Keresés
rovatok
novella | 2021 ősz
Fotó: Fortepan
Péntek Orsolya : Könyvtár
Az egész utca hosszában öreg, erős törzsű hársfák álltak. Szeptember közepén már lehullott levelek egyenletes aranyszőnyege borította az aszfaltot. Senki sem takarította el a leveleket, mint ahogy télen sem a havat, és tavasszal sem a görbe járdák zegzugaiban megült sarat. Mondták, nincs rá pénz.

A sárga-arany levélszőnyegtől, amely szikrázott a napon, mindenesetre valamiféle derű töltötte el a szívét. Az utca jól járt: így volt szép. 

Hogy a többiekkel nem nagyon van miről beszélnie, az hamar kiderült. Húsz nap kellett hozzá, hogy kívül kerüljön az összes formálódó körön, és még öt, hogy elhallgassanak, ha valahová belépett. 

Irritálta őket. Nem volt se ilyen, se olyan. Nem festette magát, a ruhája egyszerű volt és olcsó, viszont láthatóan nem tartozott a stréberek közé sem, sőt, a lázadókra is olyasfajta unalommal nézett, mint aki vagy harminc évvel idősebb máris, amitől a piercinges, bakancsos, festett arcú társaság oly annyira sértve érezte magát, hogy először ők kezdtek el-elhallgatni, ha megállt mellettük, hogy éreztessék: köztük semmi keresnivalója.  

Pedig leginkább még velük tartott volna, ha elég lett volna neki a lázadásnak ez a felszínes, ingatag fajtája, ez a lázadásocska, amely huszonöt és harmincöt éves kor körül általában biztosnak látszó munkahelybe és lakáshitelbe transzformálódik. 

Az ő lázadása csöndes volt és egy életre szóló. Teljesen mindegynek gondolta, hogy mit vesz fel hozzá.

Az órákon a legtöbbször ugyanúgy unatkozott, mint az előző iskolában. Ha kellett, úgy-ahogy megoldott egy példát, beszámolót írt az Odüsszeia tartalmáról, és bármelyik igeragozást felmondta bármely tanult nyelven, legfeljebb egy-két hibával. Mégis volt valami meghatározhatatlan pimaszság abban, ahogy felelt, és ez felhergelte a tanárokat, akik ennek ellenére nem találtak rajta fogást, sem az öltözetén, sem a mondatain, sem a magaviseletén, és ez az egész együtt olyan felháborító és szabálytalan volt a se jó, se rossz gimnáziumban, hogy szeptember közepén inkább már ők sem szólították fel. 

– Talán több lelkesedéssel – ripakodott rá a földrajztanárnő az utolsó alkalommal.

A lelkesedés, az valahogy hozzátartozott az egészhez. 

Nem válaszolt neki. Eljátszhatta volna, persze, hogy lelkesedik a meteorológiai jelenségek iránt, ha másért nem, legalább azért, mert óra előtt mégis átnézte az aktuális fejezetet, és így vissza tudott öklendezni néhány félmondatot. De egyrészt nem gondolta fontosnak, hogy miként képződnek a felhők, és tudta, soha az életben nem lesz szüksége efféle információkra, mint ahogy a kétismeretlenes egyenletekre vagy a különféle spinkvantumszámokra sem, másrészt olyan mértékben irritálták a felesleges adatok, amelyeknek telefonkönyv-jegyzékét az iskolákban tudásnak merték nevezni, hogy megvetette volna magát azért, ha beszáll a játékba.

Néha, még az elején megkérdezték, mi érdekli. 

Úgy kérdezték, ahogy a tizenöt éves diáklányoktól szokás, kissé félvállról, leereszkedően.

Egy lány mégiscsak egy lány, elsősorban. Persze valamit nyilván dolgozik majd. 

– Nem tudom még – válaszolta ilyenkor kitérően, de hazudott.

Pontosan tudta, mi érdekli, de ezt nem lehetett elmagyarázni nekik. Nem volt tantárgyakban, foglalkozásokban, világnézetekben mérhető. Jobb híján úgy fogalmazta meg, hogy igazi ember akar lenni. Olyan, aki teljesen él.  

– Legyenek hálásak a sorsnak, hogy a világ biztonságos térfelén élnek, és gimnáziumba járhatnak – dörögte az igazgatónő, egy víziló formájú, a hatvanhoz közelítő, zöldbe öltözött asszony az évnyitón. Matematika-tanár volt, híresen kegyetlen.

Elnézte az arcát, a szűk, tatáros szemeket, az egészségtelen, sárgás arcbőrt, amely petyhüdten lógott kétoldalt, mintha két, túlérett őszibarack vagy lottyadt alma volna a két arcfele, és a csak azért is vörösre festett, kemény hullámokba kényszerített hajat, amely úgy ült a feje tetején, mint egy kígyókból álló sisak. 

