Manapság a „laikusok” számára kevésbé ismert régizene még mindig kissé „underground” vonalat képvisel. Hogyan talált rád a régizene vagy te őrá, és van-e olyan kezdeti, kulcsfontosságú esemény az életedben, amelyhez mindez kapcsolható.
Szerencsés időben születtem, a táncházmozgalom és a régizenei mozgalom hőskorában voltam kisgyerek. ’74-es vagyok, tehát épp sikerült beleszületnem abba, amikor ezt már engedélyezték, néha rádióban, tévében, sőt lemezeken is hallható volt, s viszonylag sok koncerten is. Emiatt nem tudom meghatározni a nullpontot, amikor először hallottam ilyet, mert mindig hallottam, a lemeztárunkban is bőven volt régizene. Nálam az énekelt vers, a népzene és a régizene jól megfértek egymás mellett. Nem tartom ezeket külön műfajnak, főleg gyerekfejjel nem tartottam annak. Népzenei és régizenei hangszerekkel itt, Óbudán ismerkedtem meg először, az Óbudai Népzeneiskolában (akkor: III. kerületi Állami Zeneiskola Népzenei Tanszaka), ahol Lányi György dudatanár fogadott tanítványául. Ifj. Csoóri Sándor volt a kamarazene-tanárom, és már ekkor megismerkedtem a kobozzal is. 1986 őszén érkezett hozzánk Kobzos Kiss Tamás, aki már akkor élő legenda volt. Nagyon jó tanáraim voltak, ma is többek között ebből a szemléletből, a felszabadult, improvizáló, de ugyanakkor a fegyelmezett, közösségi erőt képviselő zenélésből táplálkozom.
Mégis azt tartod magadról, hogy nem vagy képzett, tanult zeneművész. Miért?
Sok szép régi ábrázolás van, ahol az usus és a scientia méri össze az erejét, ez az antik világban Apollón és Marszüasz küzdelme. Ilyen formán én az Usus mellett gyakorló zenészként éltem az életemet – ez is egy szerep egyébként. Nem azt jelenti, hogy nélkülözi az alkotást, de nélkülözi azt a fajta magas képzettséget, amitől egy komolyzenész zeneművésznek nevezheti magát. Egyébként a korszakból is adódik – 80-as évek –, hogy nem nagyon volt a magasabb képesítéshez intézmény hazánkban, az Óbudai Népzenei Iskolánál például nem is volt magasabb. Ma már vannak egyetemi régizenei műhelyek is, ezek közül kiemelkedik Miskolc és Szeged.
Mikortól „játszod” ezt a szerepet?
14 éves koromig főként otthon, a szalagos magnóval egymásra vett sávokon játszottam egyedül régizenét, sokféle hangszerrel, de nem bírtam tovább, hogy nincs kivel zenélni. Ekkor, nyolcadikos korom után sikerült megalapítani a Musica Historica együttest, Illés napján, stílusosan, mert mindannyian beatzenekedvelők is voltunk, de nekünk a régizene a rock’n rollunk, nekünk ebben kellett kiteljesítenünk magunkat. Már akkor kiderült, hogy amit más műfajokban tanul az ember, az itt jól lecsapolható, merthogy a régizene egy univerzum, s talán nem is szabad egységesként kezelni.
Kik voltak a példaképek, akik inspiráltak ezen az úton?
Több műfajt is említek, ahogy már mondtam, nálam ezek összeérnek: a Muzsikás, a Téka és a Sebő együttes. Náluk egyszerre volt műsoron énekelt vers és magyar népzene. Sőt, Sebő Ferenc játszott régizenét is, közreműködött Benkő Dániel egy-egy lemezén vagy a Peire Vidal-albumon. Tehát érezhető, hogy az alapító atyák is úgy gondolták, hogy nem egy folyosót építenek, hanem egy teljes épületet, amiben lesznek folyosók, oldalra nyíló termek, és lehet benne közlekedni. A legközelebbi példaképem a sok közös munka miatt is Kobzos Kiss Tamás, lantművészként pedig Szabó Istvánt tartom az első számúnak – aki egyébként épp egy reneszánsz lantlemezt készít, amelynek én leszek a kiadója, s megtisztelő, hogy együtt dolgozhatok vele. Ihlető volt számomra L. Kecskés András, a lantos-énekmondó irányzat központi alakja. Inspirált, hogy ekkor élte hőskorát a nyugati típusú reneszánsz consort zenélés, a reneszánsz udvari muzsika megszólaltatása. Ennek közelebbi megismerését egy másik – szintén óbudai vonatkozású – atyamesternek, Czidra Lászlónak köszönhetem, akinek előbb keszthelyi kurzusain, majd lakásán vendégeskedve tanulhattam sokat.
