Keresés
rovatok
séta | 2018 tél
Fotó: hamvasbela.com
PÉNTEK ORSOLYA: A valóban modern író
SZÁZHÚSZ ÉVE SZÜLETETT HAMVAS BÉLA
A magyar irodalom átpolitizált és nagyrészt politika-orientált irodalom. Jó ideig nem is lehetett más, hiszen a XVIII–XIX. században, az újkori magyar kultúra bölcsőjénél egyszerre volt tét az irodalmi magyar nyelv megteremtése, valamint a Habsburg központosítással szemben a független Magyarország megőrzése és a modern ország megteremtése.

Kazinczyék korára datálható az író mint nemzetmentő, az író mint a magyar ügy védelmezője, az író mint az ország és Európa közti tolmács szerep: ő volt, aki síkra szállt a magyar nyelv államnyelvvé tételéért, és elsősorban ő volt, aki Csokonai ürügyén saját „nyugatos” értékrendje mentén vitába keveredett a debreceniekkel a keleti rokonságot kereső műveltségeszmény miatt.

Tiszapalkonyán segédmunkásként

Bár a Szerb Antal által a „szentimentalizmus, éterikus idealizmus és borongó hazaszeretet” kulcsszavaival megjelölt Kölcsey személyében ezzel szinte egy időben azonnal megjelent egy másik írástudói magatartás Magyarországon – „Én semmitől nem undorodom inkább, semmint parányi individuumok keskeny körében törpékkel vívni s pletykavilágban paródiát játszani”, írta saját magáról és a hazai szellemi horizontról –, a kártyás-boros-politikus elittől iszonyodó, a német filozófia emelkedettsége felé forduló költő lehetséges új írói szerepének az emléke elenyészett a szabadságharc hevületében.

A magyarság Petőfi népe lett, a magyar költő és írástudó pedig az intermezzoszerű vajdás borongás ellenére a Nyugatig Homo politicusszá vált.

Persze számtalan egyéni út létezik az arany középúttól a romantikus mesébe csomagolt politikáig Jókai-módra, de az első, ettől gyökeresen eltérő írói út majd csak a Nyugat folyóiratig és a Homo aestheticusszal, Kosztolányival, valamint jó barátjával, Karinthyval dereng fel, aki a magyar irodalomban először viselte a filozófus clown maszkját.

Hogy aztán Babits feddő szavára – bűnösök közt cinkos, aki néma –, Móricz, a Munkakörös Kassák és a szociográfusok intéseire, majd a háború utáni újbeszéd iránt elkötelezett fényesszelek-nemzedék végtelen naivitására alapozva megteremtődjék a régi-új alapokon az újfajta politikus író. Aki, ha nem tud együttműködni a hatalommal, mint Juhász Ferenc, még ellenállásában is politikai, mint az újholdasok, akiknek eredetileg esztétikai alapú külön­utassága óhatatlanul politikai svungot kapott.

Így, végigrohanva a főbb magyar írói attitűdök, az írók, tágabban véve a szellem emberei, azaz az írástudók és a politika hol kínos, hol érthető szoros viszonyának történetén, szembetűnő, hogy még a relatíve egzisztencialista alapozású nyugatos életművek sem a létbölcselet mentén állnak szemben a korábbi írói, írástudói, politikai – „nemzetmentési” – alapvetéssel. Hanem több-kevesebb megszorítással, ahogy említettük, mindvégig a Homo politicus mint író – a nemzetmentő Kazinczy, a képviselő, a másik utat kifutni képtelen Kölcsey, a forradalmár Petőfi, a Jónás-Babits, az Árvácska nevében szóló Móricz, a népi Illyés, a tragikus sorsú József Attila – áll szemben a kis létszámú Homo aestethicus-válogatottal, amelynek bizonyos vonatkozásaiban talán tagja lehet Kölcsey vagy Kosztolányi, esetleg Tóth Árpád.

Tiszapalkonyán, háttérben az erőmű kéményei

De hol van a magyar irodalomból a valódi tradíció és az egyetemes létbölcselet alapján álló írástudó? Hol van az, akinek immár nem a nyelv és az ország megmentésének feladata, és nem is a jónási szerep a horizont, és még csak nem is a szépség koldusa?

