„Azért is szeretek piacra járni, mert azok körülbelül minden hónapban változtatják a maguk jellemző szagait. A nagy természet ilyenformán beköszönt a kőházak közé, és birtokába veszi a teret. A kertek lelke eljön vizitbe a városokban senyvedő fákhoz. Az emberek pedig újra elgyerekesednek, amikor a barackok, dinnyék, szőlők rájuk nevetnek, nincsen olyan mérges ember, aki komolyan haragudni tudna egy fürt szőlőre” – írta Krúdy Gyula A piac illata című cikkében 1924-ben.
Ő igazán tudta, hogy milyen volt a békebeli piacok hangulata.
Egyeseknek szinte vallásos cselekedet a piacra járás, másoknak természetes napi rutin, és persze vannak, akik irtóznak a forgatagtól. Mégis, egy kétezer éves település történetében a piac folyamatos jelenléte és működése természetes: az óbudai piacok története az I. században kezdődik és napjainkban is tart, annak ellenére is, hogy a szupermarketek világában eredeti szerepükből sokat vesztettek.
A település a II-III. században élte fénykorát, több alkalommal átépítették, illetve bővítették. Aquincum polgárvárosa romjaiban is lenyűgöző, a romok közt pedig ott vannak az egykori élelmiszer- vagy húspiac (macellum) épületének maradványai is. Ez a római piac a III. században épült, és megjelenésében, kialakításában nagyban követte a birodalom más településein működő társait. A nem túl nagy méretű kövezett udvart oszlopos árkádsor vette körül, ahol az aprócska négyzet alakú boltokat – tizennyolc üzlet volt – kialakították. Az udvar közepén jellegzetes, kör alakú épületet, úgynevezett tholost emeltek, ahol az árusításhoz szükséges – hivatalos – súlyokat tartották, illetve a piacfelügyelő is innen figyelte a boltokat.
A régészeti leletek alapján Aquincum polgár- és katonavárosának területén más helyeken is működtek olyan boltok, ahol élelmiszert, vagy egyéb használati tárgyakat lehetett vásárolni.
A település a népvándorlást követő időszakban, illetve a kora középkorban fontos politikai és vallási központnak számított, egészen a tatárjárásig. Egy ilyen városban nyilvánvalóan volt olyan forgalmas piac, amely kiszolgálta a lakosságot. A különféle cikkek főleg folyami úton érkeztek, az áruk kisebb részét viszont kocsikkal hozták. Óbuda kora középkori történetében ismert egy Gézavására nevű hely, vagyis piac, amely napjainkban is sok szakmai vitát és fejtörést okoz a történészeknek, hiszen az oklevelek nem fogalmaznak pontosan, ezért különböző módon értelmezhetők. Annyit tudunk, hogy volt ilyen nevű hely a budai oldalon, ahol vásárt és piacot tartottak, de pontos helye nem ismert, ráadásul ma már az is bizonyos, hogy az országban máshol is voltak ilyen nevű helyek. Az egyik elképzelés szerint Gézavására Felhévízen volt, a Margit hídtól északra eső területen, Buda és Újlak között. A másik teória alapján Óbudán, a rév közelében lehetett.
Annyi bizonyos, hogy a XIV. századtól az oszmán török hódításig a középkori piac a zsinagóga előtti téren működött, a Lajos utca mentén. Az Anjou-korszakban ez a településrész a királynéi városhoz tartozott, míg az északabbra fekvő rész az óbudai káptalané volt. A háromszög alakú piacteret főleg kereskedők és boltosok házai vették körül, amit az alapos régészeti feltárások bizonyítanak. A házakhoz nagyobb pince és raktárhelyiségek is tartoztak. Az élénk kereskedelmet folytató óbudai piac a dunai rév és a Budát, valamint az északabbra fekvő településeket összekötő út mellett működött, ahol a német, osztrák és cseh-morva területek, sőt még Velence portékái is jelen voltak. Ebben a korszakban a hetipiac napja csütörtök volt, amikor mindenki árusíthatott a piacon a megfelelő illeték fejében.
