Mi szerettél volna előbb lenni, költő vagy inkább slammer?
Egyiket sem akartam, mindkettő lettem. A gyerekkorom sportolással telt, és csak az ehhez kapcsolódó dolgok érdekeltek. Voltam válogatott rögbi játékos, NB1-es focikapus, szóval leginkább a labdajátékok és csapatsportok vonzottak, de atletizáltam és szertornáztam is. Gimnáziumból a Testnevelési Egyetemre készültem, aztán 17 éves koromban kiderült, hogy van egy kisebb gerincproblémám, ami ugyan nem életveszélyes, de kizáró ok a felvételin, úgyhogy ki kellett találnom valami mást. 10–11 éves korom óta írogattam is, de nem vett körül olyan környezet, amiben ezt igazán kibonthattam volna.
A Pázmány bölcsészkarán mégis jól sikerült az írásbeli felvételim, és talán megláttak bennem valamit a szóbelin is. Úgyhogy végül itt vett lendületet az írás és a szövegek iránti érdeklődésem.
Nem volt a családodban semmilyen irodalmi indíttatás, vagy bármilyen művészeti előképed, mintád?
A családban senki nem kötődött az irodalmi élethez, sem az íráshoz. Könyvből viszont annyi volt otthon, hogy a szobákban el sem fértek, teli volt velük a padlás is. Oda jártam fel, gyűjtögettem az olvasnivalókat, és teljesen rendszertelenül olvastam mindenfélét, ami ott és akkor megtetszett, de tényleg nem volt senki, aki olvasmányokat ajánlott volna, igaz, segítséget sem kértem senkitől. Később az esztergomi ferences gimnázium melletti antikváriumból is válogatás nélkül vásároltam a könyveket, akkor már leginkább versesköteteket, a no-name költőktől a legnagyobb nevekig, és nem igazán tettem különbséget közöttük.
Mikor kerültél kapcsolatba a slam poetry-vel?
Többlépcsős találkozás volt. A színpadra kiállni és verset mondani mindig szerettem. Az első Pilvaker idején, 2012-ben már bőven foglalkoztam slammel. A Bijou zenekar zenésítette meg a Nem lehet jó című versemet, és volt egy búcsúkoncertjük 2011-ben a Millenárison, ahol megkértek, hogy lépjek fel én is velük, a számok között mondjak átkötő szövegeket. Oda már írtam slam-szerű szövegeket, de magát a műfajt még csak videókról ismertem. Mindez egy időben volt a hazai slam felvirágzásának kezdetével. Drága barátom, Simon Márton akkortájt egyetlen költőként álldogált a rapperek között, addigra már a Pilvakeren, és jó költőhöz méltón magányosnak érezte magát. Rám írt, hogy nincs-e kedvem lemenni vele a Mika Tivadar Mulatóba egy slam poetry klubestre. Nyilván lementem, és elképesztően jó és furcsa élmény volt, hogy nem idegen ember szövegét, hanem a sajátomat mondom a színpadon. Persze nem úgy sikerült az első szövegem megírása és előadása, ahogyan valóban szerettem volna, viszont azonnal megéreztem azt a közösségiséget, ami körbeveszi a slamet.
De akkor és ott belecsöppentem egy fantasztikus helyzetbe: az akkori Népszabadság tárcaírója, azóta szintén drága barátom, Csider István Zoltán odajött hozzám, egy Magyar Nemzetes újságíróhoz, és azt mondta: haver, fasza volt. Ez volt a sokadik lépcső, és végül is így indult el a kapcsolatom a slammel. Közben viszont a költészeti vonalon is szépen haladtam, köszönhetően Lackfi János és Vörös István költőknek, akikkel az egyetemen alakult ki szoros kapcsolatom, és az időközben megalakult irodalmi csoportunknak, az Előszezonnak, valamint a Dokk.hu-nak, ahol Jónás Tamástól is sok segítséget kaptam. Meglódult egyben minden: a József Attila Kör tagja lettem, felvettem a kapcsolatot költőkkel, írókkal, sőt, nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de leveleket írogattam még Esterházy Péternek is, aztán megjelent a verseskötetem.
Téged is fiatalon érintett meg a slam, és általában a fiatalabb korosztály jár a versenyekre nézőnek is, előadónak is. Ezek szerint alapvetően a fiatalok műfaja lenne?
Maga a slam nagyon fiatal, nem csupán Magyarországon, de itt is mindössze tíz-tizenöt éves. Amikor elkezdtük, fiatalok voltunk, és nem telt el olyan sok idő, hogy ne tűnjön még mindig fiatalnak. Harminchat évesen nem érzem magam se tinédzsernek, se idősnek, de eszembe sem jut elengedni a slam kezét. És bár a látható slammereknek érzésem szerint mindig fiataloknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy ötven évesen ne szeretnék kiállni a színpadra, és ne szeretnék jó szövegeket mondani. Nem korosztályos kérdés. Ami viszont valóban fiatalossá teszi, az a lendülete és pszichológiai, önmeghatározási vonulata: az ember kiáll a színpadra, és elmond magáról mindent – ki ő, honnan jött, merre tart.
