Egyszer betoppant hozzánk Csillaghegyre Vig Gyuri, és azt mondta, olyan régen találkoztunk, beszélgessünk. Jó, mondtam, és beszélgettünk, azaz én beszélgettem, ő inkább hallgatott. Nagyon jól tud hallgatni. Jól hallgatni nagy tudomány, nem mindenki képes rá. Hozott egy kismagnót, azt surrogtatta, hadd vegyen föl mindent, az utolsó hangig. De csalt a kismagnó, egyetlen hang nem volt rajta. Így hát újra elmesélem, amit Gyurinak beszélgettem. Néha ő is megszólal. Most ő jön:

A Sefivel, vagyis Schäffer Erzsébettel beszélgetni olyan, mintha hangoskönyvet hallgatna az ember, csak sokkal jobb. (Tudom, mert voltak évek, amikor együtt dolgoztunk.)

Ahogy idézi az emlékeit, impressziókat sorol, szavai – úgy tűnik, szinte maguktól – valami sajátos költői szöveggé állnak össze. Költői, mégis mindennapi.

Ezt a hangot halljuk duruzsolni olyankor is, amikor a könyveit, a riportjait vagy a jó kis tárcáit olvassa az ember – azt hisszük hangot hallunk, pedig csak a fejünkben szól. Vagy a szívünkben, nem is tudom.  Minden sora, minden mondata átfűtött, személyes, hosszan érlelt, mint az öreg bor. Talán mert gyerekkora óta gyűjtöget, leselkedik, figyeli a világot, elmerül a részletekben, elmélázik egy régi ajtó napszítta fáján, a vén léckerítés kihullott görcsein, de a tárgyakon, növényeken, vándorló felhőkön vagy a tenger vizén tükröződő napfényen túl mindenhol és mindig az embereken és a történeteiken állapodik meg.

Csillaghegy egyik legöregebb házában van az otthonuk. Egy mesebeli nappaliban ülünk, amit mintha kedves írója, Lázár Ervin vagy az ő egyik hőse, Tupakka rendezett volna be. Péterhegyi öreg téglákból rakott kályha, vaskos gerendák, a térben karcsú székek között ovális ebédlőasztal, teli könyvespolc, gyerekrajzok, festmények, régi fotók. Öreg pianínó, rajta porcelán hasú petróleumlámpa, mellette egy valahai kisgyerek fekete-fehér betétes korcsolyacipője. Amint vendég érkezik, rögtön hellyel kínálja, ételt, italt tesz elé, úgy, ahogy gyerekkorában látta, és soha nem felejtette el. Beleharapok a süteményébe – mennyei! –, és a családjáról kérdezem. Gyanítom, hogy a válasza hasonló lesz a meggyes pitéjéhez… ízes, játékos, letehetetlen. És persze néha benne felejt egy magot. Tessék, mit mondtam?!

Nagyon finom a meggyes pite. Hiányzik mellé egy-két történet…

Először a nagymamáimat mesélem el, ha nem bánod. Egy gyönyörű fiatal lányt képzelj el, bubifrizurával, karcsú derékkal, széles gallérú, bő ujjú, csuklónál mandzsettában végződő csíkos selyemblúzban. Emlékszel, ómama?

Emlékszel arra, ahogy ott állsz a fényképész virágállványa előtt Temesvár legelegánsabb fotografáló műtermében? Vékony a derekad, vékony a bokád, én ilyen vékony őzikebokákat még nem láttam, mint a tiéd.

Talán éppen a Novákék üzletéből jöttél, a belváros legszebb üzlete volt, akkor még élt a Novák úr, nála tanultad a kalaposmesterséget, jó szakma volt az, mondták is a Gyárvárosban, ahol mindenki ismert, Karola, csak igyekezz, a mi városunkban az emberek mindig hordtak kalapot, fognak is hordani, csak igyekezz, egyszer még üzleted is lehet. A Novák úr hamar meghalt, de te akkor már megkaptad a mesterlevelet, s az asszony, a szép Novákné visszahívott a kalaposüzembe. Férfidivatáru üzletük volt, a legfinomabb árut tartották, kesztyű, kalap, alsóholmi, zsebkendő, esernyő. A szép Novákné magasra tornyozta a haját, magas nyakú selyemblúzt hordott, királynői tartása volt. Lassan lépdelt az üzletben, még megfordulni is megfontoltan fordult, mondta is neked, Karola, tanuld meg, egy úri nő sohasem siet.

