Az itt élő emberek kezdetben feltehetően csak táplálékforrásul használták a Duna-part menti élőhelyeit (halászat), és az ivóvizet. Később a különböző típusú, korszakonként eltérő technikával fából készült hajók (hadihajó, gálya, tutaj, csónak) építésével hadi és kereskedelmi útvonallá vált a folyó. A személyek, illetve az áruk (főleg élelmiszerek: só, gabona, gyümölcs, zöldség) egyre nagyobb távolságra szállítása jelentős fejlődést hozott nemcsak a vízi út kereskedelmében, hanem az azt övező tágabb szárazföldi térségekben is, majd a Duna mentén kialakuló államok, nagyhírű városok létrejöttében.
A középső folyószakasz nagyjából a Morva torkolatától a Kárpátok déli vonaláig, Szörény váráig terjedt, nyugati-keleti irányban nagyjából egyharmad-kétharmad részre osztva a királyságot.
A Duna játszott meghatározó szerepet abban is, hogy középkori uralkodóink királyi székhelyeiket az ország középső régiójában egyet kivéve a folyóhoz közeli, jól védhető várhegyeken, időrendi sorrendben, Esztergomban, Óbudán, Budán, Visegrádon, majd végül ismét Budán építették ki. Az egyetlen kivételt a síkvidéki Óbuda jelentette a 13. század békésebb első évtizedeiben, ám használatában az 1241-1242. évi mongol támadás maradandó fordulatot hozott, a székhely fokozatos áthelyezését eredményezve a várhegyi Budára.
A Duna forgalmát, a le- és felfelé történő szállítást a bal és jobb parti védett kikötők koordinálták. A kikötők elhelyezkedését főleg a kelet-nyugati irányú szárazföldi útvonalak kereszteződései határozták meg, amelyeknek egyik csomópontja Óbuda volt. A két part közötti összeköttetést pedig a révek biztosították. A kikötőket a hajósok, a réveket a révészek működtették.
A rév és a kikötő általában egymás mellett, vagy egymáshoz közel alakultak ki, a réveken dolgozhattak hajósok is, de a kikötőkben révészek nem, csak hajósok. A főváros térségében négy helyen említenek révet a középkor folyamán, de ezek használata jelentősen különbözött egymástól. A mai Békásmegyer és Káposztásmegyer közötti révet a honfoglalást megörökítő, 13. századi történetíró, Anonymus említette a honfoglaló magyarok átkelőhelyeként, de ha ez így is történt, a rév jelentősége az államalapítást követően elenyészett. A tőle délebbre eső két rév a Margitsziget északi és déli oldalán helyezkedett el, az északi Óbudához, a déli Budafelhévízhez vezetett a pesti oldalról. Óbudánál rév és kikötő is működött, de nem egyforma intenzitással, a legnagyobb forgalmat azonban a mai Margit-híd vonalában a pesti oldalt a középkori Budafelhévízzel összekötő jenői rév és kikötő, illetve az Erzsébet-híd vonalában a pesti és budai oldalt összekötő pesti rév és kikötő hajósai és révészei bonyolították. A Duna ez utóbbinál volt a legszűkebb, és zátonyoktól és szigetektől mentesen zavartalanul átjárható, ezért mind közül ez a rév volt a legforgalmasabb.
