet szereztem, egyéniben pedig hatodik lettem. Az igazi nagy áttörést azonban 2002 jelentette, amikor egyéniben megnyertem az ifi Eb-t, illetve talán még nagyobb eredményként 18 évesen a junior öttusa vb-én harmadik helyen végeztem Sydneyben. 2004-ben már a felnőtt Eb-n a váltóval győztünk Bulgáriában, egyéniben viszont hiába futottam be másodikként, egy rossz helyen való fordulás miatt kizártak úgy, hogy az az égvilágon semmit sem befolyásolt. A 2005-ös, utolsó junior vb tetőzte be ezt a nagyon szép és sikeres időszakot, mivel a csapattal, váltóban és egyéniben is aranyérmet hoztam haza Moszkvából. A mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy a négy junior világbajnokságomon a legrosszabb helyezésem a hatodik hely volt. Úgy gondolom, hogy amit a junior korosztályig el lehetett érni, az kis túlzással nekem megadatott. Erre jött 2006 márciusában az acapulcói lovasbalesetem, ahol olyan szerencsétlenül estem le a lóról, hogy szó szerint kettétört a lábam. Estem már előtte és utána is sokkal nagyobbakat, de akkor éppen úgy hatottak az erők, hogy nyílt sípcsont- és szárkapocscsont-törést szenvedtem, majd ezzel küzdöttem másfél évig. Viszontagságos út után értem haza, és hiába műtöttek meg kint jól, illetve volt ortopéd-sebészeti szempontból minden rendben, a sportolás szempontjából a legkevésbé sem volt semmi jól. Bár megindult a csontképződés, és papíron eredményesen végződött a rehabilitációm, így elkezdtem edzeni és versenyezni, mégis minden egyes lépés fájt, és így jó egy perccel rosszabbat futottam a korábbiaknál. Borzasztó nehezen emésztettem meg, hogy azok a versenytársak, akiket korábban elvertem, nemhogy utolértek, hanem még le is hagytak. Utólag azt mondhatom, megérte kitartanom, és az egész pályafutásomat tekintve a sport arra is megtanított, hogy a kitartásnak, szorgalomnak mindig megvan a gyümölcse, ha nem is azonnal, de előbb-utóbb az életben vissza fog köszönni.
Mennyi idő után tért vissza a régi formád?
A lábtörés nagyon visszavetett, két évvel a balesetem után, a 2008-as budapesti vb-n már rajthoz tudtam állni, de még nem ment igazán. Viszont a világkupa-döntőn ötödik lettem, ott kezdett el körvonalazódni, hogy talán visszatértem az élmezőnybe. Ahogyan a 2002-es év fiatalon, úgy a 2009-es felnőttként határozta meg nagyban a továbbiakat: a viszontagságok után egyéni vb-aranyat nyertem Londonban, és a 2002–2006 közötti periódushoz hasonlóan 2009–2013 között is vitt előre ugyanaz a lendület. Ez volt a legsikeresebb időszakom, és az akkori öttusában életkor szempontjából is ez számított a legjobbnak:
2013-tól már érződött, hogy nem vagyok fiatal versenyző, és olyan események történtek az életemben, amelyek miatt nem jöttek úgy az érmek nagy világversenyekről, mint előtte, egyfajta gödörbe kerültem. 2014-ben ugyan – Balogh Gábor 1996-os sikere után 18 évvel – magyarként tudtam győzni egy hazai világkupa-versenyen, de a korábbi, folyamatos jó szereplések elmaradtak. 2015-ben nem is tudtam kvalifikálni magam a riói olimpiára, csak a következő évben.
