Megtűrt bolond – Friedrich Dürrenmatt nevezte így magát, aki Max Frisch, Samuel Becket és Eugene Ionesco társaságában már életében a modern irodalom klasszikusának, a II. világháború német nyelvű irodalma és Svájc irodalmi élete utolsó száz éve legnagyobb hatással bíró képviselőjének számított. Egyaránt jelen volt nyomtatásban és színpadon, ami népszerűségét csak fokozta.
Történelmietlen történelmi komédiája, A nagy Romulus hozzá illő történelmi környezetben, Aquincum romjai között került színre 2019 nyarán.
A negyvenes évek végétől az írót egyre inkább foglalkoztatják a társadalmi ellentmondások, az elidegenedés, az egyén és a közérdek kibékíthetetlen ellentéte, az állam túlzott elbürokratizálódása, az irracionalitáson alapuló modern világ, az ideológiák fölé emelkedés lehetetlenségének saját maga által kialakított nézőpontja és nem utolsósorban a gondolatai hátterében álló mély humanizmus. Ennek jegyében jön létre a történelmi korok változásáról szóló első igazi dürrenmatti játék, a szatirikus ábrázolásmód szatírája.
Tettéért senkinek sem tartozik elszámolással. A császár bölcsen együgyűnek tetteti magát. Hóna alá véve saját szobrát – itt Odoaker nevezetű jól tojó tyúkját – várja a hódítókat. A meglepetés annál nagyobb, amikor Odoaker, bár nadrágot visel, mint minden germán, elárulja, ő is szenvedélyes tyúktenyésztő. Romulusnak nem kell többé a kényelmetlen uralkodással törődnie, a beszélgetés privát szférába terelődik.
A komédiát, ami voltaképpen tragédia, Dürrenmatt egyszerű, mégis nagyszerű fokozással éri el, amit a Romulus császárt alakító Kerekes József találóan ábrázol. A darab elején a néző nem szimpatizál a császárral. „Rómának szégyenletes császára van”. Majd később a nép és az udvar követeli, hogy „Romulust le kell mondatni”. Amikor azonban Romulus törvényt ül a világ fölött – és néhány mondatával többet uralkodik, mint a megelőző húsz évben összesen –, humánus, vicces, természetes nyilatkozatában megmutatkozik emberi nagysága. Az író szavaival élve: „Határozottan fogalmaz, tulajdonképpen egy veszélyes keményfiú, aki a legyőzöttnek kijáró halálra spekulál, hogy pontot tegyen a világ és egyéni tragédiájára. A világot megregulázni kívánó csörgősipkás valódi tragédiája azonban éppen abban áll, hogy legyőzője meghagyja életét, nyugdíjba küldi, ő pedig lelki nagyságában ennek okát még meg is érti.” Kerekes József játéka telitalálat.
A kicsi és meredek lépcsőkkel épített színpad szinte karnyújtásnyira hozza a színészeket a nézőkhöz. Jó rendezési lehetőség a néző bevonására, itt-ott cinkos szemkontaktusra, ami szerencsére nem lépte át az ízléses határt. Erre nem is lett volna szükség, hiszen Dürrenmatt éppen elég groteszk és ironikus, nem szorul interaktív támogatásra.
Ötletes, vagy inkább pénzszűkét szimbolizáló megoldás, akárcsak a kellékek minimalista alkalmazása, a boros kupát, poharat helyettesítő pantomimszerű jelbeszéd. Kár volt megfeledkezni Romulus fején a dürrenmatti arany babérkoszorúról, amelynek két utolsó levélkéjével fizette ki az uralkodó 60 éven át szolgáló két öreg kamarását. Nemcsak azért, mert jellemzően római imperátori, hanem mert e kifizetés egyben a tönkrement császári impérium utolsó pénzügyi tranzakciója is.