Kié az első olyan írói életmű, amely, noha magyar nyelven jött létre, független az időtől, nyelvtől, tértől, akár Goethéé vagy Dantéé, mert az emberlét élményére olyan módon kérdez rá, hogy kérdése és válaszkísérlete az időben és a térben bárhol megáll?

Az első univerzális, a magát a világ mércéjével és nem a lokális mércével mérő írástudó a magyar kultúrában Hamvas Béla.

Annak ellenére is ő, hogy a kihívásra Madách Imre már megpróbált választ adni, ám az egyetlen mű, Az ember tragédiája, amely remekműnek elég, életműnek azonban kevés, zárványként szervesült bele a magyar irodalomba. Folytathatatlan kísérlet maradt, a világ egyéb nyelvein pedig nem igazán vált ismertté.

Az új szellemi attitűd, amelynek Hamvas a magyar történelem eddigi legsötétebb időszakában legjelentősebb képviselője lett, a Nyugat fénykorával párhuzamosan, csöndben, máig feltáratlan áramlatok mentén jelent meg a magyar szellemtörténetben.

Erre a bölcseleti-tradicionális alapozottságú új magyar írástudói szemléletre elsősorban a radikalizmus és a sokfókuszúság jellemző: míg Baktay Ervin az indiai és a buddhista tradíciót szólaltatta meg magyarul, a Kerényi Károly- és a Hamvas Béla-féle Sziget-kör már nemcsak az „egzotikumról” szóló egyéni beszámolót, de új szellemi alapállást jelentett. Nyomukban már ott volt Szabó Lőrinc és a Hamvas-tanítvány Weöres Sándor, akinek keze nyomán pedig körvonalazódott a magyar bölcseleti líra, amely brutálisan szakított minden addigi magyar poétikai hagyománnyal, a Homo politicus és a Homo aestheticus attitűdjével is, míg a festészetben az Európai Iskola körvonalazta az új, tradicionalista-modern vonalat. (Bartókra azért nem térnénk itt ki, mert az unikális életműre a fordított alapállás a jellemző: a lokális, magyar és nemzetiségi népi zenei hagyomány alapján teremtett univerzálist, és nem az univerzális szellemi hagyományból táplálkozva hozott létre sajátot.)

A formálódó friss, új szellemi köröket a személyes konfliktusok és a háború zilálták szét, 1947-től pedig immár nemcsak különutasnak, de ellenségnek számított a tradicionalista-bölcseleti alapokon álló írástudó.

A korán elhunyt Bartókot a nácik, az emigrációban három évtizedet töltő Kerényi Károlyt Lukács György kényszerítette külföldre, az Európai Iskolások körét szétzavarták, míg maguk számolták fel a festészeti egyesületet; Baktay jó indus módjára ugyan megtalálta a helyét, de inkább már csak tudós indológusként, és nem a Szanátana Darma tolmácsolójaként működött, Weöres pedig 1956-ig szilenciumon volt.

Az országban, amelyet vasfüggönnyel választottak le Európától, és ahol egy év alatt zavarták szét a szabadság kis köreit, és ahonnan elzavarták vagy elhallgattatták a valóban nagy szellemeket, az idén százhúsz éve született Hamvas Béla mindeközben megteremtette a magyar és az egyetemes szellemtörténet egyik legjelentősebb életművét.

Az, hogy Lukács György őt is szilenciumra ítélte, köztudott, mint ahogy az is, hogy gyakorlatilag az asztalfióknak írt, míg megalázó munkából kellett élnie, így az utólagos felháborodásról és a konklúzió levonásának szükségességéről szóló bekezdést kihagynánk – annál is inkább, mert az írástudók helyzete semmivel sem lett könnyebb azóta sem.

Érdemes inkább visszatérni ahhoz, ami ezen eszmefuttatás kezdőpontja volt. Hamvas az első olyan írástudónk, akinek életműve minden elemében következetesen:

– tradicionalista-bölcseleti-filozófiai alapon áll;

– egyetemes ihletettségű, és teljesen érintetlen a napi politikai-közéleti helyzettől, tehát gyökeresen szakít a homo politicusi attitűddel;

