Az Újpesti vasúti híd és Pünkösdfürdő között húzódó Duna-parti övezet szerepe, valamint a folyó és az ideiglenes gát, a Nánási út és a Királyok útja között fekvő terület funkciója megosztott. Ez a megosztottság a térség adottságaiból és hasznosításából ered.
A Római-part modern kori története a huszadik század elején kezdődött, de igazán az I. világháborút követően vált közkedveltté a fővárosiak körében, majd az évtizedek alatt egyre nagyobb tömegeket vonzott. Amikor egy adott méretű és jellegű természetes környezetet több célra akarnak egyszerre használni és kiaknázni, annak óhatatlanul valamilyen fokú pusztulás lesz az eredménye. A Római-parton ez a folyamat játszódott le, illetve zajlik napjainkban is, sokszor éles viták mellett.
Ezt a helyzetet csak fokozza a különböző tulajdonosi és érdekeltségi körök egymáshoz, illetve a terület hasznosításához való viszonya. Ez a rendezetlen állapot korántsem újkeletű, már a rendszerváltozás előtt is tapasztalható volt. A környezet átalakítását és lehetőségeinek kihasználását jól példázzák az egykori üdülők és szállodák, illetve azok lehangoló sorsa.
Nemcsak a rendszeresen a Római-partra járóknak, hanem az alkalmanként itt kirándulóknak is szembetűnők az elegáns lakóparkok között megbúvó régebbi épületek romjai vagy az elhanyagolt telkek. Az omladozó épületek többsége egykor valamilyen vállalati üdülő vagy Duna-parti szálloda volt, miközben a fennálló állapotot jól szimbolizálja, hogy a már kész vagy lassan épülő lakóparkok is hasonló funkcióra kaptak engedélyt. Az emberek többsége csak a fejét rázza a pusztulást látva, keresve az okokat és felelősöket, akik ezt előidézték a gyönyörű Duna-part mellett. Könnyű azt mondani, hogy a terület gazdái a bűnösök a kialakult helyzetért, a partszakasznak azonban nincs és nem is volt egységes fenntartója. Permanens széttagoltság jellemezte az elmúlt száz évben. Ezért nem változik szinte semmi – ennek ellenére a Római-part töretlenül népszerű.
A Római-part létesítmény-struktúrája a két világháború között épült ki, ez alapvetően a csónaképítő és javító műhelyeket, csónakházakat (csónakgarázsok), vendéglőket, strandokat, magán és vállalati üdülőket, víkendházakat és szállodákat jelentett. Ez a szerkezet napjainkig megmaradt, csak az arányok és a prioritások változtak meg az idők során. A nyári időszakban hosszabb-rövidebb időt a parton pihenéssel töltők száma fokozatosan nőtt, ezért épültek sorra a különféle szállást biztosító helyek. A vadevezősök és a sportegyesületekhez tartozók, illetve a nyaralni vágyók pihenő- és szálláshely- igénye eltérő volt, de mindenki megtalálhatta az ideális alternatívát.
Még az 1920-as években épült fel az Egyesült Izzó- és Lámpagyár (Tungsram), a Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSzKRT), majd a következő évtizedben a Fonciére Biztosító, a Hírlapszedők Köre (Nyomdászotthon) és az Esti Kurir üdülőháza, továbbá 1934-ben nyitotta meg kapuját a Duna Terasz üdülőszálló (a „Sajtház”). Ezek a pihenési lehetőségek nagyjából kielégítették a korszak igényeit, amikor még az amatőr és szervezett evezősport volt a meghatározó a Római-parton.