„Az igazi szabadság nem más, mint annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok”
Dürrenmattal, aki író, drámaíró, képzőművész is volt, személyesen is megismerkedhetett e sorok írója. A találkozás röviddel a művész halála előtt történt. „A legdöntőbb benyomásokat ifjúkorodban szerzed, mint például én azt a hidegrázós rettenetet, amit a piaci zöldséges váltott ki belőlem, aki kézfej nélküli karjával hántotta le a salátafej fáradt leveleit” – emlékezett. A kis Fritz – mint ezt nagyobbacska korában gyakran elmesélték neki – késve jött a világra, és ez az érzés egész életére kihatott, mindig késésben levőnek érezte magát. A külvilág késve történő észlelése, a szokatlan benyomások korán hozzájárultak egyéni groteszk világának kialakulásához, a kriplik, az élet törvényeiből, szokásos rendjéből kitáncolók, valamilyen szempontból sérültek világához való vonzódásához. A háborúra, morális kérdésekre tett reflexiói ezért sem lettek patetikusak, tragikusak, inkább tragikomikusak, sőt groteszkek. Az 1950-es, 1960-as évek közötti munkáiban Dürrenmatt egyenesen a modern tragikomédia megteremtőjévé lett.
Többek között – lehet, hogy elsősorban – Bertolt Brecht színházi teóriája volt rá hatással, darabjai azonban nem szállítottak ideológiai üzeneteket, mint például Brecht kommunista plaidoyerje (védőbeszéde) a Háromgarasos regényben / Koldusoperában.
Személyes találkozásunkkor mesélt nagyapjáról, aki konzervatív politikus volt – Dürrenmatt tőle örökölte humorérzékét. Édesapja protestáns lelkész volt. Tulajdonképp gondtalan gyermekkora lehetett volna, ő mégis többnyire kaotikus szenvedésnek tartotta ezt az időszakot. Korán megnyilatkozott grafikusi, festői tehetsége. Unszolására szülei megígérték, hogy érettségi után ezen a pályán tanulhat tovább, érettségi után mégis kinevették képeit. Filozófiai, német irodalmi tanulmányait nem fejezte be. Érdeklődött a görög és római tragédiák iránt, Wedekind, Kafka, Schopenhauer, Karl Kraus munkásságából tanult. Egy időben színikritikákat írt, hogy megélhetését finanszírozza. Kabarék, kisregények, első sikerek következtek (A bíró és a hóhér, A gyanú), amelyeken családja még mindig megütközött. Pedig drámai feszültségű kisregényeiben, a számára korábban ismeretlen krimi regény műfajában Chesterton és Graham Green irodalmi nagyságával vetekedett. Mesteri kézzel bonyolítja a cselekmény szálait, és kivételes művészetével irodalmi rangra emeli a bűnügyi történeteket (Az ígéret). Az 1950-es évektől már jelentős prózai munkák jelennek meg keze alatt: A baleset, A vak című teológiai dráma, amely Kafka-szerű szorongó valóságképét tükrözi.
Saját maga „orientáció nélküli, keserves éveknek” nevezte fiatal éveit. A színházban akart jelen lenni, és színésznőt akart feleségül venni. Családalapítási szándékát alátámasztandó így írt: „Egy férfinak súlyt kell cipelnie, irányítania kell a kocsit, amit vezetni akar”. Orientációnélküliségét az irodalom és a festészet szintézisében, leginkább a színházban remélte feloldani. „Az irodalom – mondta – nem nyújthat vigaszt. Az irodalomnak csak nyugtalanítani szabad. Nem adhatok többet, mint amit adok.”
