Ott hagytuk el, hogy Krúdy Gyula nosztalgikus, szép, női cipők kopogásától hangos Óbudája az igazi, ahol kecskék legelnek a folyó partján, és ahová a fecskék hazajárnak, vagy Gellérié, akinél a szűk utcákban éhesek a pincelakók, és a tébécések köhögése innen is, onnan is kihallatszik alkonyatkor.
Alighanem mindkettő. Ám az időben visszafelé Krúdy és Gelléri Óbudája előtt számtalan más Óbuda is létezett. A rómaiaké, például. Aztán a bátor, középkori magyaroké, akik református hitüket mindenkivel dacolva is őrizték, a török hódítók elől pedig csellel szöktek meg. Aztán az első német telepeseké, aztán a gyáralapítóké és így tovább…
De hogyan is kezdődött? Mint minden a limesen innen, Pannóniában, ez is a rómaiakkal kezdődött. Meg a keltákkal.
Regélhetnénk arról, hogy kik és hogyan éltek Pannonia provincia fővárosában, Aquincumban, miután Tiberius leverte a lázadó pannonokat, és megjelentek Krisztus előtt 9. körül a rómaiak, de folytonosságot a római kor és a jelen kor között nehezen lehetne felmutatni.
Pedig a településen többször megfordult Marcus Aurelius, a bölcs császár is. Utódai alatt tovább fejlődött Aquincum, amely körül a mai Nagyszombat utca, a Bécsi út és a Bogdáni út határolta területen telepedtek meg a civil lakók, de rajtuk kívül az első legátus, Hadrianus, a későbbi császár is örökül hagyott ezt-azt a városrésznek, például az Óbudai-szigeten található palota romjait.
Aztán, mint a történelemben mindig, lassan hanyatlásnak indult a meghódított terület, akárcsak a hódító birodalom.
A honfoglaló magyarok már az egykori római épületek közé telepedtek be: Anonymus Árpád fejedelem társa, Kende fia, Kurszán váráról tesz említést krónikájában, amelyet a kutatók a Nagyszombat utcai Amfiteátrummal azonosítanak. Hogy a település valóban lakott volt, azt az is bizonyítja, hogy Orseolo Péter társaskáptalant alapított „Attila városában”, ahogy sokáig emlegették Óbudát.
A település rangját mutatja, hogy a III. Bélánál vendégeskedő Barbarossa Frigyes krónikása 1189-ben feljegyezte, hogy a király a karácsonyt Óbudán töltötte.
Így még IV. Béla is az akkori időkre virágzásnak indult Óbudán tartotta központját, míg meg nem érkeztek a tatárok. A védelem nélküli várost pillanatok alatt földig rombolták, a király pedig, mint tudjuk, Záráig menekült. Mire visszatért, romok és pusztulás volt Óbuda helyén. Batu kán és barátai alaposan elintézték a városrészt, amelynek több év kellett, hogy újra benépesüljön, de a régi fény nem tért vissza.
IV. Béla tanult az esetből, és a nehezen védhető régi óbudai királyi vár helyett a megközelíthetetlen budai Várhegyen kezdte építtetni az új királyi központot. Innentől a régen mindenhol Buda néven említett előző központ már mint Vetus Buda (Óbuda) jelenik meg a forrásokban – innen ered hát a városrész máig ismert neve. A két új központot (budai Vár, Visegrád) is tovább építő király, Nagy Lajos az anyjának, Piast Erzsébetnek adományozta a régi székhelyet, aki klarissza kolostort alapított, és megépíttette a Mária-templomot a mai Fő téren, amely állítólag olyan szép volt, hogy messziről csodájára jártak. Mégsem volt nyugalom Óbudán: a káptalan, a királyi várnagy és a polgárság közt állandósult a viszály, mígnem 1355-ben Lajos király felosztotta Óbudát a király, a káptalan és a királyné között. A polgárság azonnal menekülni kezdett a szétszabdalt városrészből, amely annyifelé adózott, hogy követni is nehéz volt, így hiába a gótikus építészeti remekek, a fénykor már csak az emlék emléke volt, amikor a törökök – pillanatok alatt – bevették a sem fallal, sem katonasággal nem védett Vetus Budát 1541-ben.
A régi piactéren – a Krúdy-házhoz közel – álló Ferenc deák háza 1500-ban már biztosan állt, ekkor cserélte ugyanis a klarisszák szolgálatában álló deák Vas megyei birtokát erre az épületre, amelyet átépíttetett. (A szintén ezen a környéken található egykori ferences kolostornak és templomnak, a klarissza kolostornak csupán a romjai maradtak meg, a pálos kolostor maradványai pedig a Bécsi úton, a Viktória téglagyár udvarán kerültek elő.)
A törökökkel – az elején úgy tűnt – ki lehetett egyezni. Adózás szempontjából talán még jobban is jártak a lakók, amit az mutat, hogy a török hódítás után az elvárhatóval szemben nőni kezdett a beköltözők száma. Ekkor azonban a Habsburg-Magyarországon megfogant a haditerv, hogy visszafoglalják Vetus Budát. Csakhogy Pálffy Miklós, akire rábízták a feladatot, úgy akarta megoldani mindezt, hogy a civil lakosság ne szenvedje meg a háborút, ezért elhatározta, hogy kiköltözteti a lakókat.
Egy hideg, januári hajnalon a szó szoros értelmében evakuálták a térséget: a lakosok az 1596-os év elején az Esztergomból kiküldött katonák védelme alatt titokban, 195 szekérre pakolva értékeiket költöztek át a királyi Magyarország területére – az öregek és a gyerekek a parton sorakoztak fel, őket ugyanis hajón szállították Esztergomba.
A területet mégsem sikerült visszafoglalni sem 1598-ban, sem 1602-ben – a háborúskodás csak arra volt jó, hogy az ostromban megsemmisüljön még az is, ami addig megmaradt. A lakók egy része az 1606-os zsitvatoroki béke után ugyan visszaköltözött a romok közé, de akkor meg a nyomor és a pestis tizedelte tovább a lakosságot. Ahogy Gál Éva vonatkozó tanulmányában említi, a zömmel református magyarok lakta Óbuda ennek ellenére lassan talpra állt. Sokatmondók azok a források, amelyekben fennmaradtak a már a török időkben is a területen élők nevei: mások mellett Madarassy Gergely, Varga György, Petre István, Nemes György, Budai András és családja élt Óbudán a XVII. században – igaz, fel-felbukkantak már ekkor is a német nevek az összeírásokban.