A török kiűzése után új korszak kezdődött a piac életében, amikor a Zichyek lettek Óbuda földesurai, 1659-ben. A betelepítéseknek köszönhetően Óbuda és az uradalom ekkor vált soknyelvű és nemzetiségű településsé. A hajdani középkori piactér egy rövid ideig még megőrizte eredeti funkcióját, és a település kereskedelmi központjának számított, de a XVIII. század második felére új helyszínre költözött. A Zichy család az 1700-as évek közepén Zsámbékról Óbudára tette át uradalmi székhelyét, ekkorra épült fel a Fő téren a család igényei szerint a pompás barokk főúri kastélyuk. A piac ebben az időben települt át a Fő térre, és a Zichy-uralom végével, a kamarai időszakban – 1766-tól – még évekig itt működött. A XVIII. század első felétől Óbudán országos vásárt is tartottak – valószínűleg Péter-Pál napján, vagy az ahhoz közel eső időpontban –, amikor szinte az egész település vásártérré alakult. A vásártartás rendjéről egy 1824-ből megmaradt irat tanúskodik, amelyben pontosan felsorolják, hogy a település mely pontján kik és mit árulhattak. Ilyen terület volt a mai Bécsi út és Vörösvári út torkolata, a Flórián tér, a Tavasz utca, a Fő és a Szentlélek tér, a református és a Szent Péter- és Pál- templom környéke, a Kiskorona utca, a Lajos utca és a zsinagóga előtti tér. Az óbudai országos vásárt nagyban meghatározta a helyi kereskedők és gazdálkodók áruspecifikációja, illetve a település iparának jellegzetessége. Budapest főváros 1873. évi megszületése, Óbuda mezőváros önállóságának megszűnése új kereteket és lehetőségeket hozott a helyi piacok, vásárok életébe.
A testvérvárosok egyesítésekor Óbuda – ekkor már a főváros III. kerülete – lakossága közel 22 ezer fő volt, a századfordulón pedig elérte a 37 ezret. Déli irányban a Zsigmond tér, míg északon a Péter-hegy és a Kalászi utca volt a kerülethatár, Csillaghegy többi része és Békásmegyer még nem tartozott a kerülethez. Bár a településmag utcaszerkezete az 1838. évi nagy árvizet követő újjáépítések óta alig változott, a városrész mégis – bár nem látványosan – fejlődött.
Ez azt is jelentette, hogy távolabbi környékekről, főleg a pilisi térségből érkeztek gazdálkodók, akik Óbudán értékesítették termékeiket, az élőállattól a zöldségig és gyümölcsig. Mivel a fejlődéssel megjelent a lóvasút, majd villamos, így a tömegközlekedés, a hagyományos piacok más helyszínre kerültek. Az új piac, illetve kirakodó helyek a Flórián téren – amely eredetileg egy kiszélesedő utca volt –, a Tavasz utcában és a ma már nem létező Polgár téren alakultak ki. Ez akkoriban egy majdnem összefüggő területet jelentett, amely egyben a városrész centrumának is számított.
A Polgár tér a mai Serfőző utca és Tavasz utca között volt, amelybe déli irányból a Kiskorona és a Tanuló (korábban Iskola) utca futott bele, északi irányban pedig a Polgár (1973 előtt: Úri) utcában folytatódott. A kedves kis négyzet alakú tér igazi találkahely volt, melyet üzletek és boltok vettek körül. Volt itt szatócsbolt, vendéglő, fodrász, baromfiárus és nem mellesleg a híres Zboray-patika. Időszakosan itt is működött kirakodó piac, amelyen a szomszédos községekből érkező parasztasszonyok kínálták termékeiket.
Az Árpád híd építési munkálatai miatt aztán szanálás kezdődött a területen, amelynek számos jellegzetes óbudai ház és maga a tér is áldozatául esett, és ez egyben az itteni piac végét is jelentette.
A Tavasz utca Óbuda legelőkelőbb utcájának számított, napjainkra ennek már nyoma sincs. Egykor több bolt és kisebb üzem működött a Flórián térbe torkolló utcában, ahol szintén a meglévő üzletek elé pakolták ki piac alkalmával portékáikat az árusok. A helypénz viszonylag alacsony volt, 50-60 fillért kellett fizetni naponta. A megnövekedett kereslet miatt lényegében ez a piac folytatódott a Flórián téren, ahol szintén kis fabódékban folyt az árusítás.
