Ezen, voltaképp besorolhatatlan írástudók egyike Gulyás Miklós (1938–2013) egykori óbudai lakos – saját megfogalmazása szerint az „órás fia” –, aki 1956-ban, félig gyerekfejjel disszidált Svédországba, ahol könyvtáros lett. Hatvanéves kora után kezdett írni, az anyaországban a legismertebb kötete a Noran kiadónál megjelent Óbudai utcák, noha ennyiben korántsem merül ki az oeuvre – csak épp a többi kötetét inkább Erdélyben ismerték el.
Tizenkilenc évesen, az Árpád Gimnáziumban tett érettségi után hagyta el az országot, a nyugdíjas kor küszöbén mégis olyan részletességgel és igényességgel eleveníti fel gyermekkora azóta eltűnt, átalakult városrészét, hogy a könyv kétségkívül beleilleszthető a Krúdy- és a Gelléri Andor Endre-féle irodalmi Óbuda-hagyományba – vagy óbudai irodalmi hagyományba.
Gulyás azokat az éveket, a háború utolsó éveit és az ötvenes évek elejét írta meg, amelyekről Krúdy és Gelléri már nem tudott beszámolni. Speciális a könyv azért is, mert felnőtt fejjel, de gyerekszemmel láttatja a városrész negyvenes-ötvenes évekbeli életét – érdekes egybeesés, hogy a háború végének és a korai ötvenes-hatvanas-hetvenes évek Óbudájának arculatáról is gyerekregények és nőírók tanúskodnak a legszívesebben Gulyáson kívül: Thury Zsuzsa kiváló A tűzpiros üveggömbje, Szabó Magda Álarcosbáljának vonatkozó fejezetei és Janikovszky Éva Aranyesője rajzolják, árnyalják tovább a városrész életét a Krúdy és Gelléri utáni évtizedben, utánuk pedig Csukás István lesz az, aki a Vakáció a Halott utcábannal, és a Keménykalap és Krumpliorral szinte véletlenül Óbuda művészi krónikásává is válik.
Egy igazi óbudai sváb és katolikus?
Pedig a Gulyás (Gottlieb) família nem volt őshonos óbudai család. Az író születése előtt négy évvel érkeztek Óbudára, Gulyásnak, ahogy írja, több hajdani osztálytársa ekkor már „évszázadok óta” itt lakott, ők a Braunhaxlerek leszármazottai. „Egy igazi óbudai sváb és katolikus” – írja, majd hozzáteszi: „hitték a svábok.”
Gulyás apja, Gottlieb Dezső 1906-ban született Vinkovcében, órásmesterként előbb Kiskőrösre, majd Óbudára került. Miklós bátyja, Gulyás Gábor Ottó még Kiskőrösön született meg 1932-ben. Noha Ottó címzetes egyetemi docens volt, matematikus, az Óbuda-történetekben rendre más kontextusban bukkan fel a neve: a vészkorszakban ő volt az egyike annak a két fiúnak, akiket Kovács János, a helyi rendőrkapitányság írnoka bújtatott a Laktanya utcában a kapitányságon, majd miután haza kellett térnie az Ipolyságba, a két fiút a többi rendőrre bízta, akik a felszabadulásig tovább rejtegették őket. A történetet nemcsak Gulyás Miklós idézi fel, de a Zichy utcai elemi iskola történetét feldolgozó dokumentumok és visszaemlékezések sorában is rendre szó esik róla, ugyanígy a szaléziak embermentési akcióiról, ami miatt Kiss Mihály szerzetest a nyilasok meggyilkolták. Gulyás, ahogy írja, hosszú évek alatt dolgozta fel a történteket, majd a „zsidótalanított” városba való hazatérést.
Persze, a könyv története nem ekkor kezdődik, hanem 1934-ben, amikor a család beköltözött a Kiscelli utcába. Gulyás Miklós dokumentátori alapossággal rajzolja meg a harmincas évekbeli város arcát egy képzeletbeli városi séta alapján, közben – hatvanévesen! – tételesen felsorolja a bormérő családok nevét.
Aztán megtudjuk, hogy a Föld utca neve bizony nem a földből jön, hanem abból, hogy Feld gassénak hívták, csak rossz a „fordítás”. Ennek a sarkán védte meg egy öreg sváb bácsi az akkor kisfiú Gulyás Miklóst a zsidózó, csúfolódó utcagyerekektől.
A kötet leggyakrabban idézett passzusa az óbudai piac leírása – nem véletlenül. Bolgárkertészek, svábok, árusok, vevők, mindenki ismert mindenkit, annyira, hogy amikor „bevezették az urak, hogy zsidók csak bizonyos meghatározott időben vásárolhatnak a piacon (…), az órás a piaci időpontot biztos megalázónak tartotta, és ezért lett a bevásárló a Wehrmacht katonatisztje. A kifutófiúja”.
Sárga csillag magyar népdallal
Ami persze nem mentette meg a családot attól, hogy 1944-ben a Laktanya utcába telepítsék őket, csillagos házba. A kisgyerek emlékeit több mint hatvan év távolából pontosan felidéző szerző szövege azért üt, mert pontos. Olyan részletekre emlékszik, hogy hogyan szabja és varrja anyja a sárga csillagokat, miközben az A csitári hegyek alatt-ot dúdolja.
A mentés pillanatait, az embermentők arcait egytől egyig dokumentálja Gulyás, akinek kötete ezeken a lapokon nem irodalmi mű és nem visszaemlékezés, hanem tanúságtétel.
