Krúdy Gyula nem sokkal 1933-ban bekövetkezett halála előtt költözött a Margitszigetről a Templom utcába. Abban az időben a régi Óbuda, az Ódonságok városa, ahogy ő nevezte, utolsó óráit élte. A harmincas évekre a lakók nem fértek el a Filatorigát és a Nagyszombat utca között, így új házak jelentek meg a külterületeken, a mai Szérűskert utca helyén, majd a Bécsi úton túl. Benépesült a Remetehegyi út – ide költözik majd 1937-ben Hamvas Béla feleségével, Kemény Katalinnal – és a Vörösvári út és a Bécsi út közti terület is, míg Csillaghegy és a Római-part üdülővárossá vált. 1938-ban bontani kezdték a Királydombon álló házakat is, hogy pár év alatt kiássák az alattuk megbújó amfiteátrumot.
Hogy Óbuda ekkoriban mennyire volt német és mennyire magyar, arról nem egységes a forrásanyag. Annyit mindenesetre megjegyeznénk, hogy a nyelvhasználat, sőt a név alapján sem mindig lehet dönteni: Gulyás Miklós Óbudai utcák című kötetében leírja, hogy az Árpád Gimnázium tanulói még az ötvenes években is pontosan tudták, hogy osztálytársaik közül kik a magyarosított nevű németek. A területen jelentős neológ zsidó közösség is élt, s a környező településekről alkalmi munkákra be-bejártak a szlovákok, ezen felül éltek itt bolgárkertészek is zárt közösségben a városrészen belül.
Óbuda Janus-arculatú városrész volt: míg az újratelepített szőlőkben módosabb magyar és német lakók dolgoztak, akiknek saját házuk, falusias háztáji gazdaságuk volt, a gyárak munkásai egyszoba-konyhás, rosszul fűtött munkáslakásokban éltek. A hosszú házakban az egy-egy udvar mentén kétoldalon húzódó lakássor kislakásaiban háromgenerációs családok húzták meg magukat. Ezek a komfort nélküli, dohos, nem egyszer földpadlós lakások még az ötvenes években is megvoltak. Az egyik legismertebb nyomortanya a mai Lajos utcában állt. Az állapotokról sokat elárul, hogy abban a fennmaradt jegyzőkönyvben, amelyet az elöljáróság emberei készítettek az óbudai gyári munkások lakásairól, a jelentéstevők már a negyvenes években sürgetik a változást. A kis magánházak és a szegénynegyedek között ekkoriban már állt egy-két nagyobb bérház is, például a Kiscelli utca 66.-ban, amelyek azonban csak óbudai mércével mérve voltak előkelőek – cselédszoba volt a lakásokban, de cseléd nem. És itt van a kulcs ahhoz is, hogy miért kétféleképp él az óbudaiak emlékezetében a panelépítés kora. Azok, akiktől elvették a kisházaikat, a generációk alatt megteremtett egzisztenciájukat, szőlőműves-gazdálkodóból, mesteremberből tették őket panellakókká, apokalipszisként élték meg a hetvenes évek elejét. Mindenük pusztult: a ház, a kert, a nagyszülők, dédszülők által rájuk hagyott tudás, a szőlő, az állatok, a közösség. A munkáslakások tüdőbetegei, akiknek száradni tett ruháin kivirágzott a penész ősztől tavaszig, akik lavórban fürödtek a konyhában, míg az udvar végén álló közös vécéhez ki kellett gyalogolniuk, máshogy emlékeznek: nekik az új nagyházakban lévő fürdőszobás lakások a menekülést jelentették.
Az Óbudai Helytörténeti Füzetek sorozatban jelent meg Gálosfai Jenőné visszaemlékezése, amelyben az Óbudán a negyvenes években töltött gyerekkoráról írva feleleveníti a városrész német kultúráját, míg Gulyás Miklós már említett, Óbudai utcák című kötetében egy tipikus óbudai zsidó család negyvenes-ötvenes évekbeli sorsába pillanthatunk bele. Gulyás visszaemlékezését tovább színesíti a 2B Galéria pár évvel ezelőtt az interneten még fellelhető, azóta sajnos már nem megtekinthető virtuális kiállítása. A tárlaton a Zichy utcai zsidó általános iskola egykori diákjainak élettörténete volt olvasható a negyvenes évekből.
Nos, bár a nyelvet őrizték, és csak egymás között házasodtak – amikor a szerző 1956-ban bemutatta a vőlegényét otthon, aki nem óbudai német volt, szülei megdöbbentek –, jelentős részük magyarnak vallotta magát már az 1840-es évektől. Életmódjukban, foglalkozásaikban mégis őrizték a német gyökereket, kötődésük a német, katolikus nyelvterülethez pedig nem szűnt meg: a szerző családja, a Wittmann–Weber család például tartotta a kapcsolatot a bécsi rokonokkal, és évente elzarándokoltak Mariazellbe, de az egyházi ünnepeken magyar ruhában vonultak végig az óbudai zárda növendékeiként a Kórház utcán. A helyi németek nagy része vagy kiskereskedő volt, vagy szakmunkás, a legtöbben azonban még ekkor is szőlőművelésből, illetve kocsmatartásból próbáltak megélni.
Az óbudai kocsmák száma megfogyatkozott a negyvenes évekre, de a megtermelt bor még azoknak sem volt elég, amelyek megmaradtak, így hamar megjelentek a borkereskedők az egykori óbudai szőlőtulajdonosi körben – a negyvenes években mások mellett Prósz György és Weber József látták el borral a városrészt. „A Flessert” is, amelynek tulajdonosát egyszerűen csak Szent Flessernek nevezte Óbuda: a legenda szerint nem bírta a ronda beszédet, így mindenkit kidobott a kocsmából, aki káromolni merte a teremtőt. Rá is szoktak az óbudaiak, hogy miután beittak, verekedést provokáljanak, majd a megfelelő pillanatban szitokáradatban törjenek ki, ami miatt azonnal az utcán találták magukat, anélkül, hogy fizettek volna.
„Egy óbudai sváb és katolikus, hitték a svábok. Pedig mi sem voltunk kevésbé azok” – írja Gulyás Miklós, a helyi zsidó órás Svédországba szakadt fia visszaemlékezésében, aki otthon németül beszélt az édesanyjával. Tartották nyelvüket a szlovákok is, így – ahogy Gulyás fogalmaz – a lingua franca a magyar lett: az óbudai piacon „magyarul beszélt a tót a svábbal”. Arról, hogy Óbudán, ahol egyébként neológ – nemrég újranyitott – zsinagóga is áll a katolikus templom közvetlen közelében, milyen erős volt a zsidóság jelenléte, az is tanúskodik, hogy külön héber és jiddis nevei is vannak a településnek: Ofen Jásán, Oven Jósén, Alt Ofen, Alt Ovn.
Ez az örökség aztán majdnem nyomtalanul semmisült meg a magyar történelem legsötétebb évében, 1944-ben.