Dürrenmatt érvelésben, meditálásban, drámai-dramaturgiai gondolkodásban kifejeződő féktelen kedve, ami ellentétekben, gyakran ellentmondásokban és metaforákban nyilvánult meg, az elbeszélő próza hallatlan összefonódását, egy rendszer nélküli rendszert, szinte labirintust teremtett, ami átszövi műveit. Az írói munkáról azt tartotta, hogy „Az írás mindig gondolkodást, az író saját magán történő munkálkodását jelent.” Moralista volt, nincs olyan műve, ami ne lenne kihívás a moralista számára. A színházról viszont azt tartotta, hogy „csak annyiban morális intézmény, amennyiben a néző azzá teszi.” (Roland Links)
Büszke volt rá, hogy néhány színpadi művét a vasfüggönynek ezen az oldalán is megismerhették a nézők. A Bibliából ismert Nebucodonozor király történetét (Angyal szállt le Babilonban) mulatságos mozzanatokkal körítve a korszak feszültségeinek ábrázolására használta fel. Gondolatébresztések címmel megjelent filozófiai (pénzről, szellemről, politikáról, filozófiáról, irodalomról és művészetről, háborúról és békéről szóló) jegyzeteiben is sokat foglalkozott a pénz szerepével. Az öreg hölgy látogatása című fordulatos cselekményű, tragikomikus drámájában rámutat, hogy a pénz minden értéket és erkölcsöt megváltoztat. A világ ringyót csinált a milliárdossá lett Claire Zachanassianból, ezt megbosszulandó az Old Lady (szlengben az Angol Nemzeti Bank neve) pénzével és egykori megbecstelenítője halálának követelésével bordélyházat csinál a világból. Realisztikus környezet, abszurd ötlet. Güllen városka (a név jelentése trágya) szürke világából egyszerre csak csillogó-villogó technikai fogyasztó lesz. Az ár megéri a gyilkosságot. Dürrenmatt így jellemezte öreg hölgyét:
“Gyásszal és düh nélkül, humorral, mert semmi sem tenne nagyobb kárt e komédiában, mint a szörnyű komolyság.” (Talán még emlékeznek a nézők Sulyok Mária felejthetetlen alakítására, akárcsak az 1965. évi filmváltozatra Ingrid Bergmannal és Anthony Quinn-nel.)
A dürrenmatti tragikomédia csúcsa A fizikusok őrült komédiájának hátborzongató groteszksége. Dürrenmatt világa tág, mégis áttekinthető. A morbid vonások, keserűség, látszólagos cinizmus hátterében mindig ott van a humánum. Ez esetben az emberiségért való aggódás az esetleges atomkatasztrófa miatt – ez Dürrenmatt reakciója a hidegháború aktualitására.
Töprengő, kétségbevonó, magát üldözöttnek érző, kiismerhetetlen ember volt. Jól mutat rá erre Dürrenmatt – egy szerelmi vallomás címen készült életrajzi filmje, mely emléket állít első feleségének is. Lotti 40 éven át volt támasz számára. A filmet egy időben találóan Dürrenmatt a labirintusban címmel játszották a mozik. Második felesége, a német színésznő, Charlotte Kerr segített Dürrenmatt műveinek sajtó alá rendezésében. 1990-ben, röviddel halála előtt hangzott el az író szájából: „Az íróasztalomon rendet tettem.” Szívelégtelenségben hunyt el.
Dürrenmatt életének utolsó tíz évében íróként már nem tudta újra elérni fénykora csúcsait. Leginkább grafikával, festéssel foglalkozott és számtalan irodalmi díj átvételével. Irodalmi Nobel-díjat nem kapott, bár többször is várományosa lett. A Schiller-díj átvételekor így szólt: „A forradalmárok hittétele, hogy az ember képes megváltoztatni a világot, csak jelszó, politikai robbanóötlet, az éhezők szürke hadseregének reménye. A rész nem olvad többé az egészbe. Az egyén számára nem marad más, mint a tehetetlenség érzése, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy le kell buknia a felszín alá, ha nem akar végleg elmerülni.”
„Az igazi szabadság nem más, mint annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok” – Dürrenmattot gyakran nevezték bolondnak, enfant terrible-nek, aki jobbra is ütött és balra is kritizált, maró gúnnyal bírálta a svájci társadalmat is; halála előtt börtönnek nevezte hazáját, ahol „minden fogoly egyben a maga börtönőre is.” Milyen gondolatok húzódtak meg ennek hátterében? Leginkább a Brecht hatása alatt született Színházi problémákban olvasható.
Tíz évvel Dürrenmatt halála után Charlotte Kerr megnyitotta a Dürrenmatt Centrumot Neuchatelben, mely azonban az írónak elsősorban képzőművészként állít emléket.