A II. világháborút követő politikai, gazdasági és társadalmi változások, a pártállami keretek új helyzetet teremtettek a Római-parton. A hangsúly a tömegturizmusra és pihentetésre tevődött át, bár az evezős élet továbbra is jelentős maradt. A háborúban megsérült és újjáépített csónakházakat és a korábban magánkézben lévő üdülőházakat, szállodákat 1950-ben államosították. A korszakra jellemző bonyolult szervezeti és működtetési szervezetek közül a legfontosabb az 1953-ban létrehozott Sportlétesítmények Vállalata lett. A Fővárosi Tanács által alapított vállalat volt hosszú évtizedekig a Római-part létesítményeinek „gazdája”, ez a szervezet felelt a működésükért, fenntartásukért. Mindemellett ebben a periódusban sem volt egyetlen felelőse a területnek, és ez hozzájárult az áldatlan állapotok kialakulásához: engedély nélküli építkezések, rendezetlen part és közterület, hiányos infrastruktúra, rossz közlekedés, szegényes turisztikai feltételek. Évről évre felmerült a fővárosi és kerületi vezetőségben, hogy radikális gyorsasággal rendezni kellene a viszonyokat, de a végső döntés és annak legalább valamilyen szintű végrehajtása mindig elmaradt. Több alkalommal tartottak helyszíni szemlét az illetékesek, amit ígérgetés és a nagy tervek bejelentése követett. Hatalmas üdülőnegyeddé szándékozták alakítani a Római-partot, ahol a rendezett partszakaszon korszerű és nagyszámú üdülők, csónakházak épülnek, valamint strandok, éttermek, kulturális intézmények várják majd a kirándulókat. A terveket tizenöt év alatt akarták megvalósítani, de ebből kevés realizálódott. Ennek ellenére a pihenni vágyó tömegek szinte elárasztották nyaranta a Római-partot, kihasználva a rendelkezésre álló lehetőségeket.
Az államosításokat követően – az ország számos kijelölt üdülőhelyével párhuzamosan – ezen a vízparti területen is egymás után épültek a vállalati üdülők, illetve korábbi csónakházakat és szállodákat kaptak meg egyes fővárosi cégek. Az 1960-as évek második felében legalább félszáz vállalati üdülő vagy hétvégi ház működött a Római-parton, kisebbek és nagyobbak, régiek és újak. Többek között volt itt üdülője az állampártnak, az MSZMP-nek (a korábbi Esti Kurir épületéből lett pártüdülő), a SZOT-nak, a Magyar Nemzeti Banknak, a Fővárosi Tanácsnak, a Fővárosi Csatornázási Műveknek, a Távközlési Dolgozók Szakszervezetének, a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének, 1970-ben átadták a Postás Szakszervezet 55 szobás impozáns épületét, valamint szintén állami beruházásból épült fel a Sport és a Lidó üdülőszálló. Ezek mellett működtek azok a vállalati nyaralók, amelyek korábban is ezt a funkciót látták el, csak közben állami tulajdonba kerültek (pl. a Tungsram vagy a BKV üdülő- és sporttelep).
A terület különböző részei a Fővárosi Tanácshoz, a III. Kerületi Tanácshoz vagy a Vízügyhöz tartoztak. Ezek a tulajdonosi feltételek szabták meg, hogy hol épülhettek új szállóhelyek vagy akár más létesítmények, illetve mennyire törődtek a rájuk bízott part menti szakasszal. Ennek köszönhetően az 1970-es évekig valamelyest javultak a körülmények, a vállalati üdülők közkedveltek voltak a dolgozók körében, azonban leginkább csak a késő tavaszi és a nyári időszakban használták ki őket. Kevés szálloda volt, amely a téli időszakban is nyitva maradt. Úgy tűnt, hogy ez a rendszer jól működik, de a fejlődés megállt, közben egyre többen választották nyaralásra inkább a Balatont vagy a fővároshoz közeli Velencei-tavat, amivel a Római-part egyre kevésbé tudott versenyezni. Ez a változás azzal járt, hogy a nagyobb vállalatok sorra építettek szállodát, üdülőt vagy pihenőházakat a Balaton vagy a Velencei-tó partján, amit az állam is támogatott. Így kevesebb pénz jutott a Római-parti üdülők fenntartására, megkezdődött a leépülésük, állapotuk rohamosan romlott (lásd pl. Kolozsi Ádám: Még a pártüdülőben is lopták a zsírt című írását az Anziksz 2022/Nyár számában). Ezt a helyzetet tetézte a szocialista államok katasztrofális gazdasági helyzete, majd a KGST-piac lépcsőzetes összeomlása. Egy ilyen, nem túl idilli állapotban érkezett el a rendszerváltozás periódusa, amellyel valóban egy új korszak következett a Római-part életében, azonban a korábban felsorolt jellegzetes állapotok (rendezetlen tulajdonosi körök, gazdátlanság, elhanyagoltság, viták az árvízvédelemről, vitatott építkezések és ingatlanberuházások) továbbra is fennálltak.
Mint említettük, az erősen romló gazdasági helyzet miatt a szocialista vállalatok egyre kevesebbet tudtak költeni üdülőikre, ami az állapotuk fokozatos romlásához vezetett. A folyamat az 1980-as évek közepétől vált tendenciává és jellemzővé.