A nyüzsgő és forgalmas piac azonban sok ember szemét szúrta – jellemzően nem a helyiekét –, akik különböző panaszokkal éltek az illetékes hatóságoknál. A legfőbb illetékes bizottság a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt, náluk számos alkalommal került napirendre az óbudai piac rendezésének ügye. Az aggasztó állapotok ellen a III. kerületi szociáldemokraták is felemelték a hangjukat, nevükben Knurr Pálné már 1925-től több beadványt fogalmazott meg, amely szerint az óbudai munkásokat megilleti egy rendes, kulturált piac. A legtöbb panasz az általános higiéniai állapotokra és az árusítás körülményeire vonatkozott. Ezek az állapotok ugyanolyanok voltak, mint a főváros más piacterein, ezért aztán úgy gondolták, hogy a problémát egyben kell kezelni. Az óbudaiak esetében a tömegközlekedés fejlesztése is közrejátszott a változások sürgetéséhez, hiszen a Fő tér irányából a Kórház utcán át közlekedett villamos a Flórián térre, majd onnan tovább a Vörösvári út, Bécsi út irányába. A fejlesztés a Tavasz utcát is érintette, ahol ugyancsak villamospályát akartak építeni, melynek köszönhetően egy hurokvégállomás-rendszert terveztek Óbuda központjába, ami végül 1929-ben valósult meg. Az említett hídépítés a Tavasz utca déli házsorát is érintette, ami megkönnyítette a döntéshozók munkáját, akik végül „városrendészeti és szépészeti” okokból hozták meg a végső határozatot.
Az új budapesti piaccsarnokok felépítésének leglelkesebb szószólója Vajna Ede fővárosi tanácsnok, a Közélelmezési Bizottság vezetője volt. Az ő kitartó munkájának köszönhető az új óbudai piac létrehozása is. Nem indult igazi sikertörténetnek: az első vita a leendő piac helyszínének kijelöléséből adódott. A kiszemelt terület a Tavasz utcától és a Flórián tértől északra feküdt, az egykori – már felhagyott – katolikus temető helyén. Ezt akkoriban elhagyatott, „külvárosi” résznek tartották még a helyiek is. A terület hivatalosan a főváros tulajdonában volt, de a római katolikus egyház is a sajátjának tekintette, mondván, hogy eredetileg ők kapták meg használatra. A vita még egy ideig elhúzódott, közben elindult az építkezés. Az új óbudai piaccsarnokot 1928 őszén szándékoztak átadni, de erre csak 1929 tavaszán került sor. A Kórház utca–Szél utca–Vihar utca–Verőfény utca által határolt területen felépült piaccsarnok, részben nyitott, részben zárt, üvegtetős folyosókkal kialakított modern épületkomplexum lett. A boltokat a folyosókon alakították ki, kellemes pasztell színekre festették, több üzletet központi rendszerű hűtőkkel lehetett bérbe venni. A tervek szerint a más fővárosi piacok mintájául szolgáló épület mintegy 700 ezer pengőbe került. A Kórház utcai oldalán volt a részben nyitott piac, ahol egy reneszánsz stílusú kőkút működött, amelyre a hálás óbudaiak ráíratták Vajna Ede nevét. A Vihar utca és Verőfény utca sarkán épült fel egy nagy, rondella-szerű, kör alakú épület, ahol számos kisbolt várta vevőit.
A boltosoknak azonban egyáltalán nem tetszett az új piac, amely – véleményük szerint – kívül esik a forgalmon, alig látogatják, a napi egy pengő körüli helypénzt sok és kevés fogalom mellett nem tudják kitermelni, illetve alig volt raktározási lehetőség.
A régi kofák vissza-visszajártak a Flórián térre és a Tavasz utcába, ahol – lényegében illegálisan – a kapualjakból árusítottak, amíg az új és szép piac kongott az ürességtől. A gazdasági válság sem könnyíttette meg az árusok dolgát, Óbudán az a mondás járta ebben az időben, hogy a piacon csak a kocsma és a lómészárszék a jó üzlet.
