Keresés
rovatok
olvass! | 2020 tél
Fotó: Fortepan
PÉNTEK ORSOLYA: A HALOTT UTCA EMLÉKEZETE
A Kádár-kor Óbudája a gyerekkönyvekben
Míg a harmincas évek Óbudáját Krúdy Gyula szemével látjuk, s legfeljebb a Gelléri Andor Endrétől ismert 1930-as, 1940-es évekbeli külvárosképpel egészítjük ki – a kutatóbb szelleműek esetleg Halász Gábor nevét is (Féja Endre: Óbuda írója, Óbudai Anziksz, 2017 nyár) megemlítenék itt –, a második világháború éveiről, az ötvenes és a hatvanas-­hetvenes évekről kevesebb óbudai vonatkozású szépirodalmi emlék maradt.

Hogy milyen volt az ostrom vagy a Rákosi-kor, netán a lakótelep-­építés kora Óbudán, irodalmi szövegből így nehezen rekonstruáljuk – hacsak nem fordulunk a gyerekkönyvekhez. Az alábbi írásban erre teszünk kísérletet. A negyvenes és ötvenes éveket Thury Zsuzsa A tűzpiros üveggömb című kötetéből (1962), a hatvanas éveket Janikovszky Éva Aranyesőjéből (1962), míg a hetvenes éveket Csukás István Vakáció a halott utcában (1976) című kötetéből próbáltuk rekonstruálni. A gyerekírók pedig igen figyelmesek voltak: mint azt megtudtuk tőlük, pár évtizede még volt dohányzó kocsi a HÉV-en, Csillaghegyen a házakban nem volt mindennapos a fürdőszoba, a kecsketejet az Újlaki templom mögött mérték, és a kockakövek ugyanúgy gyilkolták a lábat, mint Krúdy idejében, aki ezt szintén szóvá teszi.

A régi Óbudán való kalandozást számtalan gyermekkönyv szerzőjével, Thury Zsuzsával kezdjük. Egyik legismertebb kötete, A tűzpiros üveggömb 1944-ben kezdődik, és tizenöt évvel később, 1959-ben ér véget.

Főhőse egy Ildikó nevű kislány, akit az ostrom idejére a Horthy-rendőrség elől menekülő édesanyja egy óbudai, Lajos utcai családnál helyez el, míg ő az Evező utcában húzza meg magát.

A kötet elején az író leírja kettőjük menekülését Angyalföldről: Óbuda 1944 májusában már nem volt járművel megközelíthető, a Margit hídtól gyalog lehetett kifelé haladni, mivel a legtöbbször „szünetelt” a Lajos utcai villamosforgalom. A gyereket befogadó család családfője, Bittó György villanyszerelő így írja le a környéküket a könyvben: „ott mifelénk tisztára falun él az ember, a szomszédság azt is meglesi, hogy mi fő a fazekunkban”. A Lajos utcai ház zöldre mázolt fakerítésén át a ház két ablaka is „falusias” utcára néz, az utcáról nyílik a műhelyajtó. A kis, négyszögletnyi kertre nyílik a konyha és a második szoba, a háznak egy fiatal diófa szolgál árnyékkal, ennek támaszkodik neki a kerti asztal. Sem a szomszéd ház, sem az Evező utca nem ilyen idilli.

A könyvben szereplő szomszéd ház, ha jól sejtjük, az a hírhedt Lajos utcai melós ház lehet, amely rendre előfordul a kor történeti forrásaiban is, és amelyre az idős óbudai lakók még emlékezhetnek.

Az L alakú földszintes épület hat szoba-konyhás lakását több ember lakta, mint egy belvárosi bérházat – írja Thury. A szomszédok szóba sem álltak az „alja népséggel”.

Részletezi azt is, kik éltek itt: az özvegy mosóné hetedmagával egy lakásban, aki a szoba-­konyhába még egy ágyrajárót is befogadott. Az öreg kőműves, aki iszik. Az utcaseprőék, akiknek hét gyerekük már van, most várják a nyolcadikat. A cipőgyári munkás és neje, aki a Zsigmond téri fodrásznál manikűrös.