Akarata ellenére festő
„Nem vagyok festő, úgy festek, mint egy gyermek, csak nem úgy gondolkodom, mint a gyermek. Festek és írok ugyanazon ok miatt – mert gondolkodom.” Ez volt Friedrich Dürrenmatt személyes magyarázata, amikor a hivatása és kedvenc időtöltése, passziója közötti összefüggésekről faggatták. A világhírű író és dramaturg hírnevét prózájának és színdarabjainak köszönhette. Ugyanakkor ifjúkorától kezdve érdekelte őt a rajzok, festmények formájában történő önkifejeződés gondolata is. Hogy fogalmazott ő maga? „Író vagyok és dramaturg, de mindig is szenvedélyesen szerettem rajzolni és festeni. Szakmám az írás, szenvedélyem a festés. E két kifejeződési forma kéz a kézben együtt jár.” Műveit soha nem állította ki, mert nem akarta, hogy későbbi magyarázók bármilyen kitalált kategóriába beszorítsák. Néhányan avantgardnak tartották, ezt is elutasította, sok témáját egészen az abszurdumig elidegenítette. Özvegyének, Charlotte Kerr német színésznőnek tíz hosszú esztendejébe telt, míg sikerült meggyőznie a nyilvánosságot férje képzőművészi életművének értékéről.
A Dürrenmatt Központ
Keskeny, kanyargós utacska vezet a Neuenburg-tó partjáról a hasonló nevű svájci kisváros fölötti hegyre, rálátással magára a városra és az azt körülölelő Alpokra, míg láthatóvá válik a Mario Botta svájci építész tervezte modern, teraszos épület, a Centre Dürrenmatt Neuchatel. A múzeum magába foglalja Friedrich Dürrenmatt egykori lakóházát, irodáját is.
A másik szinten az írott életműből vett részletek, idézetek, kéziratok, regények, novellák, színdarabok láthatók ezek képi világára történő utalásokkal. Gazdag képes anyag, életrajz, videó- és filmrészletek egészítik ki mindezt Dürrenmatt életéből és műveiből. Szembeötlő, hogy a kiállított képek és festmények nincsenek bekeretezve. Hogy miért? A rendező utókor adja meg dürrenmatti filozófiára hivatkozva a magyarázatot: azért, mert nem önálló művek, csupán az író-festő gondolatainak metaforái. A gondolatok tárgyiasított formába transzponált objektumai, és mert alkotójuk valójában saját akarata ellenére lett festő.
Dürrenmatt kivételes talentummal megáldott autodidakta volt. Nézzük, hogyan kommentálta, magyarázta ő maga képei létrejöttét Személyes megjegyzések képeimhez, rajzaimhoz címmel 1978-ban született írásában. „Rajzaim nem melléktermékei irodalmi munkásságomnak, hanem rajzolt vagy festett harcmezői írói csatáimnak, élményeimnek, kísérleteimnek és vereségeimnek…
Mondok egy példát: Michelangelo Dávidja egy 5 és fél méter magas kolosszus, míg Góliát magassága a Biblia magyarázata szerint is csupán 2,9 méter. De nem a mérete miatt, hanem azért lett nevezetes a Dávid-szobor, mert Michelangelo abban a pillanatban kapta el szereplője mozdulatát, amikor Dávid észreveszi Góliátot. Ezt nevezzük dramaturgiai gondolkodásnak a plasztikában. Hogy elevenítem, örökítem meg ma például a keresztre feszítést? A kereszt idővel szimbólummá vált, illetve a hölgyek mellét díszítő ékszerré is, ugyanakkor annak a skandalumnak, tragédiának a tárgya is, amire anno a Biblia szerint felhasználták, vagyis mártíriumot kiváltó rettenetes kínzóeszköz. Persze nem a borzalom felidézése, valamiféle rettenet iránti vonzalom miatt festettem ilyen tematikájú képeket. Sokan haltak hasonló halált, mint a názáreti Jézus. Az emberre nézve még borzasztóbb ez a halál, mint Isten esetében, hiszen ő már feltámadt. Ma már nem annyira a kereszthalál, sokkal inkább maga a feltámadás az abszurdum a kereszténység számára. Az én Feltámadásomat (1978) is így kell értelmezni. Nem fénylő, boldog Istenről van szó, de egy szemtanúk nélkül, egyedül maradt múmiáról.”