Nem voltál te kapkodós, se sedre, de otthon azért nem lehetett ilyen lassan mozdulni. Akkor már Wirth Mária, az édesanyátok egyedül élt veletek. Apád, az ács, amikor leesett az állványról, még kicsik voltatok. Kicsik és nemsokára árvák. Wirth Mária a két kislányával a gyárvárosi apácáknál kapott munkát.  Az ő zárdájuk hatalmas kertet tartott, meg is művelték, nem csak úgy kedvtelésből, hanem a lakók ellátására. Friss zöldség, gyümölcs, főzelékféle volt bőven, tudta mindenki, a gyárvárosi apácák asztalára az elsők közt került idei saláta. Ott a kertben, meg a zárda konyháján dolgozott az özvegy Wirth Mária, a két lányát is magával vitte, bent lakhattak a zárda területén, a tisztelendő főnök­asszony megengedte.

Emlékszel, ómama? Amikor életünkben először találkoztunk, én már nyolcéves voltam, az öcsém kettő, te, ha most jól számolom, ötvenhét. Ekkor lettél a nagymamám. De nálatok nem így mondták.

S nekem nagyon tetszett, hogy én ott Temesváron, elképzelhetetlenül messze a mi Duna menti falunktól, az én nagymamámat úgy hívom, hogy ómama.

Ezerkilencszázötvenhat nyara volt. Húsz éve nem láttad a lányodat, aki még a háború előtt ment el, s csak most utazott először haza, Temesvárra egy magas, bajuszos, ismeretlen emberrel és két kisgyerekkel. A családjával.

Emlékszem, amikor megláttalak, egészen elcsodálkoztam. Az én addigi nagymamám, apám anyja falusi parasztasszony volt, akkor már csak feketében járt, flokonkendőt hordott, és a vékony copfba font haját csak akkor láttam, amikor este lefekvéshez készülődött, és a fekete helyett fehér kendőt kötött a fejére. Ráncolt szoknyát viselt, legalább hármat egymás fölött, kötényt kötött akkor is, ha nem főzött, és májusi litániára járt. A szobájában állandóan éreztem a kámforos kenőcs illatát, fájt a térde, azzal kenegette.

Ómama, te virágos selyemruhába és selyemblúzokba öltöztél, reggel pongyolát kaptál magadra, sárkányos vagy nagyvirágos, puha szaténpongyolát, hullámos volt a fehér hajad, magas voltál, kopogós cipőben, karodon a kosárral, úgy mentél végig a Prayer utcán a piacra, hogy utánad fordult minden mester a boltajtóból.

– Kisztihand, Karola! – köszöntek, és te visszaintettél, mint egy régi mesterné. De olyan mesterné, aki szabad maradt, pedig egyedül fölnevelt két gyereket.

A piacon kikopogtattad a legszebb dinnyét, a vajat tömbben árulták, vettél mindjárt fél kilót, tejfölt a freidorfi sváb asszonyoktól rendeltél, s zöldhagymát úgy válogattál, hogy beleharaptál az egyikbe, s ha gyenge volt, vettél tizenkét csokorral.

A selyemblúzod illatát mintha már ismertem volna; nem is illat, finom, erős szaga, asszonyszaga volt, és én úgy bújtam melléd, hogy az arcom még érezze a selyem hűvösségét, ültem szorosan közel hozzád, egy nyolcéves kislány, hagytam, hogy a hűvös selyem átforrósodjon, átvegye, átvegyem a tested melegét…

Hát, ilyen volt az én nagymamám!

Biztosan van mese a többiekről is.

Ha még Temesváron maradunk, az anyai ágnál, ott van Dezső, a hölgyfodrász, ő volt a nagyapám, akit nem ismertem. Mire megszülettem, már nem élt.