A II. világháború idején az óbudai piac komoly károkat szenvedett, de hamar újjáépítették, és az ezt követő évtizedekben már egy normálisan működő, nyüzsgő létesítmény volt. Az 1980-as évek elején elkezdődött a 11-es főút és az Árpád híd kiszélesítése, illetve a Flórián tér átépítése. Ekkor döntöttek az óbudai piac modernizálása mellett, ami végül több ütemben valósult meg az 1980-as évek első felében. Az építkezés és bontás idején a forgalomtól lezárt Szél utca elejére és a Verőfény utcába költöztek az árusok, és a lengyel piac is itt működött. (A lengyel piac a nyolcvanas évek jelensége volt, a gazdasági nehézségek miatt lengyelek sokasága érkezett különféle portékákkal Magyarországra, bízva abban, hogy pénzt és élelmiszert vihetnek haza – a szerk.)
Az új, főleg betonelemekből épülő piaccsarnok tervezője Tihanyi Judit és Halmos György volt. A Fővárosi Tanács Csarnok és Piac Igazgatóság beruházásaként felépült, 2620 m2 fedett alapterületű piaccsarnok 46 millió forintba került. A piac Verőfény utcára nyíló oldalán rakodási és szállítási területet alakítottak ki, amelyhez utóbb egy zajvédőfalat emeltek. Sokak szerint a modern piaccal az a baj, hogy elveszítette hagyományos hangulatát, ám a kerületben nem csak ez a piac működik.
A főváros Újlak nevű városrésze – napjaikban – a Komjádi uszoda és a Nagyszombat utca között fekszik. Sokáig Buda városához tartozott, majd az 1873. évi városegyesítéssel, Budapest létrejöttekor a III. kerülethez csatolták. A II. világháborút követően csak az északi része maradt a III. kerületé, a többi a II. kerülethez tartozik, a Szépvölgyi út jelenti a kerülethatárt. Újlak a középkorban önálló település volt Szentjakabfalva néven, az egykori Felhévíz és Óbuda között feküdt. Természtes, hogy a színes, önálló történettel bíró település, majd városrész hosszú ideig saját piaccal rendelkezett. Történeti feljegyzésekből tudjuk, hogy az oszmán török hódoltság idején hatalmas, nyitott piactér működött a mai plébániatemplom és a Nagyszombat utca (sokáig Határ utca nevet viselte, hiszen választóvonal volt Óbuda és Újlak között), illetve a Bécsi út és a Lajos utca között. A törökök kiűzése után a hadszíntérként és katonai felvonulási területként használt, elnéptelenedett településen új, elsősorban német területekről érkező telepes családok találtak otthonra. Ebben az időszakban, a XVIII. század végén és a XIX. század első harmadában működött egy piac a mai Zsigmond tér területén is. A városfejlődés, ezen belül a dinamikusan kiépülő tömegközlekedés útjában állt, ezért itt megszűnt, és a település másik, északabbra fekvő helyére költözött. Az új piac a Kolosy tér, a Csemete utca, a Szépvölgyi út és a Lajos utca találkozásánál nyílt meg a XIX. század végén, és több mint egy évszázadon át szolgálta ki a vásárlókat. Egy igazi, egyszerű kirakodós piacnak számított, ahol főleg a környékbeli gazdálkodók árulták portékáikat. A körülmények nem voltak túl ideálisak a szűkös, sokszor zsúfolt piacon, emiatt a hatóságok több ízben rendezni akarták a helyzetet, de csak minimális korszerűsítés történt. A kofák mellett a környező földszintes épületekben egyéb boltok (pl. hentes, baromfis, tejes, kocsmák) árusítottak.
A piac utolsó fejezete a rendszerváltozást követő rövid periódusra tehető, amikor a klasszikus piacot felváltotta egy modern piaccsarnok, amely Szegner József tervei alapján készült, és 1992-ben adták át. Az új piaccsarnok az egykori Güttler Vince Kávéház, illetve műhelyek és istállók otthonául szolgáló épület helyén, de a régivel külsőleg szinte azonos épületben kapott helyet. Az emeletes piaccsarnok csak a zsúfoltságot és a drágaságot örökölte meg a régitől, de hangulata meg sem közelítette elődjét. Az Újlaki piaccsarnok Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata fenntartásában és tulajdonában működött. A piacon mintegy 60 árus, bolt volt, de forgalma jelentősen csökkent. 2013 őszére felújították – többek között fényvisszaverő, hővédő üvegtetőt kapott –, de a várt siker elmaradt. Végül a bérlők és az önkormányzat vitái után 2018-ban döntés született a vásárcsarnok bezárásáról és egy új tulajdonosi kör által történő hasznosításáról, ami a tervek szerint lényegében funkcióváltást is jelentett volna. A hajdani Kolosy téri piac 2018-ban valószínűleg örökre bezárt és várja jobb sorsát.