A régizenének manapság egyre többféle megnyilvánulási formája van, sokszor aszerint is különböző, hogy ki a célközönség, legyen szó nyugatról jövő formákról vagy helyben alakultakról, egyéni elképzelésekről. Vannak metálkoncerthez hasonló előadások, ezzel párhuzamosan fut a fantasy műfaja, s mindezek mellett ott vannak Nyugaton a régizenei akadémiák, egyetemek. Szerinted létezik hitelesen előadott középkori zene? Lehet-e egyáltalán hitelesen rekonstruálni e letűnt korok zenéjét, s ha igen, mi lehet ennek a helyes útja?
Ehhez többféle út vezet. Ha dzsippel mész ki a lóhoz a hegyoldalba, teljesen mindegy utána, hogy milyen nyerget raksz rá, akkor te nem a lovon közlekedsz, hanem a kitüntetett alkalomra igénybe veszed a ló adottságait. Ma már mindenféle középkori hangszert megcsináltak, látszik az internetes posztokon, felvételeken, hogy a hangszerkészítők ötletessége határtalan. Már a világ szinte összes templomának kőfaragványát (hangszerábrázolását) használják valamilyen formában valamelyik együttesben. Tehát a tárgyi kreativitás adott. Ha ehhez zenei is járul, akkor vagyunk ott, ahol ők voltak hajdan. Van egy autentikus hangszerünk és hozzá egy zenei nyelvünk, amelyet nem minden városban „beszélnek” egyformán. A régizenének megvannak a kulturális dialektusai, amiben mi, kelet-európaiak nagyon érdekes ágazat vagyunk. Nem ugyanúgy játsszák Nyugat-Európában ugyanazt az alaprepertoárt, mint itt nálunk, például a trubadúr- és trouvère-énekeket vagy a Minnesangot. Ez utóbbit német nyelvterületen kívül nem nagyon hallani, pedig csodálatos gyöngyszemei vannak. A dallamok kissé egykaptafára járnak, de az előadásban valószínűleg régen is alaposan felöltöztették azokat. Ha ezt kihagyjuk belőle, akkor tényleg a csontvázat nézzük az állat helyett.
Azt szoktuk mondani a zenekarunkban, hogy mi nem hiszünk a kőtári stílusban, ki kell jönni a kőtárból. A régizene egy épület, amelyben lakni lehet, még ha esetleg nincs is minden szobában villany, csatorna, de a hely élhető! A régizenei mozgalom kezdetéhez képest ma nyilvánvalóan sok mindent máshogy játszunk. A világzene hatása is folyamatosan érzékelhető, úgy szoktuk mondani, hogy mostanra kissé „elworldösödött” a régizene.
Magyarországon kicsit más a helyzet. Egyszerűbb, mert mi a Kodály–Szabolcsi-hagyomány miatt a népzene primátusát, illetve a népzene és a zenetörténet párbeszédét tanultuk már az iskolában. Ebbe mi jobban belenőttünk, ráerősített a nálunk régóta létező verséneklés kultúrája, az abba felszűrődő egyéb zenei irányzatok – ha a Kalákára és Sebőékre gondolunk, a latin-amerikai kultúrától a Balkánig terjedő skálán mindenféle zene egyszerre volt jelen ezekben a műfajokban, de közben magyar szöveggel. Ezek a technikák az évtizedek alatt fokozatosan beépültek a régizene gyakorlatába is, s ezeket ma tetten érhetjük, ha tetszik, ha nem.
Benne kell, hogy legyünk előadás közben egy alkotói-előadói folyamatban, mint például legutóbb Székesfehérváron, a Koronázási Ünnepi Játékokon, ahol a felvonuláson egy jó órán át kellett a dudát fújni megállás nélkül. Ilyenkor szinte egymást hívják a dallamok a hangszeren, mert a tempót tartani kell. Hol ezt játsszuk, hol azt, valamit ismétlünk. Miről épp mi jut eszünkbe, ahogyan ez régen is történhetett.