Ahol viszont a csalódást keltő tizenkettedik helyen végeztél…
Hiába sikerült kiválóan a tavaszom (négy versenyen dobogóra állhattam), végigdaráltam az egészet, és hiába voltam szinte tökéletes fizikai állapotban, az olimpiára egyszerűen fejben elfáradtam. A vívást nagyon elrontottam, kis túlzással vártam már, hogy az egésznek vége legyen, így meg nem lehet egy versenyre kimenni. Borzasztóan sajnáltam a történteket. 2017 megint hányattatottan alakult, és négy év hullámvasúttal a hátam mögött már csak azt a célt tűztem ki, hogy szeretnék még egyszer világversenyen dobogón állni. Erre rögtön 2018-ban, a székesfehérvári Eb-n ezüstérmet szereztem, de a siker miatt nem tudtam abbahagyni, illetve a 2019-es budapesti vb és a 2020-as tokiói olimpia már látható távolságban voltak. 2019 megint nem úgy sikerült, az olimpiát pedig egy évvel eltolta a covid. Az viszont nagyon sokat segített, hogy még a covid elején tökéletesen összeállt az öt szám, és győztem az első világkupán, ami kvalifikált a vb-re. Ezt végül szintén egy év csúszással, 2021-ben rendezték meg Kairóban, és talán magamat is kicsit meglepve megnyertem, egyúttal bebiztosítottam a tokiói részvételt.
Azért az nem semmi, hogy valaki 12 év különbséggel legyen egyéni világbajnok.
Előfordult ebben a 12 évben minden: pszichés hullámhegyek és völgyek, magánéleti problémák, sérülések is – szerencsére nem olyan súlyosak –, majd ezt az egészet még megfejelte a covid. A pandémia alatt olyan edzésformákat kezdtem el csinálni, amelyekkel megőriztem a kondimat, de nem fáradtam el fejben: sokat bicikliztem és triatlonoztam is. A vb előtt szépen, apránként jöttem felfelé, nem akartam ellőni minden puskaporomat a világkupákon, amelyeken általában második-harmadik magyar voltam a rangsorban. A vb-re azzal a tudattal utaztam ki, hogy jó formában vagyok, de ha nem szerepelek jól, valószínűleg nem visznek ki az olimpiára. Ráadásul nagyon lebetegedtem, az utolsó edzésem után valószínűleg megfáztam, és a kiutazás utáni öt napban feküdtem. Ezek után nyertem meg a vb-t, a betegséggel feltehetően levettem magamról a terhet, kikapcsoltam az agyamat, nem az eredmény lett a fontos, hanem az, hogy végigcsináljam. Így visszagondolva, sokszor versenyeztem betegen, és olyankor mindig jól ment. Ha megnézem a két vb-címemet, akkor igencsak különböző a lélektanuk: 2009-ben három nagyon durva és kemény év állt mögöttem, ezért az egy euforikus siker volt, amihez képest tizenkét évvel később egy sokkal megfontoltabb, tudatosabb Marosi Ádám győzött. Igazából nem tudok különbséget tenni a két vb-elsőség feletti öröm között, csak annyit mondhatok, hogy mind a kettő más a maga nemében.
És a vb után jött a már többször említett tokiói olimpia.
Életem legkeményebb versenye volt, fizikálisan, mentálisan, mindenféle szempontból. Eleve világbajnokként utaztam ki, nyakmerevítővel, mert három héttel előtte olyan lovasbalesetet szenvedtem, ahol majdnem ottmaradtam.
A melegről pedig ne is beszéljünk, azt a forróságot és párát soha előtte nem tapasztaltam, még a kairói 40 C°-ot sem éreztem annyira durvának. A harminchét évesen így elért hatodik helyezésemre határtalanul büszke vagyok. Mindent összevetve – annak ellenére, hogy nem lettem olimpiai bajnok – semmi hiányérzet nincs bennem a pályafutásomat illetően, bár hivatalosan még aktív vagyok, azaz nem vonultam vissza. Talán csak annyi, hogy a vége felé belementem olyan helyzetekbe, amelyeket méltatlannak gondolok, és minden bizonnyal megnehezítettem velük a saját dolgomat.
A „minden napra jut egy versenyszám” öttusából kimaradtál, de a futás és lövészet összevonása (laser run) már jócskán érintett, és így a végére a lovaglás kivétele is.