Az 1950. január 1-én hatályba lépett 1949. évi XXVI. tc. értelmében – országos közigazgatási reform, amely által létrejött Nagy-Budapest is, valamint a tanácsrendszer megszületése – a fővároshoz csatoltak hét szomszédos megyei várost, illetve tizenhat nagyközséget. Ezen törvény alapján került a III. kerülethez Csillaghegy és Békásmegyer. A két település ezer szállal kötődött Óbudához az évszázadok során, ám innentől már egy közigazgatási egységhez tartoztak, bár mint önálló településrészek megőrizték sajátos identitásukat, hangulatukat, illetve jó ideig településképüket. A kettő közül nyilvánvalóan Békásmegyer arculata változott meg jobban, ahol ugyan az egykori eredeti település – Ófalu – valamennyire megőrizte hangulatát, de ténylegesen az Ezüsthegy utca és a Duna közötti panelrengeteg uralja a tájat. Csillaghegy is megváltozott, hiszen itt szintén beépítették az egykori mezőgazdasági területeket, kukoricaföldeket, azonban a falusias, kertes házas összkép megmaradt. A változások ellenére mindkét helységnek megvan a saját piactörténete.
A modern kori Csillaghegy története az 1800-as évek végén kezdődött, majd a két világháború között alakult ki a településkép, az utcahálózat, az infrastruktúra, a helyi népesség és az identitás, ami napjainkig meghatározza a települést. A község központja a HÉV-megálló és a strandfürdő környékén alakult és épült ki, az ettől távolabb eső részeket – főleg a Duna felé eső területet – több ütemben építették be. Az egykori piac is ezen a részen működött, a mai Aradi utca és Bem utca közötti placcon. Az 1931-ben megnyílt piac létrehozását a helyi „ügyeket” szervező, 1912-ben megalakult Csillaghegyi Polgári Kör kezdeményezte. Az 1950-es évek közepéig működő piacon főleg a helyi gazdák kínálták áruikat, de máshonnan is érkeztek kereskedők. A piac csak bizonyos napokon – kedd, péntek, vasárnap – üzemelt, és várta a vevőket. Az élelmiszerek mellett ún. kirakodó piac is volt (vasárnap kivételével), ahol olcsó és bőséges, vegyes iparcikk-kínálat várta a vásárlókat. Békásmegyer kiépülésével egyre többen jártak az ott működő piacra és boltokba, így a helyi vásár újjászületésére jó ideig várni kellett. Ez a pillanat 2010-ben jött el, amikor ismét – a már újraalakított – Csillaghegyi Polgári Kör Egyesület kezdeményezésére és kereskedők segítségével megnyílt a szombatonként működő Csillaghegyi Őstermelői Piac, a Mátyás király út és Lehel utca sarkán álló parkoló területén.
Békásmegyer-Ófalu az oszmán török uralom idején teljesen elnéptelenedett. A Zichy grófok urasága alatt a község fokozatosan újra benépesült, és a katolikus német lakosság új otthona lett. Szorgalmuknak, munkájuknak és szakértelmüknek köszönhetően Békásmegyer (akkori német nevén Krottendorf) hamar virágzásnak indult, és ez a prosperáló időszak egészen a II. világháborúig, illetve a kitelepítésekig megmaradt. A kiváló mezőgazdasági adottságokkal rendelkező területen virágoztak a gazdaságok, szinte teljes mértékben önfenntartók voltak a helyi családok. Gazdag termést adtak a gyümölcsöskertek, a zöldségveteményesek és a filoxéra pusztításáig a szőlők is. A Dunáig húzódó sík területen gabonaféléket termesztettek, majd a XX. század első felében megjelentek a dolgos bolgárkertészek is. Természetes volt. hogy szinte minden háznál tartottak állatot, így a húsfélékért sem kellett boltba rohanni. Ennek ellenére a faluban számos bolt várta a vásárlókat, ahol az élelmiszerek mellett más ipar- vagy háztartási cikket is lehetett kapni. Ezeknek a boltoknak a szerepe a II. világháborút követően nőtt meg, amikor a pártállamban megszüntették az egyéni gazdálkodást, és igyekeztek a falusi tömegeket a termelőszövetkezetekbe terelni.