Próbált rájönni, kire emlékezteti. Aztán felismerte. A nagyapja könyvespolcán a nagy világtörténetben volt egy kép Medúzáról. Egy szörny volt, akinek valamelyik hős levágta a fejét. Gyötörni kezdte magát, hogy rájöjjön, melyik volt, Héraklész vagy Perseus. Bosszantotta, hogy nem emlékszik. Sem Héraklészról, sem Perseusról nem tanultak semmit. Görögül sem tanultak, és latinul sem. Ha nem túrta volna fel a családi könyvtárat a hosszú, unalmas nyári délutánokon, legfeljebb a felhőképződésről, a sinus függvényről, a dél-amerikai élővilágról és az Odüsszeia hozzávetőleges tartalmáról értesült volna Medúza beosztottjaitól.

Most megkétszerezett figyelemmel szemlélte. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet Medúzának lenni, csúf lelkű csiga- vagy kígyóhajú nőnek, aki harminc éve buktat és kiabál. Akkor lassan, mint ahogy a víz kiárad dagálykor, elöntötte a szánalom és a hűvös szeretetet. Utóbbit nem tudta megmagyarázni, hát hagyta. Azóta figyelte, feltűnik-e valamelyik szünetben, de a Medúza nemigen jött ki az irodájából, legfeljebb ha órája volt, a becsöngetés előtti percben sietett végig a földszinti folyosón. 

Általában kettőig kellett kibírni, akkor léphettek ki végre az aranyszőnyeges utcára. Olyankor váltott pár semleges szót azokkal a lányokkal, akik még szóba álltak vele.

– Gőgösnek tartanak – mondta neki szelíden az egyik. Igazi eminens volt, csöndes, vézna kislány. Felhúzta a nyakáig a cipzárt a kardigánján, és összefonta a karját a teste előtt, talán, hogy védekezzen a mondat miatt, amellyel pedig nem sérteni, hanem figyelmeztetni akart.

Nem tudta, mit válaszoljon neki. Valami olyasmit lett volna helyes mondania, hogy igyekszik majd másmilyen lenni. Vagy, hogy nincs igazuk. De nem akart másmilyen lenni, és még ha akart volna is: nem tudott. 

– Én ilyen vagyok – felelte végül olyan kedvesen, ahogy csak tudta, hogy legalább őt, aki még szóba állt vele, ne bántsa meg. Aztán az órarendről beszéltek és az őszi szünetről. 

Ott, ahol már nem láthatták, megállt, beszívta mélyen az ősz szagát. Ez a keserű és édes, szép illat semmilyen relációban nem volt semmivel, amivel hét órán át foglalkoznia kellett. Abból a világból volt egy üzenet, ahová törekedett. 

Aztán egy nap eltűnt a levegőből az aranypor és a ragyogás. Csípős, októberi szagok kúsztak be az erkélyajtóból, amikor az anyja kinyitotta hét körül. Ragaszkodott hozzá, hogy a lakást átszellőztetve hagyja ott reggel, az apja meg ragaszkodott a pirítósához, akkor is, ha késésben volt. Az öccse minden reggel kifényezte a bakancsát, a nővére pedig százszor végigsimított a hajkefével a haján, mert azt olvasta valahol, hogy az jót tesz a hajhagymáknak. Egyikük a cipője fölé hajolt, újra és újra végigsimított a bőrön a kefével, a másik belekáprázva saját arcába ült a tükör előtt. Az apja konok egykedvűséggel rágott, az anyja, mintha a beáramló levegőmolekulák számát ellenőrizné, állt a nyitott ajtóban. 

Abban a pillanatban idegeneknek tűntek. Bolondoknak, akik, ha egy reggel nem működne a kenyérpirító, nem nyílna ki az erkélyajtó vagy eltűnne valamelyik kefe, ott maradnának a világban tanácstalanul.

Aztán, amikor megkezdődött az igazi reggel, és az anyja rákiabált a nővérére, hogy az hosszabb szoknyát vegyen fel, az apja meg az öccsére, hogy ne hagyja az előszoba közepén a kurva bakancsát, a családjává változtak megint.

Rájuk gondolt, amikor megállt a fák között. Megváltozott az utca, most, hogy nem sütött a nap, és az ég kékesszürke, mély óceán színe tükröződött a fák törzsén és a rozsdabarna leveleken. 

Megállt, a hátát az egyik fának vetette. Ebből az irányból csak ő érkezett. Nem kellett félnie, hogy megszólítják. 

Az utóbbi két évben lett valahogy egyedül. Addig még szót értett velük. Aztán lett baj. Talán, amikor elkezdte magával hurcolni azt a verseskötetet. 