– az életmű minden darabja semleges esztétikailag; egyfajta gondolati-bölcseleti esztétikája ugyan van, de ez a megformáltság semmiképp sem artikulálódik nyelvi vagy vizuális-nyelvi síkon, mint mondjuk tanítványánál, a költő Weöres Sándornál (itt jegyezzük meg, a hamvasi életmű leggyengébb, líraként már-már kellemetlenül színvonaltalan része épp a szűk költői oeuvre);

– akkor is lényegtelen a vizsgálatakor, hogy mikor és hol jött létre, ha a lokális hagyományból is merít (gondolunk itt elsősorban az Öt géniuszra);

– semmilyen értelemben nem kötött nemcsak térhez és időhöz, de egyetlen kultúrához és nyelvhez sem, origója éppúgy az összes tradíció, mint ahogy az összes tradícióban élő emberhez, egy általánosságban vett, bármikor, bármely korban élhető emberhez szól;

– mindezek ellenére mégis a magyar írott kultúra egyik legnagyobb kincse.

Vagyis: ha a magyar szellemtörténetbe való beágyazottság aspektusából vizsgáljuk a hamvasi életművet, kijelenthető, hogy Hamvas Béla volt az első olyan magyar filozófus-író – bár pontosabbnak érezzük az „írástudó” kifejezést –, akinek életműve által a magyar írott kultúra csatlakozott a világ írott kultúrájának több ezer éves hagyományához; ily módon Hamvasé az első univerzális és több darabból álló, programként végigvitt életmű a magyar irodalomban. (Azt, hogy programként végigvitt, a már említett madáchi fejezet miatt kell hozzátennünk.)

Paradox, ám logikus módon az ős-ellenség Lukács György volt, aki ugyanebben a korban Nyugaton ismert, a lokális kereteken túlmutató életművet tudott létrehozni.

Nem tisztünk, hogy a lukácsi életmű értékállóságáról találgassunk, annál is inkább, mert a védai-bibliai-buddhai tradicionalista-filozófiai alapon álló hamvasi életművel való összevetéskor szükségszerűen vagy Lukácsot kellene tradicionalista szemszögből elemezni, ami lehetetlen és nevetséges, vagy Hamvast a marxista esztétika és politikai filozófia boncasztalán szétszedni, ami szintén az, így hajlamosak lennénk elfogadni, hogy mindkét életművet az annak megfelelő szellemi alapállásból tekintsünk érvényesnek. Egyszerre.

Tiszapalkonyán, a Tisza-parton

Hamvas tehát a magyar szellemtörténet felől nézve két forradalmat is véghezvitt: megteremtette a magyar nyelvű tradicionalista-bölcseleti irodalmat, és közel másfél évszázad után lerázta magáról a magyar irodalomban addig kizárólagosan létezhető „politikus író”, „nemzetmentő író” és/vagy az „esztéta író” bilincsét. Az által, amit vállalt, és ami nagyobb vállalás volt, mint ami itt megszokott, szét is rombolta az addigi ketreceket.

Ha viszont Hamvast annak tekintjük, aminek ő magát: az univerzális szellemtörténetbe ágyazott életmű létrehozójának, érdemesebb és logikusabb az életművet is abból a szempontból vizsgálni, hogy miként viszonyul az emberiség össztudásához.

A hamvasi életmű három fő vonulata: a bölcseleti-szellemtörténeti munkák, az esszéjellegű és művészetelméleti munkák és a szépirodalmi munkák.

Noha nem érdemes vitatkozni azon, hogy Hamvas Béla életműve – a már említett, gyenge költői próbálkozáson kívül – egyenletesen magas színvonalú, azt az elején érdemes elismerni, hogy a három egység, bár koherens rendszert alkot, nem egyformán erős. Ennek részben műfaji okai vannak: a Babérligetkönyv könnyed, inkább irodalmi teljesítménynek elkönyvelhető írásai, amelyeket a szerző saját bevallása szerint is azzal a céllal írt, hogy ebéd után vagy közben, tengerre néző nyugágyban lehessen élvezni őket, nyilván nem mérhetők össze az Anthologia humana vagy a Scientia Sacra inkább filozófusi vagy tertöni attitűddel megszerkesztett darabjaival, sem az egyetlen magyar létregény, a Karnevál lapjaival. A tertön buddhista fogalom: a tudatkincs-fellelőt jelenti, akinek nem szükséges tanult embernek lennie. Lehet a legegyszerűbb, írástudatlan mester is, aki meditáció által, vagy azáltal, hogy valamely rinpocse reinkarnációja, a buddhai tanítás olyan, korábban elrejtett aspektusát, elemét „fedezi fel” meditációban, hirtelen meglátás által vagy álomban, amely hozzásegítheti a gyakorlót a teljesebb megértéshez.