De mi a plusz benne a versekhez képest? Mégiscsak jóval nagyobb népszerűségnek örvend, mint a kortárs költészet.
Benne van az azonnaliság, az ott és akkor élménye, ami az írott költészethez képest más, bár ez el is vesz belőle. Sokélű a dolog, ezért sokféle műfajhoz hasonlítják a slamet, én szeretem önmagában értelmezni, bár az általam kedvelt slam szövegek közelebb állnak az írott költészethez. Másnál közelebb áll a raphez, megint másnál a stand-uphoz, megint másnál a színházhoz. Nagyon sokrétű műfaj, én mégis előadott költészetként gondolok rá, akkor is, ha éppen nincs benne semmi költői. Lehet olyan költői szöveget is olvasni, amiben az égegyadta világon semmi költői nincsen, mégis vers.
Amikor inspirálódsz, ihletet nyersz, van különbség aközött, hogy éppen vers vagy slam írására készülsz?
Különbséget teszek a néma olvasásra és az előadásra készülő szövegeim között, de ezek gyakorlatias különbségek. Hiszen amikor egy nagyon sűrű és tömör szöveget csak egyetlen egyszer hallasz, akkor borzasztóan koncentrálni kell, és könnyen megterhelőnek érezheted. Nem könnyű az áttételes, metaforáktól nyüzsgő szöveget befogadni első hallásra, ezért a slamnek olyannak kell lennie, hogy első hallásra is átmenjen. Ettől függetlenül persze ugyanazokkal az elemekkel tele lehet pakolni mindkettőt, csak a slam esetében ezt egy picit célszerű oldani, ezzel segíteni a befogadó lehetőségeit. De ugyanezzel játszani is lehet és viszont.
Amikor slamet írsz, nem keresgélsz inkább a közéletibb témák között?
Már nem a közéletiséggel tudnám leírni elsősorban a slamet, de persze lehet, sőt kell is közéleti szövegeket írni, előadni. Az emberek leginkább ettől félnek egyébként, hogy szabad-e ilyesmire használni a művészetet, miközben ez pont, hogy egy ajtó- és ablaknyitogató ügy. Ha mást nem, hát szellőztettünk egy jót a szobák között, de örülnék, ha ezek az egymás felé nyíló ajtók legalább résnyire nyitva maradnának, hogy azokon be lehessen kukucskálni a többiekhez, akikkel adott esetben egyáltalán nem értek egyet. Ahogy bármilyen más szakma esetében, úgy slammer és slammer között is van jócskán világnézeti különbség, ami viszont nincs, az a pártoskodás. Ráadásul a slam általában mentes a szélsőségektől, még ha néha találkozik is az ember olyannal, ami nem igazán a szíve csücske. Viszont azonnali reakciót lehet rá adni, van visszajelzési kultúrája.
És van a lábdobogás, ami, ha tömegessé válik, akkor általános nemtetszést jelent, ami az előadónak jelzés, hogy itt valami bizony félrecsúszott. Aki betéved egy slam-estre, az elfogadja, hogy a másiknak lehet az övétől eltérő világnézete, gondolata. Olyanra nem is emlékszem, hogy az eltérő véleményekből bármikor is éles, valódi konfliktusok születtek volna, vagy kiszakadások, új, radikális slam szervezetek jöttek volna létre. Mindezeken túl pedig a slam talán eggyel még mindig aktivistább, mint az írott költészet, mert gyorsabban tud reagálni az akkor és ott történő eseményekre, míg az írott költészet ehhez képest egy kicsit késik. Ez sem mindig igaz persze, elég, ha csak a Nemzeti dalra gondolunk Petőfitől, ami lehet, hogy nem a Nemzeti Múzeumnál hangzott el először, de elhangzott, ez biztos, és aktivizáló hatást fejtett ki, cselekvő igeként működött. Ugyanezt gondolom a slamről. Én azzal cselekszem, teszek valamit, hogy kiállok a színpadra, és vagy megnevettetlek, vagy elszomorítalak, vagy elgondolkodtatlak, vagy belehelyezlek egy szituációba, amiből nélkülem nem tudsz kijönni, csak velem együtt. Ez alapvető különbség az írott költészethez képest, hiszen amikor olvasod a versemet, én, a költő már nem vagyok jelen, akkor az talán már nem is az én szövegem, hiszen úgy értelmezed, ahogyan azt a saját előképzettséged, személyiséged és világképed engedi. Hogy mit akart mondani a szerző? Hát, ehhez akkor, amikor olvasol, én már nem tudok neked hozzátenni semmit, csak az áll rendelkezésedre a részemről, amit a papírra leírtam.