Akkor ez azt jelenti, hogy meg kell próbálni belehelyezkedni a hajdanán élt zenész szerepébe?
Igen, e nélkül nem megy. Fontos, hogy ne rontsuk el. A régiek örülnek, hogy a modern kor embere újra játssza dallamaikat, de azt ne játsszuk annyival rosszabbul, hogy az a régiekre rossz fényt vessen! Ne csináljunk gagyi dolgot a hajdani szerzők magas szándékaiból, magas művészetéből! Legyünk alázatosak, és tiszteljük meg a régieket azzal is, hogy nem csinálunk bazári árut a műveikből, nem adunk gellert az egész műfajnak azzal, hogy aláássuk a tekintélyét. Ezzel a hallgatóságot is lenéznénk!
Egy egyszerű dallam is lehet felemelő, ha azt jól játsszák, s nagyon fontos az is, hogy tudjon belülről szólni, járja meg a belső utat a zene, ne csak kifelé szóljon. A régizene elsősorban introvertált műfaj. Az egyetemeknek is köszönhetően egyre profibbá válik a nyugati régizenélés játéktechnikája. Ez nagyon hasznos, de biztos vagyok benne, hogy a belső hitelességgel sokaknak még gondjai akadnak. Jól elénekelnek, elzenélnek, de hogy azt egy belső víziónak éld meg, hogy abban a korban is utazzál közben, szemedet lehunyva mondjuk egy gótikus katedrálisban járj, azt azért kevesen érik el. Ehhez egy kicsit összművészetinek kell lenni, nagyobbra nyitni az ajtót, hogy ne csak a kulcslyukon át lássunk. Ez egy ilyen műfaj.
Ha például Óbuda Anjou-kori zenéjét szeretnénk megidézni, mihez nyúlhatunk, vannak forrásaink?
Ismét el kell hangoznia Szabolcsi Bence nevének, idén van halálának az 50. évfordulója. Hatalmas, európai szintű zenetudós volt, elméletei zömmel ma is helytállók. A dallamvándorlásról szóló is, tehát nyugodtan használhatunk számos nyugati forrást, amelyekről feltételezhető, hogy eljutottak Közép-Európába a vándorzenészek, illetve a nemesi, királyi, királynéi udvarokban szolgáló és velük utazó zenészek által. Egy híres Minnesängernek talán nem kellett azokban az időkben sem mindig jelen lennie művei előadásánál, hiszen azt játszották mások is, ahogyan ma is eljátszunk mondjuk Beatles-számokat vagy más szerzők dalait.
No és mi a helyzet az egyházi dallamokkal?
Ez kicsit bonyolult, mert gregorián dallamoknál már találunk bőven hazai forrást is. Ezek különösen izgalmasak, mert a gregoriánra vonatkozó általános szabályokon belül érezhető rajtuk egyfajta hazai sajátosság, regionális zenei nyelv. Ezt a Dobszay-iskola kutatásai igazolták.
Te hogyan látod, a mai régizenész nemzedéknek hazánkban mi a feladata, szerepe az első nagy generációhoz képest?
Ezt úgy szoktam mondani, hogy a nagy elődök, az első nemzedék a lovasságot képviselte, akik utat vágtak nagy lendülettel, szédületes dolgokat csináltak, mozgalmat teremtettek. A következő nemzedék, a miénk ezt már nem tűzheti ki célul. Nekünk erős gyalogságnak kell lennünk, olyannak, amely ezt a rengeteg értéket, amit az előttünk vágtató lovasság megszerzett, felfedezett, nem hagyja elveszni. Csiszolgassuk tovább, tegyünk hozzá, hiszen van még mit kipróbálni és elolvasni. A mi generációnknak jutott feladatul a tanítás is: ez felel meg az íjászatnak vagy a tüzérségnek. Mostanában egy Balassi-hangoskönyvet készítek egymagam, és igen nagy öröm olyan verseit dallammal kipróbálni, amelyekhez eddig még nem nyúltam, mástól sem hallottam. Nyugodtan hajózzunk tehát tovább az ősöknél!