Molnár Sándor kiállításán 1968-ban

Bár az oeuvre kiadása lezáratlan – a Medio, a hivatalos életműkiadó által utoljára megjelentetett kötet e sorok írásakor a 2016-os Nehéz nem szatírát írni –, a legjelentősebb darabok nagy része mind hozzáférhető. A kiadó tájékoztatása szerint az életműsorozatból hat-hét kötet van még hátra, a következő, Álarc és koszorú című könyv címadó írása nagyobb lélegzetű, jelentős mű, csakúgy, mint az ötvenes években született A hagyomány antropológiája munkacímű befejezetlen írása, valamint a Biblia és romantika című kötet, Szabó Lajossal és Tábor Bélával folytatott beszélgetéstöredékei is.

Az eddig hozzáférhető életműrész és a várható, fontos, ám az életműről alkotott képünket alapvetően már át nem rajzoló kiadatlan kötetek alapján pedig úgy tűnik: a hamvasi oeuvre két súlypontja a tradicionális vallási és filozófiai rendszerek, az egyetemes emberi tudáskincs egyéni aspektusból való feltárása, valamint egy – a magyar, és megkockáztatjuk: a világirodalomban is – egyedülálló regény.

Így tehát Hamvas elsősorban az Anthologia Humana, a Scientia Sacra, a Patmosz és az Ősök nagy csarnoka, valamint a Karnevál írójaként alkotott nagyot.

Mivel, mint említettük, koherens és következetesen végigvitt életműről van szó, természetes, hogy az a tudás, amely a Véda vagy a Buddha tanításainak alkalmazásából ered, nemcsak a védikus filozófiáról vagy a Buddha beszédeiről szóló életműrészben jelenik meg, de akár egy, a nyári levesekről szóló rövidke írásban is, vagy a Karnevál alapvetésében – amely regényt, itt jegyezzük meg, részben éppen azért nem képes kanonizálni a magyar irodalomtörténet, mert a továbbra is legfeljebb esztétikai alapvetésre képes kutatóknak nincs meg a valódi megértéséhez szükséges létbölcseleti tudásuk, és nincs is milyen skatulyában elhelyezni a művet, mivel épp létregény nincs több a magyar irodalomban –, máshonnan nézve pedig Hamvas valamiféle társalkotói attitűddel, mindenféle filológiai igény nélkül közelít a vallási-filozófiai szövegekhez, amelyek egy részét nyilvánvalóan csak fordításból, esetleg csak közvetítők által ismerhette. Utóbbi miatt kritizálják a filológus tudósok és vallástörténészek, vagyis az életmű az irodalomtörténetnek túl vallásbölcseleti-filozófiai jellegű, míg a vallásbölcseletnek és a filozófia tudományának túl irodalmi.

Itt jutunk el a tertön fogalmáig. Az európai hagyománytól, legalábbis a romantika korától teljesen idegen ez a fajta írói, „filozófusi” attitűd, hiszen az újkori európai kultúrában legkésőbb a reneszánszban megjelenő zsenikultusz a XIX. században újjáéledt, bármilyen írói-szellemi teljesítménynél pedig alapkövetelménnyé vált, hogy a szerző „újat mondjon”, lehetőleg új formában. (Mára hovatovább az is kötelező, hogy botrányos formában tegye.)

Hamvas Béla épp a fent említett tertöni típusú hozzáállás okán nem felel meg ennek: a szellemtörténeti munkák szerzőjeként nincs több mondanivalója, mint a Védába, a Tórába vagy a Buddha beszédeibe rejtett tudatkincs sajátos felmutatása és értelmezése – máskor a Tarot szimbolikájából vagy épp a Shakespeare-drámákban megjelenő archetípusok és döntéshelyzetek értelmezéséből indul ki, hogy az emberiség univerzális és a szent iratokban hozzáférhető tudását árnyalja.

Hamvas írástudói attitűdje ilyen módon nem a teremtői, klasszikus művészi attitűd, hanem a középkor letűntével Európában elsüllyedt magyarázói attidűd.