„Más a helyzet az angyallal. 1952-t írtunk, amikor már író, de pénzt alig kereső szegény író voltam. Szerettem volna egy házat venni Neuenburgban, de ki adott volna kölcsönt magamfajta tőkével nem rendelkező írónak? Rajzoltam hát két karikatúrát (Die Astronomen, Ertrunkenes Liebespaar), és mivel rendszeresen éjszaka dolgoztam, egyszer csak meglátogatott egy denevér. Aztán a denevér rendszeresítette éjszakai látogatásait. Mathildének neveztem el. Arra gondoltam, mekkora élményt jelentene gyerekeimnek, ha megláthatnák. Megfogtam hát Mathildét, és bemutattam nekik, mint egy éjszakai angyalt. De Mathilde megsértődhetett, mert többé nem mutatkozott.
Magával ragadott humorom, ami úgy gondolom, mindenhol, mindenben jelen van. Az angyalok valójában félelmetesek, mint Dürer Apokalypszisében!”
Dürrenmatt íróasztalán egymás mellett hevert az írógép és a papír ceruzákkal, ecsetekkel, festékkel. „Személy szerint a festést részesítem előnyben. Kikapcsolódást jelent írás közben. Így könnyedén, szinte szórakozásképpen keletkezett Minotaurus sorozatom. Mindig kora reggel dolgoztam rajta egy hosszú, átkínlódott, írással töltött éjszaka után. Első Önarcképem is kora reggel jött létre, mégpedig úgy, hogy a borotválkozó tükörben önmagamra meredten rajzoltam. Több portrét is készítettem, például feleségemről is, ami pillanatok alatt, egy ülésben született a Cote d’Azurön. Éppen nagyon boldogok voltunk, nejem észre sem vette, hogy beszélgetés közben megörökítettem. De megrajzoltam ismerőseimet, a kedvenc éttermi szakácsunkat is, sőt emlékezetből is festettem portrét. Említettem, hogy dramaturgiailag, és nem blaszfémikusan dolgozom, így volt ez a pápa személyével kapcsolatos képeim esetében is. Nem abszurd, hogy valaki Isten földi helytartójának nevezi magát? Emlékszem Hochhuth Helytartójára, amikor is az írót valaki megkérdezte, nem szégyelli-e, hogy a keresztények millióit megsértette a pápa személyének kritikájával, olyanokat, akiknek a szemében a pápa szent. Meg kellett volna kérdezni a másik oldalt is, hogy vajon ő nem szégyelli-e a benne kételkedők megbántását? Én személy szerint nem vagyok hívő. Szerintem annak a kereszténységnek, amelyik nem érti meg ezt az abszurdumot, annak nincs is létjogosultsága. A teológia szerint a pápa szimbólum, a hit szimbóluma, és mint olyan, az igazság megtestesítője. Aki ezt vallja, vitatkozik a hitetlenekkel. Vannak vallásos és politikus pápák, a viták pedig erről állandósulnak. Igazság áll szemben igazsággal, míg csak az utolsó pápa hatalmának mamutján az emberiség jégkorszakának sötétjébe vágtatva el nem tűnik.” (Az utolsó pápa)
Rajzoló dilettáns
Kiindulva Dürrenmatt gondolkodásából, hogy is áll a dolog például torony témájú rajzaival? A művészt dramaturgiailag az érdekli, milyen magas lehetett a torony? Bábel tornyát gyakran ábrázolták festők, így Dürrenmatt is bizonyára elgondolkodott Brueghel Babel tornyán. Számára a torony mégis kicsi maradt. Rajzain a torony hátterében még a föld kereksége is jól látható. Hogy még a hóhér is színre lép? Dürrenmatt szerint ez csak természetes. Sok elemzőjének az a véleménye, hogy hatott rá Schopenhauer filozófiája, mely szerint az egyes ember élete olyan, mint a hullám: feltornyosodik, majd elcsitul, de helyébe már jön is a másik. A festő Dürrenmatt dramaturgiai gondolkodása minden műfajban a képi végső forma megtalálását célozza.
