Ahhoz, hogy válaszoljunk a kérdésekre, kezdjük elölről a történetet.
Reismann Mariann 1911. december 23-án született Szombathelyen, egy polgárosodott zsidó család harmadik gyermekeként, első lányként. Apja a szombathelyi Magyar Királyi Bábaképző Intézet alapító igazgatója volt, itt született császármetszéssel Weöres Sándor, épp dr. Reismann keze alatt. Mariann hat évvel idősebb testvére, János hatására fordult a fotográfia felé, aki fényképész-operatőr volt. Habár nagyon különböző természetük miatt viszonyuk nem volt felhőtlen, munkájuk és így az életük is többször összekapcsolódott. Az első négy elemit magántanulóként, a gimnáziumot már a szombathelyi leánygimnáziumban végezte. Első gépét 13 évesen kapta, de ekkor még nem sokat volt a kezében. Bár fotósműhelyek léteztek, a legjellemzőbb az volt, hogy a lányok a fényképész papák és egyéb családtagok mellett tanulták ki a szakmát. Egy fotóműterem működtetése többemberes munka, hiszen a képet létrehozó mester csak az idejét pazarolná a sötétkamrában a kép előhívásával, az adminisztratív feladatokról nem is beszélve. Így hát családi vállalkozásban volt a legcélszerűbb dolgozni, amelyben a nők főként a kevésbé művészi feladatokat látták el, mint az előhívás, retusálás, kliensek fogadása és felkészítése, de mindeközben a szakmát is kitanulhatták, ha eltökéltek voltak.
Székely Aladár unokahúga, Horvát (Rózsa) Éva retusőrként kezdte a nagybácsi műhelyében. Lánya pedig a Féner Tamás tanítványaként kezdő Horvát Éva, aki egyik első nőként dolgozta végig életét az MTI-ben.
Reismann Mariann orvos szeretett volna lenni, de bölcs szülei tartottak tőle, hogy lányuk az antiszemita hangulatban nem érvényesülhetne, így inkább a fotográfia felé terelték. Az 1920-as években a numerus clausus miatt a tehetősebb zsidó családok külföldön taníttatták gyerekeiket, még akkor is, ha ez nem volt feltétlenül szükséges. Így Reismann 1929-től 1931-ig Münchenben képezte magát a bayerische Staatslehranstalt für Lichtbildwesenben (Állami Fényképészeti Tanintézet), emellett pedig a Photo Schajanál volt laboráns gyakornok. 1931-től Berlinben, az U.R.F. Werbe Kollektive-ben, a bátyja mellett dolgozott laboránsként, majd fotósként. A külföldi tanulmányok nemcsak a német kultúrában való elmélyülésre adtak lehetőséget, hanem önállóságra is nevelték. A munkásságában mindvégig érezhető baloldali elkötelezettség és a Bauhaus-hatás is itt alapozódott meg. A külhonban megszerzett tudást hazahozta, 1932-ben hazatért és letette a mestervizsgát.
Reismann önálló üzletet nyitott először a Lipót (ma Szent István) körúton egy kétszobás udvari lakásban. Az egyik szoba a műterme volt, a másikban lakott, a labort pedig a konyhában rendezte be. A boltot Fotó Mariann-nak nevezte el.
A Veres Pálné utcában
1938-tól a Veres Pálné utca 12. hatodik emeletén rendezkedett be, megvette Haár Ferenctől Máté Olga korábbi lakás-műtermét, ami azelőtt irodalmi- és művészeti szalonként is működött (a Tanácsköztársaság után Máté Olga itt bújtatta Lukács Györgyöt). Korszerű, profi felszerelése volt, tágas, napfényes műterme, mivel minden műfajban dolgozott, így megrendelése is bőven volt, mégis, még szabadidejében is fotózott, saját örömére. Reismann talán a lakás szellemének engedelmeskedve tanításba kezdett, egész kör alakult ki a tanítványaiból. A kortársak szerint élénk eszű, temperamentumos nő volt, vonzotta magához azokat, akik fotósok akartak lenni, és többet akartak kifejezni. A többségben lévő férfi tanoncokon kívül nála tanultak a következő generáció fényképésznői is: Sugár Kata, Langer Klára, Barta Éva, Székely Ibolya és mások. Megrendelőiből, modelljeiből és tanítványaiból egy szellemileg inspiráló, baloldali baráti társaság alakult ki. A háború után ezek a kapcsolatok nagyon jól jöttek. Csak addig még jött a világháború… Reismann-nak nem volt fontos a zsidósága. „Én egész életemet úgy töltöttem, töltöm és tölteni fogom, hogy magyar vagyok. Az, hogy zsidó vagyok, azt a zsidótörvények következtében vettem tudomásul” – mondta Kincses Károly fotótörténésznek. Ugyan hamis papírokkal bujkálva sikerült túlélnie, de műterme, képei, negatívjai és felszerelése megsemmisültek.
