Keresés
rovatok
in memoriam | 2020 nyár
Fotó:
A. Horváth András
Rend van, mint egy kristály belsejében
Gyimesi László 1948-2020
Gyimesi László az Óbudai Anziksz állandó szerzője, szabadfoglalkozású író, költő, újságíró és szerkesztő, az óbudai kulturális élet kiemelkedő alakja, az Óbudai Múzeum Közalapítvány Kuratóriumának titkára volt. 2010-ben Óbuda Kultúrájáért Díjat, 2015-ben Pro Óbuda Díjat kapott.

A Gázgyár

Gyimesi László Keszthelyen született 1948-ban, 1966 óta élt és dolgozott a III. kerületben. A középiskolát Nagykanizsán végezte vegyésztechnikusként, még nem volt 18 éves, amikor felvették Óbudán a Fővárosi Gázgyár kigázosító üzemébe, a kemence mellé betanított munkásnak, később technikus, majd üzemvezető-helyettes lett.

Felvétele után néhány nappal megmutatták neki a művelődési házat, az amatőr színházi stúdió azonnal megtetszett neki, és elkezdett háttéremberként dramaturgi, segédrendezői tevékenységet végezni. Belépett a könyvtárba is, és nemsokára már író-olvasó találkozót szervezett a könyvtáros kérésére. Egyre jobban vonzotta a kultúra világa, így filozófiát, esztétikát, népművelést, pedagógiát, majd andragógiát tanult, végül kulturális menedzseri oklevelet szerzett, és a művelődési házban találta meg a jövőjét. Először művészeti vezető lett másodállásban, majd az igazgató nyugdíjba vonulásakor megpályázta és elnyerte az igazgatói állást. Szerette, és jól érezte magát a munkásközegben, a tanulni, ismereteket elsajátítani akaró, olvasóköröket létrehozó, szociáldemokrata gyökerű szaktársak között. Mindeközben lélekben és fizikailag is óbudaivá vált, nősülése után a gázgyári lakótelep lakója lett, ahol haláláig élt.

Több mint húsz évig vezette a Gázművek óbudai művelődési intézményét, s mindig büszke volt arra, hogy milyen széleskörű tevékenységet folytattak. Komoly- és könnyűzenei zenekarok próbáltak és adtak koncerteket, működött képzőművészeti kör, alternatív színház. Gyimesi László a gázgyári művelődési házban otthont adott a Stúdió K színháznak, mely a betiltás küszöbén állt abban az időben, színi iskolát, mozit, különböző klubokat működtetett. Nyitott az óbudai, budapesti lakosság felé is, hogy a helyi közélet aktív terévé tehesse a művelődési központot. Iskolát működtettek a gázgyár betanított munkásai számára általános iskola felső tagozatán, ha kellett középiskolai osztályt is indítottak. Alap- és középfokú számítástechnikai tanfolyamokat szerveztek. Nem véletlen, hogy amikor bezárták a házat, fájdalommal élte meg.

„Mindenképpen büszkeségem, hogy úgy tartották számon: a főváros egyik legjobb vállalati, szakszervezeti művelődési központja volt a gázgyári (…) Egy soha nem múló seb az életemben, hogy bezárták a művelődési központot. Mert nem kellett volna bezárni az intézményt, csak át kellett volna alakítani. Hogy mekkora igény van rá, azt naponta tapasztalom most is, jó lenne, ha lenne.”

A rendszerváltás után valahogy elmerült az intézmény a minisztérium, a fővárosi és a kerületi önkormányzat háromszögében. Először csak három hónapra felfüggesztették a művelődési központot, de ez alatt az idő alatt kiürítették, elvittek mindent, ami mozdítható volt. Három hónap után pedig kiutalták a Budapesti Történeti Múzeumnak raktár céljából. Az Aquincumi Múzeum kőraktára működött a gázgyári művelődési központban több mint húsz évig.

Ezután Gyimesi László az önkormányzat keretén belül folytatta népművelői tevékenységét; nincs olyan művelődési intézmény a III. kerületben, ahol ne tartott volna író-olvasó találkozókat, szervezett volna kiállításokat. A San Marco utcai kulturális központtól az Óbudai Társaskörön át a Civil Házon keresztül a Csillaghegyi Művelődési Házig, ahol az utolsó években író-olvasó találkozókat tartott kiállításokkal egybekötve, s még arra is figyelt, hogy középiskolás diákok olvassák fel a meghívott alkotók műveit, gondolva az utánpótlásra is. Írói tevékenysége mellett folyamatosan részt vett Óbuda kulturális életében, nem véletlenül honorálták munkásságát 2010-ben Óbuda Kultúrájáért Díjjal és 2015-ben Pro Óbuda Díjjal. Mindkettőre büszke volt és örömmel töltötte el.