Hamvas nem „eredeti”, mert nem akar az lenni, és végső soron valószínűleg nevetségesnek is találná az eredetiség iránti igényt, lévén a Védánál vagy a Tóra-magyarázatnál „többet” nem lehet adni, legalábbis, ha az ember nem homo politicusi, nem homo ludensi és nem homo aestheticusi alapállásból alkot mint művész. (Ami természetesen nem érvényteleníti az ilyen attitűddel létrejött életműveket, mint például Fellinié és Kosztolányié, és ami természetesen nem érvényteleníti a hamvasi életmű azon szakaszait, a rántott levesről a tengerben való fürdőzés optimális módjának leírásáig, amelyekben Hamvas átkalandozott a Homo ludens vagy a Homo aestheticus területére.)

A művek egészen speciális csoportját képviselik a prózai munkák, elsősorban a főmű, a Karnevál, amellyel kapcsolatban, mint említettük, a legfőbb gondot az jelenti, hogy a XIX. század óta megcsontosodott, a zseni- és az eredetiségkultuszra mint az érték fokmérőjére építő irodalomkritikusi vagy irodalomtörténészi hozzáállással megközelíthetetlen. Ugyanilyen megközelíthetetlen annak, aki a nyelvi-esztétikai unikalitás szempontjából kívánná értékelni, és annak, aki nem ismeri fel a mű mögött a különféle szellemtörténeti hagyományokat.

Szentendrén 1968-ban

Mielőtt azonban némileg jogosan felvetődne, hogy egyáltalán lehet-e a Karneválhoz megfelelően közelíteni egyszerű olvasóként, olyan olvasóként, aki nem a Védával és Buddha beszédeivel kel és fekszik, szeretnénk pontosítani: nem a Karnevál olvasásához szükséges alapképzettség minimumát akarjuk körvonalazni, hanem azt, hogy mi az a mód, ahogy nem fog sikerülni az optimális olvasat. Hogy melyek azok a megcsontosodott előítéletek, bevett rögeszmék az európai prózahagyomány oly fiatal regényfejezetének vélt tanulságaitól a nyelvi-esztétikai kívánsághorizonton át az aktualizáló olvasásig, amelyek miatt rendre kudarcba fullad a Karnevál-olvasás oly sokaknál.

Tanácsot adni felesleges – egy javaslattal mégis élnénk: érdemes lenne a Karneválhoz, ehhez a korát jóval megelőző, az univerzális emberi tudás birtokában írt hatalmas, modern commedia dell’arte freskóhoz úgy közelíteni, ahogy a középkori ember a vásári színjátszók produkciójához vagy Shakespeare nézői, esetleg a rejtélyes Homérosz hallgatói az egyetlen, sokfejezetes emberi történet különféle drámákban és eposzokban, történetdarabokban artikulálódó darabjaihoz.

A modern ember elvárásain túllépve, a mindannyiunkban ős-tudásként élő élettörténet-variációkra való ráismerés hajlandóságával és nem utolsósorban humorérzékkel: talán meglepő, de a Karnevál bizonyos aspektusból a magyar irodalom legszórakoztatóbb regénye, amely annak, aki például vevő az Örkény- vagy a Karinthy-féle abszurdra, nem nagyon okoz csalódást.

Ha sikerül az elvárásoktól akár csak fél lépéssel ellépnünk, nem szükséges annak a tudásnak a birtoklása, amely egyébként soha nem jelenik meg tolakodóan a regényben, nem artikulálódik direkten, csupán a nézőpontban, egy-egy toposzban érhető tetten.

Ha képesek vagyunk erre az elvárások nélküli olvasói attitűdre – amely Hamvas tanítványánál, Weöresnél olyannyira nem okoz gondot, hogy óvodától egyetemig terjedő spektrumon értjük és olvassuk, pedig ugyanolyan írástudói alapállásból született, mint a hamvasi életmű –, a regény könnyen lehet az egyik kulcs az életműhöz, amelynek fajsúlyosabb, filozofikusabb része valóban csak nagyobb elszánással tárul fel. Annak viszont, aki nem rest hozzá, megingathatatlan szellemi alapállást biztosít.

A képeket a Hamvas Béla Hagyatékkezelő engedélyével közöljük. (hamvasbela.com, mediokiado.hu)