Ugyanilyen szempontból fontos a háború utáni zsidó élet megszervezéséről szóló fejezet, illetve a korabeli Óbuda lakosságának leírása. Gulyás itt is tanúságot tesz, hiszen azokról a családokról, amelynek felnőtt tagjai az összeírásoknál vélhetően magyarnak vallották magukat – a németek kitelepítésének korában járunk –, a gyerekek egymás közt beszámoltak, így lehet, hogy teljesen más összetételről szólnak a hivatalos statisztikák és a Gulyás Miklósnál fennmaradt – gyaníthatóan pontosabb – spontán felmérés. „Otthon a gyerekek nagy része (…) beszélte is a svábot, tótot, bolgárt, szerbet” – írja, hozzátéve, hogy volt, aki a románt is.
A feketék felszabadulásának katonája
Stockholmban, választott új lakóhelyén aztán mégis az által lett könyvtáros, hogy valamennyire tudott oroszul – eleinte kisegítő munkákból élt, de ahogy mesélte, kitartóan kopogtatott sorba a könyvtárak és könyvesboltok ajtaján, hátha felveszik valahová. És felvették, pusztán azért, mert tudta olvasni a cirill betűket. Erről már a Gyülevész történetekben mesél, abban a kötetben, amely 2004-ben megkapta a marosvásárhelyi Látó című folyóirat nívódíját.
Soha nem volt még aktuálisabb könyv, mint ez: Gulyás, aki maga is bevándorló, európai idegenből lett „svédként” ad számot Svédország fél évszázadáról, amelyben – részben a bevándorlás miatt – kicserélődött a homogén lakosság.
Finn felesége révén ugyanakkor érzékenyen átlátja – sőt átérzi – a svéd–finn viszony bonyolultságát is, ami miatt a kötetet olvasván az az érzése lehet az embernek, hogy folyamatosan több szemszögből látja ugyanazt. Gulyás egyszerre alkalmazza a külső és a belső látószöget, legyen szó a saját sorsáról vagy Stockholm egyik első fekete lakójának, Diopnak a hozzá való viszonyáról, aki, ahogy írja, mivel „kommunista” – értsd: kelet-európai – könyveket árult, benne látta a „feketék felszabadulásának katonáját”.
Ugyanígy veszi sorra az új svéd állampolgárokat is, a muszlimokat, a románokat, a szlovéneket és a többieket. Ugyanakkor – és ezt érdemes megtanulni Gulyástól – folyamatosan reflektál saját szimpátiáira és antipátiáira is, megjegyzi például, hogy mivel kizárólag szimpatikus szlovénekkel találkozott, nem tudja másként jellemezni őket, ami olyan, mintha egy külföldi a budapesti belvárosban egy sólyommal a karján sétáló úr látványa miatt úgy vélné, minden magyar solymász.
Aztán sorra kerülnek persze a cigányok, a görögök, az oroszok és a németek is, megannyi sztereotípia, meglepetés és történet. A történetek mögött azonban mindvégig ott van a folyamatosan analizáló és értelmező könyvtáros; aki, miközben bármilyen viszonyba is kerül bárkivel, a lehető legrövidebb úton próbál eljutni a másik emberig.
A lappok könyvtári helyzetéről
Hogy miért értett szót mindenkivel, annak magyarázata egyszerű: humanista volt. Éppúgy, mint a római hétköznapokról, majd a dél-amerikai életről számot adó kollégája, Lénárd Sándor.
Szimbólum értékű, hogy a rendszerváltás után a svéd könyvtári díjakkal kitüntetett Gulyás Miklós nem az anyaországban, hanem Erdélyben, a már említett marosvásárhelyi Látóban kezdett publikálni, és szintén Vásárhelyen a Mentor Kiadó jelentette meg először az önéletrajzi Hazatérést (1998), majd a Wesselényi Miklóst középpontba állító Találkozások és búcsú című kötetet 2003-ban.
Egy, a Terasz.hu-nak adott interjújában – „Interjú Gulyás Miklós Stockholmban élő magyar íróval”, a szerző Gergely Tamás, dátum nélkül – az író így fogalmaz: „Az identitások a szituációktól függnek. Akinek egyetlen, begyökeresedett identitása van, nem akarja magát megismerni. De hogy mégis mondjak valamit: A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svéd tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.”
Mélyebbre és mélyebbre ásva a Gulyás Miklós-szövegekben, beleértve a vele készült beszélgetéseket, az olvasónak az az érzése lehet, hogy azokat a bizonyos „szituációkat” kihasználva egyszerre próbálta megfejteni az igencsak változóban lévő Európa és önmaga folyamatosan alakuló identitását, mintha egy olyan mozaikot próbálna összerakni, amely eleve nem lehet „örökké” érvényes.
Legfeljebb az óbudai zsidó órás fia életidejében, aki egyszerre óbudai, magyar, zsidó, svéd, felesége révén finn, átérzi a magyar (erdélyi) kisebbség sorsát, mindeközben egy olyan földrészen él, amelynek egy szűk sarkában – Svédországban – élesben nézheti végig 19 éves korától 75 éves korában bekövetkezett haláláig, hogy egy évszázadokig majdnem homogén lakosságú állam kénytelen újradefiniálni önmagát. Gulyás Miklós nem kongat vészharangot. Nem írja sehol, hogy „jobb” vagy „rosszabb” az a Svédország, ahol görög a fűszeres és fekete a pincér. Viszont minden apró részletet ugyanúgy megfigyel, mint gyerekkorában Óbudán.
A humanista tanúságtévő pedig mindig többet mond, mint mások. Egyszerűen azért, mert nem ideológiákra és koncepciókra, hanem a vele szemben álló emberre figyel, legyen az a bátyját bújtató „Kovács bácsi” 1944-ben a Fő téren vagy Krisztosz, a fűszeres egy svéd külső kerületben.