„Azt szokták mondani, hogy a zsidók nagyon gazdagok. Náluk (Az Andauer családnál – a szerk.) a mama munkás volt a Goldberger gyárban, ezen kívül mosni járt, hogy eltartsa a gyerekeit. Szamek Ani szüleinek a Flórián mozival szemben volt egy nagy divatáru-üzletük.” – mondja egy név nélküli visszaemlékező abban az interjúsorozatban, amely pár évvel ezelőtt virtuális formában volt látható a 2B Galéria honlapján, és amely az Óbudai Zsidó Elemi Iskola 1920 és 1944 közötti diákjainak visszaemlékezéseiből állt.
Az osztálynyi egykori gyerek meséjét összevetve Gulyás Miklós Óbudai utcák című visszaemlékezésével jól kirajzolódik a negyvenes évekbeli óbudai élet – az utolsó pillanatig békés együttélésről olvasva pedig szinte hihetetlennek tűnik, ami a vészkorszakban történt. A mesélők egyöntetűen azt vallják, hogy a helyi lakosság inkább szociális helyzet alapján rétegződött, mint vallási-nemzetiségi alapon.
A területen nem volt gettó, a zsidó családok Óbuda belterületén laktak. A visszaemlékezők szinte egyöntetűen vallják: az antiszemita megnyilvánulások 1944 előtt nem igazán voltak jellemzők. Egészen addig, amíg feltűntek az első feliratok…
„Volt még egy osztálytársam a Kolosy téren, akinek az apja élelmiszerbolt-tulajdonos volt a Lajos utcában, nála volt először kiírva, hogy zsidót és kutyát nem engedek be. Menzer nevű volt az illető” – mondja egy visszaemlékező. Másokat leköptek, megvertek a csillag miatt. Gulyás Miklós ugyanakkor elmeséli, hogy mivel apja megalázónak tartotta, hogy a hatóság által meghatározott időpontban járjon a piacra, bevásárlásait kifutófiújával végeztette, aki nem más volt, mint a Wermacht óbudai német tisztje.
A németek bevonulásával aztán elszabadult a pokol. „Óbudát erősen svábok lakták, úgynevezett Braunhaxlerek. Nem voltak valamennyien antiszemiták, túloznék. De arra határozottan emlékszem, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, és az Árpád fejedelem útján vonultak, óriási éljenzés fogadta őket.” – meséli Kramer Vera. A csillagviselés kötelezővé tétele után hamar kijelölték a csillagos házakat – a leghírhedtebbet a Laktanya utcában, de zsidó ház volt a Perc utca 5., a Nagyszombat utca 6., a Vörösvári út 56., a Flórián tér 4. és a Szentendrei út 10. is –, majd egyeseket a hírhedt óbudai téglagyárakba és onnan a halálmenetekbe, másokat a pesti gettóba irányítottak. Különös, hogy a 2B Galéria honlapján visszaemlékezők közt majdnem ugyanannyian idézték fel a keretlegények arcát, mint azokét, akik menteni próbáltak.
„Mellettünk lakott egy férfi, akinek volt egy házvezetőnője, aki nagyon vallásos volt. Minden nap elment az Újlaki templomba. Anna néninek hívták, átadta a szobáját, bújtatott minket két napig” – mondja egyikük, akit utána a téglagyárba hajtottak. „Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy nem néz oda, ha akarok, menjek el. De nem mertem” – meséli.
A Laktanya utcában lévő katonai kirendeltségen a rendőrfőkapitány írnoka, aki Kovács bácsiként szerepel az elbeszélésekben, Gottlieb Gábort (későbbi nevén Gulyás Ottót) és Goldstein Tibit nappal az íróasztalában, este a szenes pincéjében bújtatta. A történet folytatását már Gottlieb Gábor öccse közli, a már többször idézett Gulyás Miklós, aki leírja: amikor Kovács bácsi visszatért a Felvidékre, megkérte az óbudai rendőrséget, hogy vigyázzanak a két zsidó fiúra. „A zsidótlan Óbudán a hekusok a felszabadulásig bújtatták őket, valahol a Fő térnél” – írja, míg az egyik bújtatott fiú megmaradt levelében meséli el, hogy nemcsak Kovács bácsi, de Palásty főhadnagy és egy Ese Erwin nevű őrmester is segített.
A zsidók begyűjtését már korábban megkezdték: az egyik túlélő elmondta, hogy 1944 nyarának végén már beterelték őket a Zichy utca 9. szám alatti gyűjtőházba, amely az iskola épülete volt. Javarészt nőket tereltek össze, hiszen a férfiakat már elvitték munkaszolgálatosként. „Utána megint jöttek a nyilasok és a rendőrök, akik a Zichy utca 9.-ből transzportot állítottak össze a téglagyárig, onnan pedig nyugat felé. Én akkor hétéves voltam. Anyám megbeszélte az egyik keresztény nővel, hogy ha a zsidókat elviszik, akkor bujtasson el. (…) Egyszer csak megjelent Ganz néni, és az anyám kilökött a sorból a Ganz nénihez a járdára. A Ganz néni megfogta a kezemet. Anyám később, a háború után, 46 végén, 47 elején, amikor hazajött a mauthauseni koncentrációs táborból, mesélte, hogy ezt a jelenetet látta egy idős, ősz hajú rendőr, aki őrködött, és elfordította a fejét. Így kerültem a Ganz nénihez a Kiskorona utcába, ahol egy hét múlva a házmesterné azt mondta a Ganz néninek, hogy ezt a zsidó gyereket vigye be a gettóba, mert ha nem, akkor följelenti a körzetnél” – meséli.
A nyilasok Óbudán is többeket a Dunába lőttek: a Tímár utcai partszakasz volt az, ahol rendszeresek voltak a gyilkosságok, míg másokat saját házukban lőttek agyon. Weisz Katalin gyerekként a Körte utca sarkán lévő Vörösvári úti iskolából nézte végig, hogy a szemben lévő oldalon álló csillagos házban élő Baron családot hogy mészárolják le. „A 14 éves Zsuzsit, a 18 éves Ervint, a szülőket, a rokonokat: egy halom volt a ház előtt. Baronék egyetlen túlélő rokonát, Kiss Arankát később Tometz doktor húzta ki a Zsinagóga előtt fölhalmozott halottak közül, hallva nyöszörgését. Tometzre rászállt egy nyilas, hogy ne avatkozzon be, de Tometz orvosi esküjére hivatkozva segített és életet mentett” – meséli.
A vészkorszak egyik legkülönösebb mentési kísérlete a szaléziakhoz kötődik. Amikor menetben terelték a zsidókat a téglagyárak felé, a Bécsi út sarkán lévő Segítő Szűz Mária-templomnál rendszeresen belehajtott egy autó a menetbe.
A szalézi rendfőnököt, Kiss Mihály atyát a nyilasok ezért halálra kínozták. Akárhányan is voltak azok, akik az életük árán is mentettek, a többség végignézte a „zsidótlanítást”. 1944 telére, ’45 tavaszára Óbuda zsidó lakossága gyakorlatilag eltűnt. Akik maradtak – magyarok, németek –, azokra pedig az ostrom jött. 1944. december 28-án jelentek meg az első szovjet katonák a Kórház utcában.
