Óbuda a nyári vasárnapokon olyan, mint a másvilág. Kaszás mozdulatlan, csak az ablakokon lebegnek a fehér függönyök a monstrumokban, fel és le, mintha egy sokszemű házlény küszködne az álmossággal, újra és újra leeresztve valamelyik szemhéját, hogy aztán feladja, és belealudjon a délutánba. Olyankor a lények gyomrából tévé duruzsol. Úgy felejthették a sehol sem lévők. Ott, ahol véget ér a lakótelep, a Szérűskert utca magasságában, hallatszik még a beton hangja az ember utáni tájon, de pár méterrel odébb már csak a gyökérzizegést hallja, aki figyel. Lepke lebeg szemmagasságban, aztán eltűnik. Egy ideig kíséri a szem. Feljut vajon, ahová akar?
Régen a vakáció idején minden gyerek lent volt. Reggeltől estig kosaraztak a közért előtt, tomboltak a lépcsőházakban, összegyűltek a pingpongasztalok körül, végül pedig, amikor szűk volt a telep, elindultak a mező felé. Kódorogni. Kószálni. Csavarogni. Félni. Nagyszájúskodni. Bevallani, megbeszélni, megesküdni, titokban tartani, elárulni, megfogadni, összeveszni, kibékülni, egyedül lenni, együtt lenni. Szökni. Elég tágra voltak zárva az ég alatt.
Mára a zónában nincsenek gyerekek. Vagy ha igen, jobb helyet találtak a pingpongasztaloknál és a lépcsőházaknál. Vagy talán nem engedik le őket. A vakációnak a Halott utcában vége.
Ott, ahol régen egy búvóhely volt, öreg néni gyalogol. Karikába hajlik a lába, látni, nehezére esik a cipelés.
– Siet? – kérdezi eleve lemondóan. Ilyenkor nem lehet sietni. Segíteni kell. Azt mondja, ad gyümölcsöt, úgyis rárohad az egész. És már bent is van az ember a kis ház kertjében.
– Régen más volt – mondja. Nehezen pakolja a cseresznyét. Fáj a keze. Fáj mindene. A férje kisemmizte, a fia nem áll vele szóba. Egyedül van a lakótelep meg a mező közt, és egyedül vannak a szomszédai is.
Csak a kutyáik járnak szabadon, köztük a nagy fehér kuvasz. Elég félelmetes.
Odébb, a Mocsároson is élnek valakik. A kalyibák közt, ahol látni lovat, kecskét és libát is, néha mintha füst szállna, ajtó nyikorogna, elsikkanna egy-egy hang, de a lakók, ha vannak, láthatatlanok. És érinthetetlenek.
A juhászokat néha lehet látni. Az egyik tagbaszakadt, nyugodt ember. Azt mondja, a Kunságból jött. Nyolcéves volt, amikor az első bárányát szerezte. Az apjával mentek heti vásárba, de rajtuk maradt egy. Az apja agyon akarta ütni, de ő elkérte. Kos lett belőle, aztán hozzá nyáj. Soha nem is akart más lenni, csak juhász. De összeveszett a téeszelnökkel hetvenvalahányban, így feljött Pestre. Egy ideig húzta az igát a gyárban, de aztán vett néhány juhot és egy ólnyi helyet a mezőn. Azóta ledolgozza az üzemben, amit kell, aztán kijön az állatokhoz. Hétvégén meg egész nap kint van.
– Itt is lakik? – kérdezem. Legyint. A fenét. A telepen, az asszony miatt. Arrébb rendeli a kutyát. Megnyílik az út a mezőn át.
Látni a láthatatlanokat, hallani a hangjukat. A fű között egy egész gyógynövénytelep. Idejártak régen az asszonyok gyűjteni. Tiszta terület.
Feljebb az állomás olyan, mintha harmicvalahány lenne vagy legfeljebb ötvennégy. Mintha még a pókháló is akkorról maradt volna.
Vonat egy ideje sehol – felújítják a senki se tudja mit, senki se tudja miért –, de a váróterem hűségesen vár. A padok kovácsoltvas cirádái talán még egy előző életből ismerősek. Csönd van, olyan csönd, ami csak a külvárosban tud lenni vasárnap délután. Aztán nekikezdenek a tücskök. Egy ideje mintha kabóca is lenne itt valahol, határozottan hallani a hangját.
A tikos kertben szerteszét rózsák az udvaron. Nőnek, ahogy akarnak, nem zabolázza őket senki. Itt felejtődtek talán.
Szemben, a réten zizeg a nyári szél. Valaki, akit szeretek, azt mesélte, gyerekkorában azt hitte, a fák fújják a szelet.
Én azt hittem, a hosszúszárú, sárga fű, amely mindent beborít Óbuda végében. Aki nem talál ide, annak az Isten háta mögött. Aki idetalál, annak az Isten tenyerén.