Véletlenül nyitotta ki egy másik versnél, mint ami fel volt adva. Átfutott a szeme a síró vasról szóló soron. Hirtelen ötletből belepörgetett a könyvbe, akárha kártyalapok lennének az oldalak. Várta, hol nyílik ki. Eljátszotta egyszer, aztán még egyszer. 

Olyan volt, mintha a halott költő elkezdett volna beszélni hozzá, mondatokat mondott, aztán egész verseket. 

Akkor fogta József Attila verseit, a táskájába csúsztatta, majd három nap alatt befalta az összeset. 

Jobb híján a külváros széli mezőre ment iskola után. Nem bírta volna ki a házak közt, sem a szűk, nyolc négyzetméteres félszobában, amin a nővérével és a nővére körömlakkjaival osztozott. 

– Hazudtok. Ti mind hazudtok – suttogta, pedig azt hitte, kiabál. 

A mezőig kellett mennie, hogy megértse: ha valóban azt tanítanák, amit a költő írt, az botrány lenne, mint ahogy botrány lenne a hittanórán Jézusból és a történelemórán a forradalmakból. 

Mire elkezdte a kilencediket, sorra leszedegette a többi költőt is. Közben romlott el minden. Vagy megjavult. Nem tudta eldönteni. 

Milyen rég volt. Tavasszal – gondolta, és összehúzta magán a kabátot. 

Most, hogy minden nedves volt és nehéz, és látni vélte, ahogy az iskola alagsorában, a pincerendszerben, ahová egyszer, még az első napokban letévedt, térképet rajzol a falra a penész, reménytelennek tűnt, hogy éveket töltsön el itt hülyeségekkel. 

Legalább megtanulok néhány nyelvet. Annak még van értelme – gondolta végül bizonytalanul. 

Lassan elindult, de nem jól számította ki az időt. Mire a kapuhoz ért, amelynek bélletén különös állatfigurák másztak föl és le: egy majom, egy kutya, és egy azonosíthatatlan lény, talán, hogy jelezzék, mennyit ér ez az egész, már csönd volt az utcában. 

Becsengettek – hasított belé. 

A folyosón is csönd volt, csak az első osztályteremből hallatszott ki a földrajztanárnő lelkes hadarása. Olyan volt, mint aki verset mond egy iskolai ünnepségen. 

A felhők – jutott eszébe, és kis híján felnevetett. 

Állt a folyosón tanácstalanul. Balra, aztán jobbra nézett.   

Tétován indult el arrafelé, ahol egy beugróban, ezt már megfigyelte, egy ismeretlen terem nyílt. Negyedikesek néha jöttek abból az irányból, mások soha. 

Lassan tolta be az ajtót.

Úgy tűnt, a könyvtárba tévedt be. A bejárathoz tolt asztalkán régi újságok porosodtak, tudományos magazinok. Nekiindult a polcok erdejének, de pár lépés után érezte, hogy melege van a kabátban, és a táska is húzta a vállát. Ledobta hát őket a fotelek egyikébe. Mintha nagy súlytól szabadult volna meg, szinte repült vissza a polcok közé. 

Ebbe is, abba is belelesett. Nem tudta eldönteni, melyik soron menjen tovább, sem azt, hogy mit válasszon, ha ugyan ki lehet vinni innen a könyveket. 

Az előző iskolának egyáltalán nem volt könyvtára. Elvitték őket a kerületi gyerekkönyvtárba hatodikos korukban, de a látogatás vihogásba és lökdösődésbe fulladt, a kicsiknek való leporellókkal és színes mesekönyvekkel hajigálták egymást. Nem volt mit kikölcsönözniük. 

Ez a könyvtár más volt, láthatóan legalább száz éve gyűjtötték a köteteket. Öreg gerincek között, aranybetűs, régi kötésű, vastag lexikonok mellett sétált. 

Lassan sodródott a polcok között, és észre sem vette, hogy a terem végébe ért. 

Amikor felnézett, hátrahőkölt. Egy asztalnál egy hófehér hajú, hajlott hátú, idős ember ült, és őt nézte. Lehetetlennek tűnt, hogy tanár. Idősebb lehetett a nagyanyjánál, aki pedig már hetvenhat éves is elmúlt, és idősebb bárkinél, akit eddig látott. 

– Milyen óra helyett jött? – kérdezte meleg, barátságos hangon az öreg.

Felfigyelt rá, hogy a hangja inkább középkorú emberé lehetett volna, azonban férfihangnak túl magas, nőhöz képest túl mély. 

– Tanár úr, én – mondta, aztán megállt. Megrémült. Lehet, hogy tényleg nő?

Az öreg mosolygott. 

– Nézte a fákat és az eget. Ma van az első igazán őszi nap. A szeptember még nem igazán ősz, az egy extra évszak a nyár és az ősz között. Na de az október! – mondta monoton, mégis dallamos hangon.