Pályafutásomnak az aranykorszakát annak is köszönhetem, hogy talán az elsők között voltam, akik a legjobban tudtak alkalmazkodni a 2009 elején bevezetett laser run-hoz. 25 évesen még olyan fizikai és mentális állapotban voltam, amivel ezt a változást le tudtam követni, ellentétben a Tokió után háromról négynaposra módosított lebonyolítással, a selejtező és a döntő közé még egy elődöntő beiktatásával. Ezzel az öttusázók olyan szintű megterhelést kapnak, ami a 30 év feletti versenyzőket szinte ellehetetleníti, ehhez jött még hozzá a lovaglás 2024-es párizsi olimpia utáni, nagy ellenállásba ütköző kivétele, a helyére brutális fizikai erőt igénylő kvázi akadályverseny (OCR) beerőszakolása. A négynapos verseny még a lovaglás kivételénél is nagyobb félelmem volt, pedig azt is őszintén sajnáltam, mert nagy mértékben megmutatta, hogy egy öttusázó érdemes-e a sikerre vagy sem. Sokáig én sem kezeltem társként a lovat, csak mint eszközt, ám ezt a szemléletemet a 2006-os balesetem teljesen megváltoztatta. Szóval ezzel a két nagy változtatással már nem tudtam mit kezdeni. Ezek által a mostani öttusa kizárólag a fiatalok sportja lett, azóta a döntők mezőnyében majdnem mindenki 25, vagy inkább 20 év alatti. 14 éves lányok, 17-18 éves fiúk állnak a világkupa dobogóján, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. A régi fajta öttusában egy 30 év fölötti még simán oda tudott érni a dobogóra, hovatovább vb-t tudott nyerni, mint én 37 évesen, mert mondjuk a tapasztalatával lovaglásban kompenzálni tudta a fiatalok fizikai erőfölényét. Most a 30-as éveikre kiteljesedők elől elveszik a lehetőséget, mert nem fogják bírni a terhelést. Ha mindezt mondjuk tíz évvel korábban vezetik be, akkor nekem Rio és Tokió valószínűleg kimaradt volna. Ráadásul szerintem ezzel nem lett népszerűbb az öttusa, nem lett nagyobb a tábora, nem jött több gyerek egy olyan sportba, amely most már talán keményebb, mint a triatlon.
Említetted, hogy hivatalosan még aktív vagy. Hogyan szeretnéd befejezni?
Mindig úgy képzeltem el, hogy egy szép, nagy siker után akasztom szögre a futócipőmet. Ennek szellemében indultam volna el váltóban a tavaly júliusi budapesti Eb-n, ám az élet közbeszólt. Ugyanis május 14-én, Vác határában, biciklizés közben túl gyorsan mehettem rá a bicikliúton lévő, fahíd kialakítású, valójában akadályt képező objektumra. Az esést követően bár magamnál voltam, de öt óra kiesett, nem emlékszem semmire. Leszakadt a vállam, vissza kellett varrni a szalagokat, a mai napig bent van egy csavar. Az Eb-részvételem ugrott, ezért még a mai napig is készülök arra a bizonyos befejező versenyre, szeretnék valamilyen normális keretet adni ennek a lezárásnak. Igyekszem szinten tartani magam, próbálok annyit mozogni, amennyit a testem elbír, és még jól is esik. Szenior öttusa versenyekben nem gondolkodom, inkább a triatlon felé kezdtem jobban nyitni, bár idén még egyetlen versenyen sem vettem részt.
Milyen irányban tervezed az öttusa utáni életedet?
Azért az öttusától nem szakadok el teljesen, a hazai szövetségnek segítek, például év elejétől hetente egyszer vívóedzéseken szoktam segédkezni, ahol gyerekeknek próbálom átadni a megszerzett tudást és tapasztalatot. Januárban elvégeztem egy coach iskolát, illetve van egy kis vállalkozásunk a feleségemmel a Bécsi úton, amit azért alakítottunk ki, hogy az élsport és a civil élet egyfajta átmenete legyen. Egy egészségmegőrző szalon, ahol hőterápiás kezeléssel, hangfürdővel, komplex életmód-tanácsadással foglalkozunk, nem csak sportolóknak. Szóval szellemi, spirituális irányba indultam el, meg szeretném érteni, hogy mi miért történt velem, közben pedig minél több emberen segíteni, elviselhetőbbé tenni számukra ezt a mostani felgyorsult világot, erősíteni bennük a tudatosságot, hogy figyeljenek oda magukra. Próbálunk itt egy nyugodt légkört megteremteni, nagyon szépen fel vagyunk szerelkezve az ezt elősegítő eszközökkel, a festményeket a falakon például majdnem mind én festettem. Van egy szép honlapunk, Kozeppont By Marosi elnevezéssel. Ha valaki itt van nálunk, talán könnyebben vissza tud menni a saját középpontjába.