Az Óperenciás tengeren túl, a messzi Buenos Airesben alussza örök álmát. Szerencsét próbálni indult az Újvilágba, pedig jól ment az üzlete Temesváron.

Hölgyfodrásznak tanult Bécsben, finom ember volt, igen finom. Kímélte is a kezét, az ondoláló vassal úgy bűvészkedett, mint valami cirkuszi ember, nem is mentek máshoz a hölgyek, már az ajtóban odaszóltak neki: „Dezső, egy ondolálást! De csak magától…!” Szóval ügyes volt, na, meg szerencsés, a katonaságot egy irodában húzta ki, századírnoknak tették, igaz, gyönyörű volt az keze írása, biztos azért is ment hölgyfodrásznak, oda ügyes ujjak kellettek, elmatatni a női fürtökkel, csavarókkal, miegyébbel.

De egyszer csak megbolondult, a fejébe vette, elad üzletet, mindent, és kimegy Amerikába. Margit nővére hívta, annak is mindig mehetnékje volt, pedig milyen szép boltot tartott a belvárosban, női kalapos volt meg művirágos. Egy aradi posztófestő udvarolt neki, de az nem kellett, inkább a bizonytalan. Buenos Airesben próbált szerencsét, oda hívta az öccsét is. Pedig akkor már két gyereknek volt az imádott apukája, a kis Margitnak, az én anyámnak és az öccsének, Hanzinak. De csak elment egy nagy hajóval. S mivel szerencsés volt és ügyes kezű, hamar megnyitotta a fodrászatát Buenos Airesben. Ám régi igazság, nem szabad a férfiakat egyedül hagyni…!

A hölgyfodrász szerette a finom életet, s a finom életben a lóverseny okozta férfias izgalmakat. Tán szerepet játszott benne, hogy egyik öccse, Ödön sikeres zsoké volt.

Sikeres a versenyzésben, szerencsétlen az életével. Szegény egy nagy bécsi versenyen hatalmasat bukott a lovával, ott lelte halálát a lóversenypályán, a ló pedig két lábát törte, le kellett lőni…

Ópapa, a hölgyfodrász a lovak mellett nehezen gyűjtögette össze a családnak a hajójegyek árát. Mert így indult el, hogy egyszer majd utána mennek mindannyian. Egyik évben azért mégis elküldte. De akkor ómama, te visszaírtál: „Dezső, anyám megbetegedett, gyenge, nem hagyhatom magára…” És nem mentetek… A hajójegyek lejártak, elvesztek. Mindenki maradt ott, ahol volt. Igaz, nem sokáig. Mert nekivágott a világnak más is…

Akkor akadtak még kalandorok a családban.

Szép számmal. Anyám volt az első fecske. Valahol a sorban egyszer majd én is feltűnök… Aztán persze jön az ifjúság, a gyerekeink.

Szóval az anyukám. Ha gondolok rá, megszólítom… Anyu, mama, édesanyám, te óvatos kislány, táncoslábú nagylány, filmszínészekbe szerelmes, hangulatokba belefeledkező, gyorsan fortyanó, hamar vigasztalódó, mindent megoldó anyukám…

Ha sokára is, rájöttem én valamire. Arra jöttem rá, hogy mi, gyerekek önzők vagyunk. Nekünk minden kell. Mindent akarunk. Édes tejet, halk mesét, ringatót, éneket, meleg szobát, puha kenyeret.

És ez még mind nem elég. Az életeteket akarjuk. Szőröstül, bőröstül. És amikor odaadjátok, nem tudjuk megköszönni.

Nézem a fényképedet. Masni a hajadban, apád gyűrűs keze szorosan a tied mellett. Öcséd, a kis Hanzi, hogy fogja anyátok kezét. Te apás voltál. Úgy is tervezték, ha már Argentínába utazik Dezső úr, a hölgyfodrász, te is utazol vele, s jönnek majd utánatok a többiek.