„A Veres Pálné utcából az összes negatívomat elhelyeztem egy bombabiztos hajókofferba, a Schenker szállító vállalat pincéjébe, hol ekkor unokabátyám dolgozott. Ostrom után megtaláltam nyitva a koffert az utcán, a latyakban. Lehet, hogy még egy-két negatívot is össze tudtam volna kapargálni a sárból, de úgy undorodtam az egésztől, hogy be volt fejezve a részemre“ – emlékezett.
Közvetlenül a háború után, a műterem-lakásán formálódó baloldali társaságból páran megbízóként adtak neki munkát, így olyan politikai események fotózása várt rá, mint az első szabad május elseje, a földosztás, Tildy Zoltán köztársasági elnökké választása, a németek kitelepítése Békásmegyerről, a Demokratikus Nőszövetség Első Nemzetközi Kongresszusa. Kommunista vezetők portréit készítette el, és szerepléseiket dokumentálta. Később a Magyar Film Iroda (ami tulajdonképpen az MTI vizuális lábaként működött) fotóriportere lett, majd a Magyar Fotó Állami Vállalatnál helyezkedett el, ami az 1956-ban alakult MTI Fotó közvetlen elődjeként működött. Az ötvenes évek elején ismét próbálkozott saját műteremmel, de az államosítás őt is utolérte, kapcsolatai ellenére. Így járt a Fotókollektíva is, amit a Magnum Photo mintájára hoztak létre kortársaival.
A Rajk-per évei és az MTI
Bátyját letartóztatták a Rajk-perben, aminek következtében rá is rávetült a bizalmatlanság árnyéka. A János elleni vád kémkedés és hazaárulás volt, ezért életfogytiglani elzárást kapott. Ebből öt évet töltött le, nagyrészt magánzárkában, testileg és lelkileg megtörve, de kommunista hitében rendíthetetlenül szabadult. Mariann eközben botanikus férje javaslatára a mezőgazdasági fotózásra szakosodott, MTI-s megrendeléseihez igazítva, amit később idejének és tehetségének pazarlásaként élt meg, mint ahogy az MTI-nél töltött egész időszakot is nehezen viselte. Így születtek meg képei a gumipitypang-ültetvényekről Iregszemcsén. Az MTI-s évek után kezdett néprajzi témájú képeket, képeslapra városfotókat csinálni.
A gyermekfényképészek között kiugróan magas a nők aránya, viszont kevesen voltak olyan stílusteremtők, mint Reismann.
A gyermekfényképész
Ma ismert képeinek túlnyomó része gyermekfotó. Pikler Emmi gyermekorvossal már a 30-as évek elején megismerkedett, ez a kapcsolat tette lehetővé, hogy a többi gyermekfotóstól eltérően elmélyült ismeretekre tudott alapozni. 1938-ban jelent meg a Mit tud már a baba? című könyv Pikler szövegével és Reismann képeivel, ami magyar kismamák generációinak kisokosa lett. Számos kiadvány után Reismann a gyermekfotózásról is írt könyvet. Újítása a gyermekfotózás területén abban állt, hogy képein nem albumba szánt, kiöltöztetett, habos babákat mutatott be, hanem természetes közegükben, fesztelenül viselkedő gyerekeket. Pikler Emmi gyermekotthonában több tízezer kép készült, azzal a céllal, hogy a gyerekek fejlődése elemezhető és nyomon követhető legyen. Ugyan Pikler nem fizetett ezekért a fotózásokért, mégis sikerült a vállalkozást rentábilissá tenni: a szülők megvásárolták a képeket. Reismann egész életén át, általában évi négy alkalommal tért vissza Pikler intézményébe, hogy megörökítse a gyerekeket és fejlődésüket. Tudományosan is szinte felbecsülhetetlenül értékes, hogy egy-egy gyereket akár évekig-évtizedekig tudott követni. Fennmaradt képeinek mintegy háromnegyede ebből a körből kerül ki.
„Hogy megtanultam, mi a gyerek, hogy a fényképezés egy ágában nagyon mélyre lementem, azt feltétlenül Pikler Emminek köszönhetem. Tudom, hogy ebben elértem egy bizonyos nívót, hogy ezzel iskolát teremtettem” – idézi Kincses (Kincses Károly fotótörténész – a szerk.).
1954-ben jelent meg második közös könyvük, az Anyák könyve. 1945-ben megalakult a Rákosi Mátyás Gyermekotthon, ahol a káderek árván maradt gyerekeit gondozták, ennek vezetője Pikler Emmi lett, így a közös munka ezen a helyen folytatódhatott. Majd Pikler létrehozta a „Lóczyt”, a Lóczy Lajos utcai Csecsemőotthont (a házban ma is Piklerről elnevezett bölcsőde működik).
