Annak, aki lassan akar belemerülni a városrész történetébe, gyalog érdemes Óbudára érnie. Körülbelül a Lukács fürdőtől kell elindulni, hogy láthatóan lassan változzon a várostáj. Azt mondják, a Lukács környéke Buda egyik szíve. Sok van neki. Ott van a Vár, a Rózsadomb, a Sas-hegy, a Margit körút környéke, a Móricz a Gombával, a Feneketlen-tó vagy akár Kelenföld – innen, Óbudáról néha úgy tűnik, Buda voltaképp nem tudja eldönteni, hogy micsoda. Leginkább talán egy központ nélküli világnézet, amely Pestről érthető meg igazán. Onnan jobban látszik az a sok Buda. A Márai-Buda, a Kosztolányi-Buda meg Ottlik: Buda.
Az Óbudára vezető Buda-szakasz a Lukácstól a Császárig, esetleg a Frankel Leó úti zsinagógáig tart. Egy 1935-ös, a Nyugatban megjelent városrajz szerint akkoriban a Császár fürdőtől – ma Császár-Komjádi Sportuszoda – számolták Óbudát. Attól a fürdőtől, amelyben egykor oly sokszor áztatta ki magából az éjszakát Krúdy Gyula. Ha már a fürdő sem segített rajta, a legendák szerint le-lepihent a Császár Hotel 100-as számú szobájában, amelyet fenntartottak neki.
A Császárnál már érződik, hogy kifelé megyünk. Ritkul a budasűrűség, hogy lassan átadja a helyét a köztességnek valahol a Zsigmond tér és a Kolosy tér között, ahol érezhetően egy másik városrész kezdődik.
A Kolosy tér közigazgatásilag Óbuda határa, de Óbudáról nézve épp csak Újlak kezdete. Idegen territórium, ahová óbudai ember nyolcvan vagy száz éve is legfeljebb vásárolni vagy ügyeit intézni ment, mint ahogy ma is még. Mostanában mű-romantikus, ká-európai patyomkingiccs, a rendszerváltás körüli időszak kicsinyes álmainak groteszk maradványa, alóla kilóg a betonlóláb. Annál, ahogy Újlakkal elbántak az 1990-es évek elején, még a lakótelep is jobb: ott a Kádár-korban megszokott slendriánság miatt, szinte véletlenül, még mindig több maradt meg az egykori hangulatból a betonházak között.
Valahol az Amfiteátrum magasságában, szinte váratlanul aztán tényleg Óbudára érünk.
A Zápor utca vagy a Szőlő utca elején kinyílik a városi táj.
Sehol sem ilyen hatalmas ugyanis az ég, sehol sincs ilyen rálátás a hegyre, sehol sem kanyarog ilyen kézközelben a természetes árterű Duna, sehol sem ekkora a lélek tere, sehol sem ekkora a szem által befogható távlat Budapesten belül.
De hol is kezdődik pontosan ez a városrész? Nem véletlenül hívták a mai Nagyszombat utcát egykor Határ útnak: ez választotta el Újlakot, Neustiftet Óbudától, Altofentől, mint ahogy ma is még.
A Szőlő utca és a Zápor utca bevezető szakasza a kis utcákkal – Viador, Kenyeres, Selmeci, Föld, Solymár, Beszterce és a többi – véletlenül itt felejtett régi Óbuda-darab új pótlásokkal. Keveredik itt a Krúdy-világ az ötvenes-hatvanas évek pragmatizmusával és napjaink minimalizmusával: a belső udvaros régi házak mellett a hatvanas években, még a háború előtti építésziskola által tervezett társasházak mellett itt-ott feltűnnek a XX–XXI. század fordulójának leginkább semmilyen épületei is.
Azok, akik siratják a „magyar Grinzinget”, itt mégis megszimatolhatnak valamit a régi Óbuda, vagy ahogy Krúdy nevezte, az Ódonságok városának hangulatából.
Igaz, az a régi Óbuda nem egészen olyan volt, mint amilyennek ennyi idő távlatából, a mesék messzeségéből tűnik.
Olyan is volt. Hiszen nincs okunk rá, hogy ne higgyünk Krúdynak, aki három évig élt itt.