A helyi gazdák a mezőgazdaságból, illetve a családi gazdaságból származó felesleget nem a saját falujukban árulták – hiszen, ahogy említettük, szinte minden család önellátó volt –, hanem a környező piacokon, főleg az óbudain kereskedtek. Jellemző volt, hogy nyaranta friss gyümölcsöt vittek lovaskocsikon a Duna-partra, így a Rómain nyaralók és kirándulók vásárolhattak belőlük. Ennek a sokáig idillikus állapotnak vetett véget a pártállam időszaka, majd az 1970-es évek elején megindult lakótelep-építés. A panel Békásmegyer, amely gyakorlatilag kiszorította és fel is számolta a hajdani települést, mindent megváltoztatott. A rohamosan növekvő népesség élelmiszerellátása kezdetben jelentős problémát okozott, mert az igények messze meghaladták a vásárlási lehetőségeket és az infrastruktúrát (ez sajnos természetes jelenség volt a hazai panellakótelepek esetében). Relevánsan segített ezen a helyzeten az 1980-as évek elején a Heltai Jenő téren felépült acélvázas piaccsarnok, amit a lakótelep Duna felőli központjának szántak. Kezdetben több ófalui gazdálkodó is ide járt árulni, azonban a piac hamar kicsinek és ezáltal zsúfoltnak bizonyult, ezért több pavilonsorral bővült a Madzsar József utca irányába. A rendszerváltozást követően felmerült az igény egy rendezettebb és modernebb békási piaccsarnok felépítésére, ami elég sok vitát generált. Végül az új piac felépítése mellett döntöttek, ami a régi lebontásával és egy ideiglenes piac megnyitásával járt a Pünkösdfürdő utca és a Hatvany Lajos utca sarkán.
A teljes projekt II. ütemében került sor a piac melletti közösségi tér kialakítására. A földszintes, árkádsoros tervezésű piaccsarnokhoz mélygarázs is épült, valamint egy árurakodó parkoló. A békási piaccsarnok Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának tulajdona, és közvetlenül az Óbuda-Békásmegyer Piac Igazgatóság irányítja.
Feltétlen szólni kell az olyan kisebb piacokról, amelyek szintén a III. kerületben működnek, és elsősorban a helyi lakosságot szolgálják ki. A rendszerváltozás kezdeti szakaszában jöttek létre az ún. MDF piacok, amelyek az egykori párt után kapták nevüket: az MDF-es politikus, Zacsek Gyula volt a kezdeményező. A cél az volt, hogy a termelők közvetlenül a vásárlóknak értékesíthessék termékeiket, amelyek ezáltal olcsóbbak lesznek. Azonban az eredeti ötlettől hamar más irányba terelődtek a folyamatok – ügyeskedők jelentek meg, és nemcsak élelmiszerkereskedés zajlott –, ami a legtöbb MDF piac bezárásával vagy átalakulásával járt, bár a köznyelv a mai napig ezt az elnevezést használja. Ilyen piac működik napjainkig szombatonként a Vörösvári úton, az SZTK rendelő parkolójában. Szintén a termelő és a vevő közvetlen kapcsolatról szól a Nánási udvarban 2017 tavasza óta szintén szombatonként nyitva tartó Római Parti Piac, ahol leginkább őstermelők kínálják termékeiket.
A fentiekből remélhetőleg kitűnik, hogy Óbuda, a III. kerület milyen mély, színes és gazdag múlttal rendelkezik a piacok terén is. Nem csoda, hogy a nagy költőt és mesemondót, Csukás Istvánt is megihlette:
„…és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva
utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová
naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog, utazó!”