Az író, festő ember tudatalattijában is mindenben és mindig keres valami ideológiát, állapítja meg Dürrenmatt a maga példájából. Ő azonban mindig elutasította az általánost, a közös nevezőt. Úgy látta, hogy emiatt az emberek sokszor inkább nem vették komolyan, csak hogy ne kelljen vele együtt gondolkodniuk, magukat az ő dramaturgiai gondolkodásmódjába kényszeríteniük. „Tudatosan vagyok egyedül utas. Az asszociációim, melyekből képeim táplálkoznak, személyes gondolkodás-kalandjaim szüleményei. Én magamnak festek! Nem érdekel, hogy esztétikus képek szülessenek ecsetemből. Épp úgy nem érdekel, mint ahogy az esztétikus színház-csinálás sem motivál. Rajzoló dilettánsnak vallom magam. Különben sem lennék főállású festő, hisz időm zömében halvány fogalmam sem lenne, mit fessek. Írásban sem a problémából indulok ki, hanem egy helyzet képeiből. Így látom a világot!”
Ruth Dürrenmatt portré
„Soha nem akartam Dürrenmatt lenni!” – sóhajtja a halhatatlan dráma- és krimiíró, a Friedrich Dürrenmatt legfiatalabb gyermekeként (1951) született éltes hölgy. Pedig Ruth Dürrenmatt le sem tagadhatná atyját, hiszen arcra, alakra szakasztott mása. Kibékíthetetlen ellentétek, félelemtől beárnyékolt szeretet, meg nem értés, évtizedekre szóló, honvágyat nélkülöző emigráció, majd megbocsátó hazatérés lettek az idős hölgy életének állomásai, mígnem ő lett atyjának igazi Öreg hölgye. Hasonlóság? Óh, igen! Ruth Dürrenmatt rajzol, fest, ír, sőt komponál és énekel is.
Friedrich papa kedvenc Ruthlija majd fél évszázad után tért meg önként választott floridai száműzetéséből Mario Botta sztárépítész időközben Dürrenmatt-tisztelők zarándokhelyévé vált Dürrenmatt központjába, abba az épületbe, amely gyerekkorának színhelye volt. „Frau Dürrenmatt vagyok” – nyújtja kezét határozott mozdulattal a látogatónak, miközben ő maga is műterem- és galériatulajdonos, ugyanakkor atyja teljes irodalmi munkásságának örököse – bár ezt egyetlen személyes atyai ajánlás sem erősíti meg.
mesél saját festői univerzumáról, amelynek első nagyobb bemutatkozása egy 2018. évi kiállítás keretében történt. Itt lehetett megismerkedni vegyes technikával készült képeivel, színes akvarelljeivel, utazásai alkalmával gyűjtött és levelezőlapokra skiccelt benyomásaival, természet adta és saját álomvilága szülte emberi, állati lényeket ábrázoló tarka-barka mondanivalóival. Friedrich papa festő- és rajzművészetéhez mindig is a legkisebb gyermek állt a három közül (a két idősebb Peter, 1947 és Barbara, 1949) a legközelebb. Ruth élénken emlékszik, hogy mialatt papája gyerekeknek szóló illusztrációkat vetett papírra, a három testvér a kísérő történet kitalálásának feladatát kapta. Ruth egyébként az összegyűjtött képtörténeteket 2013-ban könyv formában is megjelentette. A bemutatót saját kompozíciója kísérte. Előfordult, hogy a képesített operaénekesnő hirtelen feledve teste volumenét és ezáltal évek óta korlátozott mozgását, dalra fakadt, majd egyszer csak táncra perdült, és önfeledten ide-oda repkedett publikuma előtt. Saját bevallása szerint Ruth nem volt könnyen kezelhető kisgyerek. Nem tanult, feltűnősködött, izgága volt, és csak Friedrich papa kitalált meséi tudták megnyugtatni. Imádta, amikor ölében ülhetett, szinte átszellemülten hallgatta elbeszéléseit. Eljött azonban az idő, amikor atyja úgy látta, most már Ruth is elszórakoztathatja saját magát. A kislány azonban, aki nagyon kívánta apja szeretetét, nem akart, mi több, nem is tudott saját maga olvasni. Beütött a dráma! Ruth legasthéniában szenvedett, mint kiderült, fejlődési szintje, intelligenciája messze nem érte el életkorát, így különleges iskolába kellett járnia. Dürrenmatt nem tudott mit kezdeni gyermeke fogyatékaival, meg sem értette azokat. „Gyermek- és fiatalkoromban apám nem volt büszke rám, ezt nagyon is éreztem” – emlékszik vissza.