Kilenc éves voltál ekkor. Keresztanyád hófehér ruhát küldött neked, klöpli-gallérral, darázsderékkal. Hozzá fehér fátylat. Bérmálásra vitt akkor Neumann bácsi fiákere. Végig Temesváron. Soron kívül bérmáltak, hogy apáddal mehess. És te csak vártad, vártad a nagy utazást. Ami elmaradt. A gyerekszíved nem feledte a csalódást.

És akkor megráztad magad. A bérmáláskor kapott püspöki pofon téged valóban erőssé tett. Sosem mondott panaszt a szád. Vidám maradtál, táncos kedvű, és egyszer csak, amikor már magad kerested a kenyered, elmentél, messzire. Berlinben találtál munkát, ott ért a háború, ott az ostrom is. Sok év után, egyetlen megmaradt bőrönddel hozott a katonavonat hazafelé. Temesvár lett volna a végállomás. De Budapestről ezerkilencszáznegyvenötben nem indult tovább még tehervonat se.

Itt maradtál. Megint a bizonytalanban, megint egyedül. És mint mindig ilyenkor, megint toppantottál egyet. Akkor se!

És az irodában, ahol állást kerestél, megjelent egy magas, barna férfi ballonöltönyben, és megszólított.

– Kisasszony, segítséget keresek az édesanyám mellé. Falun él…

Haza akartál menni Temesvárra, aztán arra gondoltál, hogy a faluban, ahová az ismeretlen férfi hívott, csönd van. Friss tej, nyugalom és másnap is ennivaló. Erős a karod, vékony a derekad, gyors a kezed, csak azt nem tanulod meg, amit nem akarsz. És te mindent meg akartál tanulni. Meszelni, tehenet fejni, rétest sütni, rántást kavarni, lekvárt főzni, ölelni. S azt is, amire soha nem gondoltál addig még. Gyereket ringatni.

Mert közben szerettél. És hagytad, hogy szeressenek.

„Nincs semmije, a tetejébe még városi is…” Csöndben mormolt a falusi nagyanyám szája a fekete fejkendő alól. „De szíve van!” – mondta a bajuszos férfi. Erősek voltatok, fiatalok. Szépek. Jók. Jók az életre. És akkor apám rád nevetett: „Pünkösdkor esküszünk…!” És eljött a pünkösdvasárnap. Még millpengő járta. Mesélted, az állatorvos pecsétes papírral igazolta, hogy a borjú a lábát törte. Így került hús a lakodalmi asztalra. Két évre rá megszülettem.

Feles tejet kaptam, talán nem tudtál szoptatni. Hat év múlva megjött a testvérem. Piros kötött kabátot hozott nekem ajándékba, a zsebén három kiskacsával. Így lettünk kerek család.

Akkor már elvitték a traktort, el a tehenet, a téesz benyelte a földeket. De még mindig voltak tyúkok az udvaron, kacsák úszkáltak, és leöntöttük az aludttejet. A barackfa illatos rózsabarackot termett, anyu, te szemenként egy forintért szedted fel a szemeket a felszaladt harisnyákon. Nekünk még paradicsom volt a gyerekkor. Ti mintha kevesebbet nevettetek volna, és a vendégségek is el-elmaradtak.

Ebben az időben egy kocka alakú vörösréz óra állt a vitrinben. Mesélted, mindig veled volt. Akkor is, amikor a katona kitépte kezedből a bőröndöt. A győzteseknek a legyőzött Berlinben egy nap szabad rablást engedtek.  És akkor az óra megszólalt. Csörgött, mint a veszedelem. – Bombe, bombe! – kiabált a katona, rohant, dobta el a bőröndöt, engedte el a lányt, menekült. Így maradt meg a vörösréz óra. Ott állt a vitrinben, senki nem húzta fel többé.

A kis Schäffer Erzsi is apás gyerek volt, mint a lányok általában?