Hasonlóan vegyes az Evező utcai bérház társadalma is, de érezhetően jóval feljebb állnak a társadalmi ranglétrán a lakók: míg a regénybéli két vénkisasszony egy közepes lakáson osztozik, a második emeletet – az egész emeletet – egy műegyetemi professzor bérli, akit Thury – jellemző a könyv megjelenésének idejére ez az elővigyázatosság – azzal tesz szalonképessé, hogy figuráját németellenesre faragja. Plasztikusan jelenik meg a kiugrási kísérlet és Horthy rádióbeszédének napja a regényben: 1944. október 15-én felbolydul a ház, a lakók azt hiszik, vége a háborúnak. (Mint ahogy Pesten máshol is.) A rablott zsidó vagyonban ülő ezredes papucsban szalad az utcára a hírre, Rosnerné pedig leveszi a sárga csillagot a kabátjáról.

Azonban szinte abban a pillanatban, ahogy Horthy elveszti a hatalmat, megjelennek német harckosik és a nyilasok Óbudán, akik válogatás nélkül gyilkolják le azt, aki megszegi a kijárási tilalmat, vagy nincs igazolványa.

Megtudhatunk apró érdekességeket is: 1944-ben a légitámadások miatt például a szokásosnál hamarabb kezdődött a nyári szünidő, a Lajos utcai fiút pedig minden délelőtt az Újlaki templom mögötti kertészetbe küldi az édesanyja kecsketejért – hogy magyar vagy bolgárkertészek éltek ott akkor, sajnos nem derül ki a szövegből.

A kötet második része 1959-ben játszódik. A szerző az utókor szerencséjére leírja a változásokat is, amelyek nem szembetűnők: a Lajos utcai házról például eltűnik a villanyszerelő cégtáblája. (Noha nem írja le, a szerelőt a gyárba terelték, elvéve a boltot – erre utal, hogy a gyári munkások közt tűnik fel.) A ház máskülönben ugyanolyan, mint a háború előtt, sőt, ekkor még a környék is: az egyik szereplőnek napi két órát kell villamosoznia, hogy az angyalföldi gyárba járhasson dolgozni, a „járda rossz kövezetén botladozik a láb”, gépkocsi pedig kevés jár erre, „inkább motorkerékpár”.

Sokatmondó a következő részlet is: „Laji egy sor emeletes bérházra mutatott: – Jól nézd meg, mert mifelénk ezek az utolsók. Ezután már falun vagyunk.” Mivel a főhősök épphogy elindultak a Margit hídtól, sejthetően a Zsigmond tér házai lehettek ezek az „utolsók”. Megtudjuk a Lajos utcai kocsma nevét is: nem túl fantáziadús módon Lajos tanyának hívták. Máskülönben minden olyan, mint volt.

„Az öreg, földszintes házakat megviselte az időjárás és a kor, kapujuk többlakásos udvarra nyílt, egyikből-másikból tódult kifelé az orgona elandalító illata.”

Az idill – happy enddel – itt megszakad, hogy a következő évtizedbe már Janikovszky Éva vezessen át, akinek Aranyesője 1961-ben játszódik, részben Csillaghegyen. (Itt jegyezzük meg, hogy noha Óbuda jegyzett irodalmi toposz, Csillaghegyről talán épp az Aranyeső az egyetlen irodalmi emlék.) A főhős, Burián Ágnes családja ugyanis itt él, a Tátika utcában. Az utcanév vélhetően fiktív: ilyen nevű utca ma nincs a kerületben, csak az igen távoli Mátyásföldön akad.

Janikovszky olyan utcaképet vázol elénk, amely részben különbözik, részben megegyezik a Thury Zsuzsa-félével. Csillaghegyen is egyszerű emberek élnek, érezhetően nincs szó azonban a Lajos utcai nyomorról: bár a házak egy része legfeljebb kétszobás, fürdőszoba nélkül épült – mint a főhősöké is –, és legalább három generáció él bennük, a takaros, veteményessel ellátott kertek, a sarki vendéglők és a kisiparosok, HÉV-kalauzok, fürdőpénztárosok és hasonló lakók Csillaghegye inkább mutat kispolgári-félparaszti, arra a bizonyos Krúdy-féle régi Óbudára emlékeztető képet, mint a gyári munkások Lajos utcája.

Így írja le az idillt a szerző: „A kertben kotkodácsolva csipegettek a tyúkok, a cseresznyefa pirosló ágai közt darazsak cikáztak”. A főhős, aki épp leérettségizett, 1961 júliusában egy délelőtt azt mondja, „bemegy a városba” – azaz a peremlét, a „város szélén” lét, a „város a városban” identitás ugyanúgy megvolt, mint ahogy ma is még.

A csillaghegyi állomáson mindössze egy percig áll a HÉV, amely ekkor még dohányzókocsikkal közlekedik – a második kocsi van fenntartva a nemdohányzóknak –, és amelyet mozdony húz, végállomása pedig a Margit hídnál van. Az út húsz perc a végállomásig.