Dürrenmatt – lánya emlékei szerint – igazi pátriárka volt. Szívesen ült családja körében, feleségét, Lottit szinte kisajátította, ő volt szeme és füle, első olvasója.
„Még a lélegzéshez is szüksége volt apának anyára!” Amikor Dürrenmatt festett vagy írt, a gyerekek civakodhattak, viháncolhattak, meg sem hallotta őket. Amikor azonban egy munkáját már sokadszor írta át, vagy éppen javította, teljes szilenciumnak kellett lennie. „Apa mindeközben egy olyan saját univerzumot épített fel, amelyben nekünk, gyerekeknek nem jutott hely.”
Játék a művészettel
„Emlékszem, amikor esős idő volt, apám, aki örökmozgó, állandóan cselekvő ember volt, leült festeni vagy rajzolni. A cselekvés volt számára a természetes állapot. Ilyenkor mi gyerekek megkértük erre-arra: “Papi, meg tudnád ezt vagy azt rajzolni vagy festeni?”
“Tiszteltem és csodáltam őt, hogy fejből minden ötletünket papírra tudta vetni. Majd történeteket is mesélt a képek mellé. Emlékszem, egyszer festett nekem egy minotauruszt, de én is festettem egy másikat, és azt még szebbnek láttam. Megkezdődött a versengés: Az én minotauruszom szebb, mint a tiéd! Ő pedig vette a lapot és a játékos versengést. Ahogy csodáltam őt, az engem is inspirált.”
Apám a kép és szöveg között
„Írás közben is megfigyeltem apámat. Két újjal írt az írógépen, néha egy magnót is járatott, amire rámondta a szöveget, vagy visszahallgatta azt. Láttam, ahogy szó-kövekből épít fel egész világokat. Sokszor nem értettem, mit mond, olyankor féltem, gonosz ördögnek, vagy inkább talán istennek tartottam?! Nem is tudom. Nem gondolom, hogy könnyen írt. Konkrétan emlékszem a Der Richter und sein Henker című elbeszélő krimijére, a jog és jogtalanság kérdését elemezte, boncolgatta benne.
Nem tudott nekem irányt mutatni, reményt adni, de talán nem is feladata ez egy írónak. Shakespeare sem adott irányvonalakat. Nagyon sok könyvet olvasott, kíváncsi volt mások munkájára, véleményére. De megteremtette saját világát, ami XXI. századi világunkra is érvényes. Miért olyan a világ, amilyen? Szerette ezt a kérdést elemezni. A festészetben azonban kötetlenebbnek, szabadabbnak tűnt. Ezért is mondta néha: “Valójában festőnek kellett volna születnem.” Így engem is megkérdezett a későbbiekben: Festegetsz még, festegetsz? Mintha attól tartott volna, hogy festés iránti vonzalmam csak időleges, hogy nem fogom megtartani. Persze ennek az is oka volt, hogy én magam is nagyon szófukar voltam és vagyok most is a művészettel kapcsolatos megítélésemről szóló információkkal. Ha megkérdezné, mi az oka? Talán az, hogy magamat egészen másnak tartom, mint őt festőként. Ha mégis őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, ő volt a nagyobb, sokkal többet tudott, mint én… Talán neki is egyszerűbb volt nem szavakkal, de formákkal, színekkel festeni, nem magyarázkodni, amit aztán politikusan, filozofikusan, mindenesetre nagyon egzakt formában magyarázott…”
Képi benyomásaim