Próza

Gyimesi László 1964-ben publikált először. Költészete mellett prózában is jelentős alkotásokat tudhat maga mögött. Megjelent 23 kötetéből 13-ban verseit publikálta, megjelentetett három regényt, három kismonográfiát, két tárca-novella gyűjteményt, egy mesefüzért, drámát és egy betlehemi passiójátékot is. De nem ez a fő csapásirány, mondta ez utóbbi műveiről.

Az Óbudai Anzikszban folytatásokban közölte Részlet egy soha el nem készülő regényből című novellasorozatát, melyben a faház kocsma (Római lakótelep) elszegényedett társaságának történetein keresztül mutatta be azoknak az embereknek az életről vallott gondolatait, akik itt maradtak többnyire munka nélkül. A volt kemencés, a hajdani reménybeli filmrendező, a valamikori világhírű zenebohóc, a tanár úr és a többiek egy elmúlt világ megtestesítői, akik ugyanolyan soha be nem gyógyuló sebekkel élnek, mint a hajdani igazgató, akitől elvették a gázgyárat, a kemencét, a művházat. A társaság tagjai egymást múlják felül a potyázási lehetőségek kiaknázásában, nem túl sok sikerrel, mert egymástól nem könnyű, hisz csak elvétve fordulhat elő, hogy valaki közülük az egész társaságot meg tudná hívni. Van, hogy kimozdulnak a faházból, s egyik társuk keresése közben végigisszák, -dumálják a Római-partot: a pléhgomba még a faház szomszédságában van, aztán mennek szépen sorban: a Kispók, a Szomjas Pók, az Evezős, a Golyós, a Fellini Kultúrbisztró és végül a Nánási úti napköziotthonos iszoda kerül sorra, de olyan is előfordul, hogy éppen senkinek nincs pénze, és a Római-parton üldögélve képzelik el és beszélik meg, hogy mit főznének és innának, ha lenne miből, vagy a gázgyári focipálya söntésében beszélik meg az óbudai futball  szurkolói világát. A faház világát Gyimesi keserédes öniróniával mutatja be, soha nem feledve, hogy a kocsma intézménye mindig is világmegváltó hely volt…

Ligeti Blanka illusztrációja

„Régen a gázgyári meccs családi program volt. Kijöttek a népek ebéd után, persze elsősorban a Gázgyári lakótelepek, a munkásszállók lakói, a közelben élő gyáriak, voltak ezren, néha kétezren, rangadókon háromezren is, megittak a kultúrház kerthelyiségében néhány pohárral, vagy később itt, a pálya klubjában, kibeszélték a kibeszélni valókat, és gyönyörködtek a játékban. Mert volt miben gyönyörködni. Még egy sör? Legközelebb visszahívom, most momentán… Ki az a H. Kovács? Hogy hetvenöt forintosa… Ja, egy Moldova-hős, hogyne tudnám. Na, látja, én felváltottam az enyémet, el is fogyott, még a pléhgombában.”

(Alkolompos az álompályán Óbudai Anziksz – 2016/1)

 

És bár a kocsma világmegváltó hely marad mindörökre, és ha már nem találkozunk Gyimesi László tolmácsolásában a faház csapatával, legalább soroljuk fel a Soha el nem készülő regény hőseit: Stabil, Burma, Törpe, Tóbi, Pofapénz, Rabbi, Balogh Tamás, Sunya, Gutentág, Tanárúr és Szerkesztőkém, a mester.

 

„Az az óbudai miliő, amiben én éltem, és részben élek ma is, egyre kevésbé a hagyományos munkásság. A gázgyári munkásnak, a szociáldemokrata gyökerű művelt munkásnak a nyomait sem látjuk ma már. Abban az időben egy szakszervezeti bizalmival, aki egyébként lakatos volt, el lehetett beszélgetni Nietzschéről. És hol tanulta ő? A szociáldemokrata olvasókörben. Tetszik érteni?! Ezek az olvasókörök borzasztóan hiányoznak a munkásoknak, nem kell ehhez szociáldemokratának lenni, hogy értse az ember. Nem az értékek vannak válságban, az értékek megvannak, az értékek elismerése és befogadása van válságban. A szabadidő is válságban van, a nap végén leülni a kocsmában egy pohár sörre megbeszélni a napot, aztán a világot is, ma már nincs. A kocsmák is megváltoztak. Szellemi közeg mindig volt a kocsmákban – le lehet nézni –, de mindig volt egy szellemi háttér. Én elég rég óta írok egy sorozatot Részlet egy soha el nem készülő regényből alcímmel az Óbudai Anzikszban. Ez egy félkocsmai társaság kilenc szereplőjéről szól. Mindegyik történet majdnem vidám. De ezek a történetek a múlt történetei. Amikor beszélgetek a szereplőimmel, egyre ritkábban – ez is baj – tele vannak szemrehányással. Azt mondják, arról kéne írni, hogy a Törpe – egyik állandó szereplőm – éhezik. És ha mi nem adunk neki kaját, akkor éhen is halna, mert büszke ahhoz, hogy kéregessen, kolduljon, maradékokon éljen. Próbálom persze ezeket is megérteni, megírni, de amit én hitelesen tudok ábrázolni, az nem ez, az egy kicsit már elmúlt. Ez baj. De nagyon oda fogok figyelni erre – ha folytatom ezt a sorozatot.”