A házak belső elrendezéséről is mesél Janikovszky: nem volt a mai értelemben vett nappali, a két szoba egyikében a szülők laktak, a másikban a gyerekek és a nagyszülők.

A konyhában étkeztek, és ott is mosakodtak, a vizet a kútról kellett hozni. A regénybéli család a hegy felőli oldalon lakik, ahonnan látszik a Duna és a működő gázgyár.

Ágnes az egyik jelenetben a gáztartályt figyeli: ha sok benne a gáz, felemelkedik, ha kevés, aláereszkedik a ballon.

Janikovszky az egyik jelenetben pár sort szentel a régi Óbudának is. Ahogy írja, „a kopott kis óbudai házak lustán sütkéreztek a nap puha fényében” – ennél többet azonban sajnos nem ír a városrész lakótelep-építés előtti pillanatairól.

Arról, hogy mi történt a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, már Csukás Istvántól értesülünk. Mielőtt még rávágnánk, hogy persze, hát ott játszódik a Keménykalap és krumpliorr, érdemes megállni. Az 1973-ban megjelent könyvben ugyanis legfeljebb utalások vannak arra, hogy a regény képzeletbeli terét, vagy annak egy részét Óbudára kell képzelnünk. Sem a gyerekek találkozóhelye, a tér, sem az utcák nincsenek azonosítható helyen, a nyitó jelenetben említett „csarnok”, ahová a nagy Recének zsírszalonnáért kell szaladnia, pedig bizonyosan nincs Óbudán, hiszen azóta sincs a kerületnek nagycsarnoka, vagy klasszikus értelemben vett központi piaccsarnoka, legfeljebb piaca. A nyúltenyésztő a Bőr utcában lakik, de ilyen utca nincs Óbudán, mint ahogy Piros Ló kocsmáról sem tudunk. Bagaméri a Pipacs utcát adja meg címnek a könyvbéli apróhirdetésben, ami a XI. kerületben van, ő maga viszont a Lúd utcában él, ami jelenleg a XIII. kerületben van. Felbukkan még a könyvben a Matyó utca – nos, ez a XII. kerületben található, az azonban kétségtelen, hogy a Hörömpő cirkusz helyszíne, a Tégla utca 24., amely egyben az egyik főhős lakhelye is, Óbudán található, a Kiscelli kastély alatt.

Az emlékezetet a Keménykalap és krumpliorr kapcsán egyértelműen a filmsorozat csapja be és színezi át: az 1974-ben bemutatott széria és az 1978-ban bemutatott játékfilm jeleneteit ugyanis valóban Óbudán vették fel, a központi helyszín a Kecske utcai játszótér volt. Ahogy maga az író fogalmazott egy, az Óbudai Anziksznak adott interjújában:

„Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek”.

(Vallomás Óbuda szeretetéről, A. Horváth András interjúja, Óbudai Anziksz, 2017 nyár)

Valószínűsíthető tehát, hogy egy, a regényben képzeletbeli kerületként megírt helyszínből lett aztán a film által konkrét helyszín – amely az emlékezetben is így rögzült, így generációk hiszik, hogy a Keménykalap és krumpliorr „eleve” Óbudára íródott.

Kisrece és a kiránduló gyerekek találkozása a Nagyszombat utca felett, az Újlaki-hegy oldalában. A háttérben a Goldberger-gyár és Aquincum katonavárosi amfiteátruma is látható. (Fotó: Ráday Mihály / Morvay Pálma / FORTEPAN)

Amely kitétel maradéktalanul igaz a szerző másik kultuszkönyvére, a Vakáció a halott utcában című kötetre. 1976-ban jelent meg, és akkor is játszódik: míg Óbuda egyik részén már tízemeletesek emelkednek, itt-ott megvannak a régi utcák, mint a gyerekek által felfedezett halott utca, amelynek eredeti neve Bab utca volt. (Ma hiába keressük a térképen, nem találunk ilyet.)

Költői képpel indul a kötet és az Óbuda-leírás: Csukás azt írja, az új házak olyanok, mint a hatalmas galambdúcok, amelyek betonlábakon imbolyognak. A főhős szerint az új házakban túlságosan tiszta minden, a lépcsőház olyan, mint egy műtő, de legalább a kilátás jó: a tizedikről látszik a város szélén füstölgő gyárkémény. (Itt visszakapcsolhatunk a Gelléri- és a Janikovszky-féle Óbuda-látványhoz, amely egyszerre mutat kisvárosias, falusias és gyárváros képet is.)