A lány megtámaszkodott a legközelebbi polcban. 

– Honnan tudja, hogy néztem a fákat? – kérdezte.

Most inkább nőnek tűnt. Amikor felállt, helyesbített magában: férfi.

A legkülönösebb az volt, hogy nem félelmet, hanem örömöt érzett, hogy az öreg tudja: a fákat nézte, és éppen lóg. 

– Majd ha ennyi idős leszel, megtudod, honnan tudom – válaszolta, és a kezébe nyomta az asztalon lévő könyvet. Mintha ki lett volna készítve.

– Itt írja alá – mutatott egy táblázatra, amelyben olvashatatlan betűkkel, kézírással ott állt talán a szerző neve, a cím és a könyv jelzete. Átfutott rajta, hogy nem tudja, mit ír alá, aztán elhessegette a gondolatot, és aláfirkantotta a nevét. Voltaképp még nem volt aláírása. De igyekezett, hogy legyen.

– A többi könyvet megtalálja maga. Egy kell csak, amin elindul, mint a nyomon. 

Állt ott, meg akarta köszönni, de az öreg ráripakodott: 

– Mit áll itt? Nem adhatok ki egyszerre kettőt.

Két hét múlva vitte vissza a könyvet, érett, októberi napfényben sietett végig az  utcán, amelyen a levélszőnyeg most óarany színben pompázott. 

Szinte szaladt.

Közben többször kísértést érzett, hogy meglátogassa az öreget, de úgy hitte, amíg nem végez az olvasással, jobb, ha nem mutatkozik. 

Az utolsó óra után esett be a könyvtárba, a hóna alatt a könyvvel. Egyenesen, céltudatosan vágott át a termen, csak az asztal előtt nézett fel. 

Csalódott. Az asztalnál nyugdíjasnak látszó tanárnő ült, látta már a folyosón azelőtt is. 

– Visszavétel? – kérdezte unottan.

Elé tolta a kötetet. A nő háromszor is átfutotta a kivett könyvek táblázatát. 

– Különös, ezt sehol nem találom – nézett rá tanácstalanul. Látta, hogy megvillan a szemében a gyanú.

– Aláírtam – válaszolta neki kimérten. – Ha el akartam volna lopni, nem hozom vissza – tette hozzá, és érezte, ahogy elszabadul benne a néma gyanúsítás miatti düh.

A nő kényszeredetten bólintott. 

– Az már igaz. Visz másikat? 

Amikor letette elé úgy tíz perc múlva a második könyvet, várt egy kicsit, csak utána kérdezte meg: 

– Az idős tanár úr, aki itt szokott lenni, mely napokon dolgozik?

 – Miféle idős tanár úr? Ezt a könyvtárat húsz éve én vezetem. A nő hangjából megbántottságot érzett ki és szomorúságot. 

– A legutóbb, amikor bejöttem, egy idős tanár úr volt itt. Fehér volt a haja – mondta, és le nem vette a szemét a nőről. Az csóválta a fejét.

– Mondd, melyik osztályba jársz te?

A tegezés, ezt megtanulta, akkor jön, ha úgy érzik, elvesztették a lábuk alól a talajt. 

– Az első a-ba – felelte nyugodtan.

A nő az orra elé tolta a táblázatot. Aláírta. Ez most már igazi aláírás volt. Vagy egy hétig gyakorolgatta. 

– Most hogy mondod – szólt utána a nő –, amikor még én jártam ide gimnáziumba, a hetvenes években –  tette hozzá –, egy idős latintanár vezette ezt a könyvtárat. De már akkor vagy hetvenöt éves volt. Számolj csak – mondta, és nem lehetett eldönteni, hogy a saját, tréfásnak szánt mondatától lett jó kedve vagy mástól, de már derűsen nézett rá.

– Ha élne, úgy száztíz vagy százhúsz éves lenne – nyögte ki, és nevetni kezdett.

Annyi volt, körülbelül – gondolta a lány, kiszédülve a folyosóra. A következő napokban, mintha csak bámészkodna, végigvizsgálta az összes tablót a hetvenes évekből, de a tanárok közt nem talált egy olyat sem, aki hasonlított volna az öregre. 

Novemberben kérdezte meg, miért csak egy könyvet vihet ki egyszerre. 

– Hát ezt meg ki mondta? – nézett rá csodálkozva a könyvtáros tanárnő, akit az utóbbi időben magában Madame Cvikkernek kezdett hívni, és aki újabban teával kínálta, ha belépett.

– Én csak úgy tudtam – válaszolta. Az öregről azóta az első eset óta nem szólt.

– Hat könyvet is kivihetsz – csóválta a fejét Madame Cvikker –, de lesz neked ennyi időd olvasni?

– Lesz – válaszolta, és elindult a polcok között.