Az óbudai rév és kikötő történetének megismeréséhez be kell avatnom az olvasót a város főbb történetének mozzanataiba is. Óbuda középkori településmagja a késő római kori aquincumi legiotábor még fennálló falai és tornyai között alakult ki, ahol a környék királyi birtokain tevékenykedő királyi szolgáltató népek munkáját irányító és a terményeket begyűjtő királyi tisztviselők igazgatták az ott létesített udvarházat. Ez az udvarház fejlődött tovább a 11-12. században királyi házzá, amely az Óbudára alkalmilag betért uralkodónak szálláshelyet biztosított. A királyi háznak azonban állandó lakói is voltak: a ház királyi elöljárói és őrei, valamint a környékbeli királyi birtokok gazdasági központjához tartozó királyi tisztviselők és szolgálattevőik. Mellette épült ki királyi adományból, feltehetően Orseolo Péter (1038-1041,1044-1046) alapításával a régió legjelentősebb egyházi intézménye, a budai káptalan (nevében megőrizte a korai Óbuda Buda elnevezését). A 11-12. század folyamán a térségben a révek és a kikötők körül kialakuló településmagok közül a legnagyobb felvevőpiacot az óbudai királyi és egyházi központ kialakulása jelentette. Szent László király (1077-1095) az egyház ellátására pénzadományon kívül a megyeri révtől (a mai Szentendrei sziget déli csúcsától) a Nagy-szigetig (a mai Csepel-szigetig) terjedő halászati jogot adományozott. II. Géza király (1141-1162) 1148-ban a halászati jogot ráadásként jelentős hajóvámokkal egészítette ki. A káptalan elnyerte az összes nagy kikötőbe, a pestibe, a budafelhévízibe és az óbudaiba szállító hajók vámját. A vámot a Dunán felfelé a főleg a bort és a sót, lefelé más árukat szállító hajók rakományai után szedhették be vámszedőik.
Elvben a vámárut vízi úton továbbvitték egészen az óbudai révig, de ez csak helyi jelleggel működhetett, így nem valószínű, hogy sűrűn használták. Ám közvetlenül az óbudai kikötőbe is jöttek áruk, ezek főleg a Dunán fentről szállított import portékák lehettek, de adott esetben a lentről érkező áruszállító hajókat (tutajokat) a pesti kikötőből tovább vontathatták a jobb parti óbudai kikötőbe. A lentről érkező hajók ugyanis váltogatták a partokat, aszerint, hogy az áramlásoknak és a vízállásnak megfelelően hol volt biztonságosabb a hajózás, és hol állt rendelkezésre a part mentén vontatóút. A lentről érkező, nagyobb méretű szállítóhajókat, a tutajokat ugyanis a partról irányított vontatókötelekkel húzták fel. A Dunán felfelé hegymenetnek tartók vagy a pesti kikötőben rakodtak le, vagy a Gellért-hegynél áttértek a másik oldalra, és a Buda alatt haladó hajóutón elérhették a felhévízi vagy az óbudai kikötőt is. Óbudán többek között ezért is játszott jóval nagyobb szerepet a kikötő a dunai közlekedésben, mint a rév, amelynek használatáról később még lesz szó.
Az óbudai kikötőnek már a káptalan vámtulajdonlása előtt is működnie kellett az egyházi és királyi intézmények ellátására, ekkor még királyi tisztviselők irányították, és a vámot is ők szedték be. Ahhoz, hogy a hajón szállított áruk után megfelelő vámot fizessenek a kereskedőknek, ugyancsak élénk forgalmat kellett teljesíteniük. A lebonyolításhoz a kikötőnél kirakodó- és vásárhelyre volt szükségük, amelynek létesítését a király engedélyezte. A vásárhely helyét a településen belül a kikötő jelölte ki a késő-római erőd déli falain kívül, annak délkeleti sarkában, az ún. váralján, központja a mai Lajos utca északi végére, a zsinagóga környékére tehető. Maga a kikötő az Árpád-híd és a zsinagóga közötti Duna-szakaszon, valahol a Hotel Aquincum előterében helyezkedhetett el. A később piaccá fejlődő vásárhely és kikötő körül távolsági kereskedők telepedtek le, akikről a Duna menti távolsági kereskedelem emlékeit felidéző, elsősorban morvaországi és ausztriai, 11-12. századi grafitos kerámiaedények (tárolóedények, főzőfazekak, kettősfülű kannák) és üvegedények óbudai leletegyüttese árulkodik.