A Vakáció a halott utcában főhőse aztán elindul az új házak között, hogy elhaladjon a még épülő utca előtt – a magasban hangyaként mászkálnak a hegesztők, írja Csukás –, és megtalálja a régit.

A sárga keramitkockával burkolt kis utcát és annak megmaradt öt házát szimpátiával írja le a szerző, aki épp csak azt nem mondja ki, hogy ezzel szemben a lakótelep steril és lélektelen. A kis házak közt „sovány ecetfák” bólogatnak, a mesterek falon maradt cégtáblái eligazítanak arra nézvést, hogy kik éltek itt: az úri szabó, az állatkereskedő, a portás és egy magánnyomozó. A sarkon az újságosbódéban ülő Kakula Zé is olyan, mint egy eldózerolásra szánt világ egyik utolsó mohikánja – persze, gonoszsága mellett vagy attól eltekintve –, ilyen régi, egyszemélyes bódét ma már nem látni a városban. A lábakon álló kis szerkezetből ma egy példány a szentendrei HÉV-állomástól befelé vezető szakaszon árválkodik, a Bizottság-park egyik oldalán.

Míg a Keménykalap és krumpliorr, ahogy említettük, valószínűleg képzeletbeli városrészben játszódik, itt már egyértelműen Óbudáról van szó, amikor Gajzágó István hangjátékíró a gyerekekkel együtt felfedezi a halottat, és telefonál a rendőrségre, így jelenti be a helyszínt: „Bab utca, Óbuda”, a gyerekek nyomozásának „fedőszerve” pedig az Óbudai Helyismereti Szakkör.

Sokat elárul a hetvenes években lebontott kis házakról az egyik jelenet, amelyben az úri szabó mesélni kezd az egyik gyereknek. Elmondja, hogy az ő háza volt a legrégebbi az utcában: kilencven­éves.

(Körülbelül 1970-ben járunk, tehát ezek szerint 1880 körül épült!) A nagyapja építtette, ő maga pedig ötven évig élt ott. Kiegészíti a lakókról eddig megtudottakat is, elmesélve, hogy a fent említetteken túl egy alkalmi munkás és egy hadirokkant is élt a Bab utcában.

Csukás István vélhetően az ős-óbudaiak hangját szólaltatja meg az öreg portás szavaival, aki azt mondja az egyik gyereknek: „Én nem akartam onnan elköltözni. Ott akartam meghalni”. Ezzel áll szemben az egyik elköltözött nő vallomása, aki azt mondja: örült, hogy elkerült, hiszen ezek a házak egy „egészségtelen, szűk utcában” voltak. „Remélem, lebontják” – teszi hozzá.

Az író hajszálpontosan azt a kettősséget szólaltatja meg a szereplők által, ami az összes korabeli visszaemlékezést és forrást jellemzi: a virágos udvaros, romantikus kis házak tulajdonosai közül azok, akik viszonylag jobb ingatlant kaptak a sorstól vagy örökségként, semmi pénzért nem akartak elmenni, és a lakótelep-építésre úgy emlékeznek, mint az apokalipszisre, azok viszont, akik a szűk, dohos, fürdőszoba és folyóvíz nélküli nyomortanyákat lakták, alig várták, hogy költözhessenek.

Jellegzetes eleme a régi és az új összeépülésének a Háromfejű Kokas vendéglő az utca végében, amely mintha a régi és az új világ határa is volna egyben.

Hiszen annak ellenére is működik, hogy a régi lakók közül egyedül Kakula Zé látogatja, annál is inkább, mert az ő egykori házában működik.

Hogy pontosan hol is lehet a képzeletbeli Bab utca, arról egyetlen apró adat árulkodik: a villamosmegálló. Itt áll az a láda, amelyben a sínek homokkal való felszórásához a homokot tárolták, és amelyben – nyár lévén épp üresen áll – a gyerekek elbújnak. Ebben az időben, ahogy említettük, a Bécsi úton kívül a Lajos utca – Nagyszombat utca vonalon is járt a villamos, amelynek végállomása a mai Bogdáni út környékén volt, így körülbelül ezen a sávon érdemes elhelyeznünk a Bab utcát – halott utcát –, figyelembe véve, hogy a Bogdáni úti öreg házak egészen 1988–1989-ig álltak, tehát alighanem az Újlakhoz közelebbi részen bujkálhatott az öreg házakban Gergő, Karikó és a többiek…