A pusztulás nagy mértékű volt: a városrész – amelynek ekkor még csak a korabeli Határ út és a mai Fő tér közti területe volt lakott – épületeinek tíz százaléka maradt csak meg, a többi a víz áldozata lett. A település nagy részét kitevő vályogházak azonnal megadták magukat.
Aztán, ahogy az lenni szokott, levonult a víz, és az „altofeni” szorgalmas lakosok elkezdték az újjáépítést. Alig pár év múlva, az 1840-es évekre megint benépesült a javarészt katolikus németek, kisebb részben református magyarok lakta városka – ekkor épült olyanná, amely arcát a Krúdy-szövegekből ismerjük. A zsellérházak mellett immár megjelentek az emeletes házak is, a részben falusias, részben városias „kettős” arculat azonban egészen a huszadik század közepéig megmaradt – sőt a vasútállomás és a Mocsáros környékét ismerve kijelenthető: akár ma is megvan. (A korabeli „falusi” Óbudát Erdélyi Mór fotóiról ismerjük.)
A szabadságharc után, 1849-ben Óbudát koronai mezővárosként Budához csatolták, majd bő tíz év múlva ismét Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez. A szőlőműveléssel, zöldség-gyümölcstermeléssel foglalkozó német ajkú lakosságot ez valószínűleg nem rázta meg különösebben – ám az 1873-as városegyesítésnél már gondot okozott, hogy Óbuda „német” város. Az épp a modern értelemben vett nemzetté válással elfoglalt pestiek egy része ugyanis mindent elkövetett volna, hogy a német ajkú budai és óbudai résszel ne kelljen egy várost alkotni, az egyesítés ellenzői attól tartottak, hogy az új város ezáltal teljesen „elnémetesedik”.
Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. Ugyanis az óbudai katolikus németek, az úgynevezett braunhaxlerek, akiknek betelepülését még a Zichy grófok támogatták a XVIII. században, lassan eltolva a főleg református magyarok lakta városkát a németesedés felé, olyannyira rátartiak voltak, oly mértékben őrizték különállásukat és sajátos kultúrájukat, oly annyira magukénak tekintették Óbudát, hogy egy legenda szerint, amikor küldöttségük Ferenc József császárnál járt, a császár azon kérdésére, hogy „Sind Sie aus Ungarn?” (Magyarországról vannak?), azt válaszolták: „Ná, wir sán von Altofen!” (Nem, Óbudáról.)
A takarékos, munkás, a szőlőművelésről a filoxérajárvány miatt szűk ötven év alatt kényszerűen a vendéglátásra áttérő braunhaxlerekről a legtöbbet a szintén Óbudán élt Halász Gábor mesél egy 1935-ben a Nyugatban megjelent írásában: „Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda (Pestre – a szerk.) sem kerül el. Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével.”
Hogy meddig élt a német hagyomány Óbudán és milyen formában, az máig vitás kérdés. E sorok szerzője a cikk megírása kapcsán találkozott olyan óbudaival, aki családja emlékezetére hivatkozva állította, hogy a szigorúan egymás között házasodó braunhaxlerek kultúrája már a XX. század első felében sem volt meghatározó; mások – köztük a városrész történetéről könyvet jegyző szintén óbudai Gulyás Miklós – pedig azt közlik, hogy még az ötvenes években is pontosan lehetett tudni, hogy mely családok a braunhaxlerek leszármazottai, ezekben a családokban pedig nem egyszer még ekkor is németül beszéltek a csukott ajtók mögött. (Szintén Gulyás idézi Bibó azon 1945-ös mondatát, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülőföldtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, nem igazán lehet objektív adatokat várni legalább száz évig…)
Míg a cseh, morva, osztrák szakmunkásokat a gyárosok hívták be, a magyarok és a környékbeli falvak szlovák lakosai, egy-egy szerb család, valamint a bolgárkertészek – utóbbiak főleg az 1870-es évektől – a munka és a megélhetés reményében özönlöttek be a mind szűkebbé váló Óbudára, hogy a századfordulóra igazi „multikulturális” városnegyed jöjjön létre, amelyben – részben az időközben kötelezővé váló magyar nyelvű közoktatás miatt – a második generáció érintkezési nyelve már a magyar volt. Ettől persze még mindenki őrizte, amit „von Haus aus” hozott – olyannyira, hogy a már említett Gulyás Miklós még az 1940-es évekbeli óbudai piacot is úgy írja le, mint a „nyelvek káoszát”, ahol azonban „magyarul beszél a tót a svábbal”.
A braunhaxlerek Óbudáját azonban nemcsak a gyárépítés nyomán beözönlő új-óbudaiak, de a filoxérajárvány is alaposan átalakította: a szőlők nagy részét kipusztította a járvány a XIX. század végén, így megszűnt az addigi megélhetési forrás, a bortermelés. Aki nem ezért kényszerült a gyárakba, azt másként fojtotta meg az épülő új világ: a kékfestők, a kisüzemek sorra mentek tönkre a gyárak árnyékában.
Aki tudott, kocsmárosként, vendéglősként próbált meg boldogulni az egykori szőlőműves családok sarjai közül, így legalább eladhatta azt a bormennyiséget, amit még megtermelt. Ekkor alakult ki a „magyar Grinzing” mítosza és az „óbudai idill” máig makacsul élő képzete, amelyről Halász Gábor a már idézett írásában így beszél: „Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket.
Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”
De mi volt a valóság? Egyáltalán egy Óbuda volt? Egy valóság volt? Vagy a parasztpolgárok, a kismesterek, a kocsmárosok, a zöldvendéglők, a Péter-Pál napi híres vásárok, a fél-falusi életforma, a város a városban Óbuda ugyanúgy valóság volt, mint a másik, a gyári munkások formálódó Óbudája? Az utóbbi Óbuda emlékezete mintha elenyészett volna az időben. Innen folytatjuk.