„Különösen szeretem a kisiklott vonatról festett képét. Az ember látja, ahogy a vonat a hídról a mélybe zuhan. Nem ismerek festőt, aki ehhez hasonló esetet festett volna. Apám nagy példaképe volt Varlin (Willy Leopold Guggenheim svájci festő, 1900–1977). Amikor meglátta ezt a festményt, így kiáltott: »Egy felnőtt ember nem fest ilyet!« De hát éppen azt csodálom olyan nagyon apámban, az a legszebb a képeiben, hogy egyrészt egyszerű figurákat választ, másrészt olyan kompozíciós erővel köti össze őket, és olyan színeket választ, ami mesterművé teszi képeit. És ő bizony előszeretettel mutatta meg az élet sötét oldalait is! Nem volt egyszerűen társadalomkritikus, nem tett rajzban egyértelmű kijelentéseket, variálta azokat, magyarázatukat részben rábízta a nézőre. Itt van például annak a férfinek a képe, aki lepisili a minotauruszt. A férfi egy magas falon áll, onnan “fejezi ki véleményét”, lealacsonyítva, megvetve ezzel a minotauruszt, aki lent van a labirintusban. Így könnyű a véleménynyilvánítás, könnyebb, mint szemtől-szembe. Nem hiszem, hogy apámban a megvetés egyértelműen konkrét volt, talán nem is tudatosult benne egészen? A minotaurusz pedig különben is inkább állat, vagyis csak félember – számomra állat az emberben. Mi emberek pedig megvetjük az állatot az emberben, mert úgy gondoljuk, hatalmasok vagyunk. Legalábbis akkor, amikor nincs teljesen közelünkben, vagyis szemtől szembe az ellenfél.”
Atyám, Dürrenmatt a családban
„Amikor hazalátogattam, először mindig anyámat kerestem. Sokat beszélgettünk. Ő is zenész volt, talán ez is okozta közvetlen kapcsolatunkat. Aztán bementem apámhoz is, aki különösen a késői órákban mindig irodájában tartózkodott. Nem nézett rám, csak épphogy tudomást vett rólam, mert zavartalanul festett tovább. Megkérdezte, hogy kérek-e egy pohár bort? Én pedig automatikusan válaszoltam, hogy OK, persze! Akkor még ihattam bort. Mindig finom Bordeaux-i állt íróasztalán. És ott volt a televízió is. “Ha akarsz, megnézhetsz egy filmet.” Valamit aztán végignéztem, anélkül, hogy igazán akartam volna. Mindig ezt csinálta, nem figyelt rám igazán. Fura, hogy én is átvettem ezt a szokást. Aztán még néztem egy ideig, ahogy dolgozik. Mi ez, egy angyal? “Ja-ja, egy angyal, az angyalok tudod, fény-lények!” Igen, ezt én is el tudom képzelni – gondoltam magamban! Az volt vidám, amikor egyszer így folytatta: “Tudod, tegnap egész nap, de még éjszaka is dolgoztam, írtam, azt hittem, valami igazán nagyot alkotok. Borocskával is megjutalmaztam magam. De aztán, mikor másnap reggel újra elolvastam, mégis úgy láttam, hogy amit írtam, a legnagyobb marhaság. Hogy is tudtam egyáltalán ilyet írni?! Talán, mert becsíptem?! Hát mit szólsz hozzá?” Erre mindkettőnket elfogott a kacagás.
És apámban volt bátorság újra fogalmazni valamit, amivel nem volt megelégedve, és közben nem fogta el sem könny, sem kétségbeesés. Egyszerűen volt türelme és igen nagy odaadása ahhoz, amit csinál. Ha valakinek nincs türelme letérdelni saját munkája előtt és beleásni magát, legjobb, ha felhagy vele, s máshoz kezd. Ami azt illeti, nekem sok mindenhez nincs türelmem, de a rajz, a festés valami egészen más, ahhoz mindig van! Az az életem!”
(A Sammlung Centre Dürrenmatt Neuchatel, © CDN/Schweizerische Eidgenossenschaft hozzájárulásával)