A gyermekfotózás mellett jelentősek Reismann táncfotói. A Balett Joossban fellépő Bauer Lilláról készített képeket, műteremben és szabadban, portrét és aktot. Ezzel hívta fel fel magára a figyelmet a műfajban, ami új megrendeléseket hozott. Ez a sorozata a Táncoló emberek és beszélő kezek a Pesti Naplóban is megjelent, illetve a párizsi világkiállításon is kiállították. A harmincas években friss és újító mozdulatművészet alkotói szép számmal megfordultak a műtermében. A dinamizmus, amelyet megtanult használni a táncfotózás során, rendre megjelent portréin is. Műtermében olyan neves személyiségek álltak kamerája elé, mint Bartók Béla és felesége, Pásztory Ditta, Rácz Aladár, Yehudi Menuhin, Kórodi András, Márai Sándor, Tersánszky Józsi Jenő vagy Benedek Marcell.
A háborút követően a kommunista pártba is belépett. Ennek és Péter Gáborral való jó kapcsolatának köszönhető a megbízás a háborús bűnösök fotózására. Az ÁVH vezetőjétől kvázi szabad kezet kapott, hogy mit csinál a bűnösökkel, így nemcsak a cellájukban fotózhatta, hanem más helyszínekre is vitethette őket, Szálasi Ferencet, Bárdossy László és Imrédy Béla volt miniszterelnököket és Baky László és Endre László volt államtitkárokat. A „városnézés” Reismann ötlete volt, aki így akart bosszút állni Szálasin az elszenvedettekért. A kép 1946. február 6-án készült, bő egy hónappal a kivégzés előtt. A kép szimbolikus, Szálasi mögött a felrobbantott híd látható, előtte pedig a Duna, amelybe a zsidók ezreit lőtték bele nyilasai. Szálasi Budapest ostromának idején Kőszegen volt, majd Ausztriába menekült, így Reismann arra számított, hogy a rommá lőtt főváros látványa valamiféle érzelmet, netán megbánást válthat ki a tömeggyilkosból. Számítása nem jött be, mert sem érzelmi, sem szóbeli reakciót nem sikerült kicsikarni belőle az egész út alatt, kivéve egyetlen mondatot: „így védték hős fiaim a városukat”.
A politikai témák nem voltak testhezállóak számára, ezért arra hivatkozva, hogy a gyermekfotózásra szeretné a hangsúlyt fektetni, visszatért Veres Pálné utcai műtermébe.
Magánélete is nehézségekkel teli volt. A mintegy húsz évvel idősebb férjével a háború után kezdődött kapcsolata, de csak 1961-ben házasodtak össze, miután a férfi első felesége, a súlyos mániás depresszióban szenvedő festőnő, Benjovics Klára elhunyt. Előzőleg mindig rosszul választott párt, így ebben a kapcsolatba is nehezen ment bele bizalommal, végül 1962-ben kötött házasságot Vajda Ernő ügyvéd, botanikus, fotográfussal. Közös gyermekük nem született.
Az ügyvéddel a háború után ismerkedett meg, ő segített abban, hogy visszaperelje a saját fényképezőgépét.
„Rudas Miklós elment Szeneshez, aki kinyitott addigra a Tanács körúton, s diadalittasan jött vissza egy Linhoffal, amire ránézek, és mondom, hogy ez az én gépem. Unokabátyám alakíttatta át egy weitwinklihez használható megoldására úgy, hogy az teljesen félreismerhetetlen volt. Fusi munka, ilyen több a világon nem lehetett. A MAFIRT megvette Szenestől, én bepereltem Szenest, így saját tulajdonomba került. Egyedül lévén Pesten, Jancsi Szombathelyen, Feri Kolozsvárott, aki ügyvédet ismertem addig, az vagy deportálva, vagy máshol… így jutott eszembe dr. Vajda Ernő, aki visszaperelte a Linhofot“ – emlékezett.
„Pár évvel ezelőtt Ernő felébredt reggel, és azt mondta: egész éjjel édesapámmal álmodtam. Elgondolkozott, majd azt mondta, épp ma van a születésnapja. Mondom, akkor menjünk ki a temetőbe, úgyis régen voltunk kint. Ernő szülei az óbudai zsidó temetőben vannak eltemetve. Kimentünk, nagy nehezen megtaláltuk a sírt. Engem az egész temető hangulata megfogott, mert egyáltalán nem volt olyan, mint ezek a közért-szerű temetők, ahol egyik hullát a másik után elföldelik vagy urnába helyezik, és minden fél órában mást temetnek. Az egész temetőnek volt egy vidéki hangulata, egy csöndje, olyan pusztulófélben lévő örökléte. S akkor megkérdeztem Ernőt, hogy nem lehetne-e ide temetkezni ? Akkor még nem tudtam, hogy a zsidó temetők védettek, nem szűnik meg a sírhely 25 év múlva, ha nem fizetik. Ernő azt mondta, hogy ez elég nehéz lesz, mert kitértem, nem vagyok zsidó. Mondom, a maga Horthy-ligeti múltjával ez nem okozhat semmi nehézséget, így is lett, meg tudtuk venni örökáron a kettős sírhelyet. Ernő sírjától látni lehet a szülei sírkövét is. Ez is ad egy folytonosságot, majdnem azt mondhatnám, örökkévalóságot.“
Reismann Mariann ma férjével közös sírban nyugszik az Óbudai zsidó temetőben.