Atlasz bírája címmel jelent meg versesköteted 2013-ban, amiben slamek is vannak. Milyen átjárás lehet vers és slam között?
Az én költészetfelfogásomba bőven belefér, hogy az írott versek közé slam poetry is bekerül. A kötetben annyival jeleztem a különbséget, hogy a slam szövegekhez odaírtam, hol és mikor hangzottak el először, de szerintem ezek ugyanúgy költészeti értékkel bírnak, már ha mondhatok ilyet a saját szövegeimről. Igyekeztem úgy szerkeszteni a kötetet, hogy érezhető legyen a bevezetés és a kivezetés, fokozatosan úszik át a szöveg a slambe, amikor pedig eléri a csúcspontját, elindulunk kifelé, vissza a guttenbergi értelemben vett versekhez. Ezen felül csak remélhetem, hogy az olvasó érzi, használni kell a nyelvet, amiben élünk: teret engedni annak, hogy a nyelv, amit beszélünk, beszélve és írva is alakuljon, használódjon, formálódjon.
A slammer használja a nyelvét, amin beszél – említetted a küzdelmeket, amik a slam versenyek izgalmas momentumai, te is több bajnokságból kivetted a részed. A nemzeti bajnokságok után jönnek a nemzetközi versenyek is. De milyen nyelven zajlanak?
Alapvetően mindenkinek az anyanyelve az elsődleges közege. A nagyobb nemzetközi versenyeken előre elküldjük a szövegeket, amit lefordítanak az adott nyelvre, esetleg angolra. De bármilyen nyelven mondhatjuk a szövegeket: ha éppen magyarul adunk elő külföldön, akkor kivetítik a fordítást, mint az eredeti nyelven énekelt operák esetén.
Egy szerb slammer szerbül súlyosabban tud előadni a balkáni problémákról, mintha angolul beszélne. Még akkor is, ha én a beszélt nyelvét nem értem, csak a lefordított feliratból tudom összerakni, hogy miről beszél. De az anyanyelvi előadás olyan szinten elvihet magával, hogy igazából nem is kell minden részletét értenem, akkor is elképesztő élmény.
Nemcsak a slam színpadra lépsz ki, hanem filmekben is feltűnsz. Többek között Nemes Jeles László Oscar-díjas Saul fia című filmjében játszottad Katzot. Hogyan kerültél a filmbe, és milyen kiruccanásnak élted meg?
Életem egyik legnagyobb élménye volt. A téma miatt felkavaró, a forgatás miatt viszont nagyon jó. A véletlennek köszönhetem: Nemes Jeles László látott egy slam videóben, és utána megkeresett. Nagyon örülök, hogy elvállaltam, azóta néha megtalálnak filmtervekkel, hogy valami apróságot játsszak el bennük. Lehet, hogy most már én is elkezdem keresni az ilyen lehetőségeket, bár színházra nem vállalkoznék.
A téma miatt azért, mert ugyan családi szinten nem volt kötődésem a holokauszthoz, ugyanakkor az én családom megszenvedte a második világháború utáni felvidéki kitelepítéseket, úgyhogy rengeteget tanultam ebből a beleérzés szükségszerűségének köszönhetően. Elsőre idegennek tűnt, mégis nagyon otthonos környezet lett.
Otthonosan mozogsz Óbudán is? Most is a Kolosy térnél beszélgettünk, illetve a Fő téren, az Esernyősben volt már slam Kiteregetőtök, és lesznek is majd további estéitek szeptembertől.
Ritkán van a budai oldalon slam, de a márciusi Esernyősbeli fellépésünk közönsége remek volt. Azóta is emlegetjük, és nagyon reméljük, hogy sikerül rendszeresíteni. Egyébként az első élményem Óbudával egy vicces személyes tapasztalat volt. Akkor találtam rá a Fő térre, amikor még életem első autóját, egy Kispolskit vezettem. Éppen az Árpád hídon hajtottam át, amikor a csúcsforgalomban leállt a kocsi. Valahogy félreálltam, és mint utólag kiderült, elszakadt az önindító bowden, de annyira technikai analfabéta voltam, hogy felhívtam apámat, mit kéne csinálnom. Csakhogy ő innen 80 kilométerre, a letkési családi házban tett-vett, és bár azonnal elindult segíteni, amíg ideért, azzal ütöttem el az időt, hogy bejártam a környéket. Rácsodálkoztam, hogy milyen kisvárosi a hangulat, és hogy ez macskaköves, békebeli világ még létezik Budapesten, így azóta évente párszor mindig vissza kell jönnöm ide.