De nincs okunk arra sem, hogy ne higgyünk Gelléri Andor Endrének, aki megmutatja a Krúdynál tündéri külváros téglagyár környéki szegényeinek mindennapjait.
Így lehetséges, hogy a muskátlis, zöldvendéglős, kisházas, sváb-magyar-zsidó, macskaköves, sramlizenés, szőlőműves, hangulatos régi Óbuda emlékezete összecsúszik a rosszul fűtött hosszúházakban vagy viskókban lakó gyári munkások, kis cselédek Óbudájával. Az ember csak úgy tud emlékezni arra, amit nem ismerhetett, ahogy a mesélők emlékeznek. Meg kell hát hallgatni részrehajlás nélkül az összeset.
Krúdynál Szellő Szilvia kopog végig harminckét másik lánnyal egy délelőtt a Kiscelli utcán. Szoknyájuk alá bemotoz a szél, és a római korból az utcasarkon itt ragadt férfifő arra inti őket, szerető nélkül holnaptól ne mutatkozzanak, míg az álmos városkára a templomtorony nagybajszú óramutatója vigyáz. A csöndes kis házak szobáinak asztalain csipke, a szekrények tetején birsbefőtt, a nyári udvarokon ecetfa árnyékol, míg télen a jégvirágos ablakú vendéglők asztalán forró a leves.
Gelléri mást mutat. Nála a földre köpi a vért a mosómester a dohogó gőzben, és a varázsló nem segít a tébécés munkásasszonyon. Tüdőbeteg és éhes a felnőtt, a gyerek. A szegények viskói bűzösen állnak a mocsár mellett. A Szentlélek térnél halott csecsemő ereszkedik le dobozban a cselédszoba ablakán: megfojtotta az anyja azon nyomban, ahogy kijött. Maga is alig él meg, az apa munkanélküli.
Krúdy a görbe, kövezetlen Szőlőkert utcán egymásnak simuló szerelmeseket nézi, vagy a Duna-parton nyugodtan legelésző kecskéket. Azt az Óbudát, ahol, „ha az a száradásra kiakasztott néhány fehérnemű nem lebegett volna a dunai szélben a veteményeskertek sövényén, azt lehetett volna hinni, hogy innen minden lakó elköltözött.” A fecskéket látja, mert errefelé „minden fecskepárnak megvan a maga házszáma”, azt a városkát látja, ahol a fecskéknél korábban már csak a Szentlélek téri zárda apácái kelnek, akik messze elnéznek reggelente, talán a hegy felé.
Gellérinél Óbuda utcái közül „négyből kettő szűk, és árnyékkal van beszőve; dohos színű, mint a pincék… kettő pedig fényes és villogó, mint az éles kard.” A munkások hitelbe isszák a pálinkát a pipafüsttől ködös gyári kantinban, részeg asszony kezében koppan az üres pohár a pulton, és verekedés után a téglaszárítókon túl a „vaksi bányaúton” távozik az idetévedt vándor. Az óbudai tájat kémények csipkézik az agyagbánya és a gyár közt, ahol a drótvezetéken „dermedten lógnak a vascsillék”, mert a gyár áll, és „se szén, se munka, se ennivaló harmadik hónapja”.
Krúdynál az óbudaiak motoszkálnak, bandukolnak, nekifeszülnek az örökké a hegy felől fújó szélnek. A szél és a hegy megmaradt, a gyárak romokban, a mesterek kimérik a mozdulatot, a kocsmárosok szűk messzellyel a bort, a lányok szökkennek és trilláznak. Gellérinél az óbudaiak köhögnek, vánszorognak, vagy dühükben óriás munkásként, mint az Uitz-plakáton, a fejük fölé emelik a szerszámot, magasra, hogy lesújtsanak erre a rohadt életre.
Kétféle Óbuda létezett hát egy időben a panel-Óbuda előtt: egy, amit siratni szoktak azok, akik Krúdyval emlékeznek, és egy másik, amelyre a legtöbben nem emlékeznek. Talán nemcsak azért, mert nem olvasták Gellérit.
Az az Óbuda pedig, amelyet ily módon makacsul, ám megbocsáthatóan „Krúdy Óbudájaként” őriz a szépítő emlékezet, viszonylag új képződmény volt a végtelen időben.