Inkább. Szerettem apu csöndes nyugalmát, a bajuszát, a barna bőrét. Ő, a tanyás gazda fia elsőgenerációs értelmiségi lett. Papnak szánták, de Pannonhalmán meggyónta az osztályfőnökének, hogy őt nagyon erősen foglalkoztatják a nők… A pap megnyugtatta, akkor majd leszel egy gondos családapa, mondta. Az is volt. Legénykorában számtartóként dolgozott a Zichy család vajtai birtokán. Amit ott összespórolt, azt az ötvenes évek törvénytelen törvényei szépen elvették. Nagy ütést vitt be egy testvérek közötti perpatvar. Soha nem heverte ki.

Apu korán elment. Hajnalonta vele is beszélgetek. Miért mentél el olyan hamar, apu? Olyan váratlanul? Miért nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya, és végre beszélgetni tudjunk?

Te, a számszaki ember értettél a grafológiához, figyelted a csillagjegyek dolgait, érdekeltek a kapcsolatok. Senkivel nem vágytam beszélgetni, csak veled. Ültünk volna a fehér padon a konyhában, emlékszel? Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombaton megjöttél Gerjenből, ahová nem önszántadból jártál dolgozni, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. A fekete, hátrafésült, sima, olajosan fénylő hajadat. Néha beleszagoltam a Kossuth cigaretta, a vonatszag és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és tudtam, egyszer meg fogom kérdezni, miért nem vártad meg, hogy beszélgethessünk. Hogy hallgathassalak. Nem, mint egy türelmetlen gyerek, aki addig voltam, hanem mint egy felnőtt. Egy nő, aki egyáltalán nem véletlenül a te lányod.

Apu sok gyereket szeretett volna, nagy tanyát, gazdaságot, a földben bízott, és azt hiszem, mély hite volt. De soha nem beszélt róla.

Magaddal szoktál beszélgetni?

Nagy monológokat folytatunk. Magam és én. De tréfa nélkül…, amikor az ember már túl van annyi mindenen, miniszoknyán és francia nyelvű palackpostákon, autóstopos kalandokon és megfelelési kényszereken, becsvágyon és hiúság vezérelte mellékutakon, sikereken, díjakon és elhallgatott tévedéseken. Túl van a gyerekei kamaszkorán, és bár érti, hogy egy gyerek valóban vendég a háznál, de abban is biztos már, hogy ez egy örökre szóló vendégség.

Már tudod, hogy áldás kísért, amikor a társadat megtaláltad. És áldás kísér most is, abban a szótlan magányban, ahonnan nem fáradsz el kijutni.

Ezekben a hajnali monológokban hálát adok és megköszönök mindent. És még mindig keresem az utat. Az utak kezdetét, de nem találom. Se a tettekét, se a gondolatokét. Rájöttem, hogy minden mozdulásnak előzménye van. A mozdulatlanságnak is.

Bedagasztom a kenyeret. Előzménye a liszt, a kovász, a víz. A tál. A gyúrótábla. Még előbb a gondolat. Az érzet. Az éhségé.

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sosem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. Sok közülük fáj. Mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában, ott legbelül föl nem tör egy pecsétet.

Hogy tartottam valaha ettől a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs? Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni.

Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.

Túl sokat beszélek, nem gondolod?

– Nem tudom, mit gondolok. A meggyes pite mindenesetre elfogyott. Én meg csak hallgattam. Utazásokról is mesélt, most éppen felidéz egy mexikói parasztcsaládot, úgy, hogy szinte érzem a köves út melegét, és látom az öszvérháton lovagoló gyerek szalmakalapjának hasadásait, a színes poncho mintáját. Valamiért a Leselkedő című írása jutott eszembe. Otthon fellapoztam a könyvet, megtaláltam a novellát, ahol így írja le azt a valahai kislányt: „Nyújtózkodott, úgy nézett a deszkapalánk fölött ámulva. Olyan sokáig ágaskodott, hogy magas szárú cipője fölött már fájt a vékony lába szára. A hátitáska szíja húzta a vállát, de ő csak állt, lógott az öreg kerítés deszkájához tapadva, és bámult. … Nem tudott betelni a bámulással a kislány… Nézte a nénikét, a fütyörésző bácsikát… Állt ott, csak állt, ott áll még ma is… Lábujjhegyen.” Tényleg nem sokat változott.