(Gyimesi László a Sárkánytorkú ősz című kötetének bemutatóján az Óbudai Társaskörben, 2019. 01. 17-én.)

 

A költő

Utolsó verseskötete Sárkánytorkú ősz címmel jelent meg 2018-ban a Hungarovox Kiadónál. A kötet szerkesztését Rigó Béla kezdte el azzal a gondolattal, hogy itt az ideje 12 verseskötet után egy igazán alapos válogatott kötetet közreadni. S bár a költő 65. születésnapjára szerették volna megjelentetni, nem sikerült. A kötetet szerkesztő Rigó Béla halála akadályozta a megjelenést. Mindeközben Gyimesi új verseiből is született egy kötetre való, melyet Balázs Tibor, a Littera Nova Kiadó vezetője állított össze, de az ő váratlan, korai halála, egyben a kiadó megszűnése miatt már erre sem kerülhetett sor. Végül a két elkészült válogatás egy kötetbe került, s a kiadást Kaiser László, a Hungarovox Kiadó vezetője vállalta. A kötet 2018-ban, Gyimesi hetvenéves korában jelent meg, melynek előhangjában így vall a költő:

„Illene valami ars poeticát is megfogalmaznom ebben az előhangban? Lehet. De a válogatás nem más, mint az ars poeticám maga. Hetvenéves vagyok, s ez a kor visszatart a csillogó, nagyképű vagy álszerény szavaktól. Legyen ennyi elég:

A régi szóval: vénember vagyok.

Nincs jogom az újrendű világhoz.

A másik mindenség ölén, ahova megyek,

Rend lesz, mint egy kristály belsejében.”

 

A kötet két ciklusból áll, az első, az Őrtűz vitézeire című életmű-válogatás – amit még Rigó Béla állított össze – 27 verset tartalmaz. Gyimesi szerénységét jelzi, hogy ő eredetileg 22 verset válogatott, de szerkesztői kiegészítették néhány olyan verssel, amelyeket fontos kordokumentumnak gondoltak (pl. Füredi elégia, Maradékok, csutkák, jó urak, Ez egy másik folyó). A második ciklus, A Sárkánytorkú szél címmel 93 új verset tartalmaz, és Balázs Tibor válogatását tükrözi.

Gyimesi költészetét rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A szapphói strófától a hexameteren keresztül az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót.

Nem szerette magyarázni a verseit, már csak azért sem, mert elmondása szerint az Ez egy másik folyó című verséből egyszer egy barátja olyan dolgokat fejtett meg, amiről maga is az Arany János-i „gondolta a fene” érvényességét tapasztalta, de kénytelen volt igazat adni barátjának: „Több van a versben, mint amit a szerző az elején elképzelt.”

Akkor emlékezünk Gyimesi László költőre méltóképpen, ha olvassuk a verseit, s erre a legjobb vállalkozás, ha a Sárkánytorkú ősz című kötetét vesszük kézbe, hiszen ez a válogatás valóban tükrözi azt a költői világot, amelyet Gyimesi László ars poeticájának nevezett.

 

Álljon itt két vers emlékül:

Ennyit…

ennyit a nyárról:

vége van.

egy évszaknyi ifjúság

tűz

tűztiszta éjszakák;

voltunk a szél: tavaszokat sodró –

lettünk a por:

arcokba csapódó.

 

Ha nem vigyázok

Süvít a sárkányszagú szél

Borostás arcom perzseli;

Ha nem vigyázok, győzhet is.

Nem adhatok esélyt neki.

 

Süvít a sárkánytorkú ősz,

Emberibb tavaszt ki ígér?

Megzápul minden áhítat,

Kőbe zárt sorsunk földet ér.

 

Gyimesi László: Sárkánytorkú ősz, Hungarovox Kiadó, 2018.