Nem csoda, hogy a rendszerváltozás zavaros tulajdonosváltási és privatizációs időszakában a Római-part értékes ingatlanjai és a hozzájuk tartozó telkek megszerzése jelentős haszonszerzési lehetőséget adott az új befektetőknek, vállalkozói köröknek. Az egykori gyárak többsége még a végső bezárás előtt igyekezett megszabadulni azoktól az ingatlanoktól, amelyekre könnyen találhatott vevőket.
Akadtak kivételek is azonban. A korábbi MSZMP ingatlanjait a jogszabályoknak megfelelően csak oktatási vagy kulturális célra lehetett hasznosítani. Ez történt a korábbi Pártüdülővel is, bár egy részét szállodaként üzemeltették a komplexum 2016-os bezárásáig. Voltak olyan üdülők, amelyek üzemeltetése és fenntartása megmaradt az előző vállalat vagy közvetlen utódja tulajdonában. 1990-től a legtöbb esetben a magánosítás, a privatizáció jelentette a jövőt, ígért valamilyen megoldást az üdülők megmaradására, újraélesztésére.
A Római-part számos létesítményét birtokló Sportlétesítmények Vállalat sem kerülhette el a változásokat, megmentésére több megoldás született. A rendszerváltáskor a vállalat elsődlegesen a meglévő infrastruktúrájának – üdülőházak, csónakházak, szállodai férőhelyek és a megmaradt kabinok – bérbeadásával igyekezett elkerülni a csődöt. Az első körös privatizációtól csak az új igazgató, Dr. Cserháti József programterve mentette meg a vállalatot, amelynek lényege a tömegsport népszerűsítése, illetve ahhoz az adott Római-parti létesítmények széleskörű felhasználása volt. A tervet az akkori Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) szintén támogatta, de a várt eredmény és leginkább a megmaradáshoz szükséges bevételek elmaradtak. Végül 1995-ben a vállalat részvénytársasággá alakult, amelyben 75%-os tulajdonos az állam maradt. A veszteséges működés továbbra is fennállt, viszont a milliárdos vagyonnal rendelkező cég a 2000-es évek elején ismét teljes mértékben az államé lett, és újra tervbe vették a privatizálást (az eladásról heves viták alakultak ki). A terület immár a Fővárosi és a III. kerületi Önkormányzat, az állam és a magánbefektetők (akár különböző alapítványok) „harcterévé” vált, miközben a leépülés folytatódott, az árvízvédelem korszerű megszervezése továbbra is elhúzódott.
A zűrzavaros tulajdonosi érdekek jellemzően rossz irányba terelték a Római-parton megmaradt ingatlanok sorsát. Az egykori vállalati szállodák és üdülők tulajdonjoga olyan sűrűn változott, hogy csak komoly jogi tudással és munkával lehet bennük eligazodni. Az idő leginkább a rendkívül motivált és érdekelt ingatlanfejlesztőknek kedvez, közben az egykoron szebb napokat látott épületek rohamosan pusztulnak. A befektetőknek a legnagyobb akadályt a terület ingatlanbesorolása jelenti, hiszen szeretnék az egészet lakóövezetté átminősíteni. Ez a megmaradt üdülők teljes elbontásával járna, amit a romos és életveszélyes állapotukkal is magyarázhatnának. A Fővárosi Közgyűlés még 1998-ban üdülő övezetté nyilvánította a Római-part nagyjából három kilométeres szakaszát, ami lehetőséget adott újabb ingatlanok építésére. (Ezek hivatalosan üdülőnek épültek, ám valójában lakóparkokként működnek.) Bár a helyi önkormányzat több alkalommal rendelt el változtatási tilalmat a városrészben, tényleges beleszólása a terület hasznosításába csekély.
Mégis van pozitív fejlemény is a hajdani gyári és vállalati üdülők történetében. A 2005-ben felszámolt és értékesített ötemeletes Postás üdülő szétbontott komplexumából sokáig csak a váz maradt meg emlékül. Ez a torzó jól szimbolizálta a Római-parton évtizedek alatt lejátszódott folyamatot, züllést és leépülést. A jogszabályi lehetőségeket kihasználva most apartmanházzá alakították át az épületet, amely ugyan már nem vállalati üdülőként várja vendégeit, de legalább újjáépült, bár ezzel még messze nem ért véget a terület birtoklásáért és kiaknázásáért folytatott végeláthatatlan harc, amelynek a természeti értékek és az itt pihenni vágyók az áldozatai.