A káptalan egészen a 14. század közepéig birtokolta a vámot (és a piacot), amikor I. Lajos király (1342-1382) az anyjának, Łokietek Erzsébet királynénak adományozta. A 13. század tízes éveinek végén, a késő római erőd falain kívül, attól délnyugatra eső területen (a mai református templom helyén) épült királyi, ekkor már királynéi vár helyzetének tisztázására 1355-ben felosztotta Óbudát királynéi és káptalani városrészekre. A városrészek nagyjából az Árpád-híd vonalában váltak szét, a határ a Margitsziget északi csúcsáig terjedt. A Duna partjának északi része maradt a káptalané, a déli rész, amely a királynéi várat is magában foglalta, a királyné birtokába került. Ezzel együtt a kikötő és a piac is a királyné tulajdona lett, aki a kikötő hajóvámját hamarosan eladományozta az általa alapított klarissza apácakolostornak. A hajóvámok a 13-16. században számos per tárgyát képezték a többször változó vámtulajdonosok között. A káptalan ekkor már csak a jenői, budafelhévízi és a pesti kikötők hajóvámjának egyharmadával rendelkezett, és azokat a 15. század folyamán már bérlőknek adta ki éves bérfizetés fejében.
Ezen a ponton értünk el az óbudai rév rejtélyének boncolgatásához. Sajnos a megfejtéshez csak közvetett bizonyítékaink vannak, és némileg feltételezésekre szorulunk. Azt erősen valószínűsíthetjük – bár a 14. század közepét megelőzően csak véleményesen –, hogy a rév nem állhatott közvetlenül a kikötő környékén, mivel ez esetben az átkelést a Margit-sziget érintésével kellett volna lebonyolítani, de erre vonatkozóan semmilyen értesülésünk nincs. A Duna 19. századi szabályozását megelőzően Óbudánál a mai Hajógyári-sziget helyén több önálló sziget, a Kis-sziget, a Nagy-sziget (Óbudai-sziget) és a Fürdő-sziget együttese nehezítette a két part közti átjutást. A rómaiak az áthidalásra nem a Dunán, hanem a Duna felett keresték a megoldást. Ezen a szakaszon a 2. században fa cölöpökre alapozott kő felépítményű hidat építettek, amely a légiotábort a Kis-szigetet és az Óbudai-szigetet érintve kötötte össze a túloldallal, ahol a hídfőállást a mai Dagályfürdő területén Transaquincum védőművei védték a barbárokkal szemben. Mindezek maradványai a középkorban talán még fellelhetők voltak, de használatban már biztosan nem. Az Árpád-korban a Duna pesti oldalán Óbudával szemben egy Besenyőnek nevezett kisebb település alakult ki, amely nagyjából az Árpád-híd pesti hídfőjénél feküdt. Később, a 14. századtól a település neve temploma után a Szentlászló nevet kapta. Pontos kiterjedése sajnos nem állapítható meg, délen a nagy kiterjedésű Jenővel volt határos, de hogy valójában hol húzódott ez a határ, nem tudjuk. Ekkoriban Szentlászlót már a budai káptalan birtokolta.
Attól függően, hogy Jenő és Szentlászló hol volt határos, az átjárást csónakokon vagy a Margitsziget és az óbudai szigetek közti, viszonylag szűk területen lehetett biztosítani, vagy még följebb, nagyjából a római kori híd vonalában. Itt azonban már csak az óbudai szigeteken történő kikötéssel, szakaszosan teremthették meg a rév működését. Az óbudai révet e körülmények közepette csakis helyi jelleggel vehették igénybe, amelynek használata és működtetése elsősorban a budai káptalannak állt érdekében.
Nem csodálhatjuk, hogy az óbudai révről ugyancsak kevés tudással rendelkezünk. Amennyiben kezdetben a kikötőhöz kapcsolódott, nem tudjuk, hogyan birkózott meg a Margitszigettel, később pedig az óbudai szigetek nehezítették a dunai átkelést. Ennek köszönhetően biztosra vehetjük, hogy az itteni rév, ellentétben a délebbi révekkel, csakis a helyi igényeket elégíthette ki. Egészen más helyzetet mutat az óbudai kikötő története, amely az egész középkoron át a kezdetektől jelentős forgalmat bonyolított le, fontos szerepet játszva a Magyar Királyságon belüli és kívüli távolsági kereskedelemben.
