Ha például fejben eddig is összeért nálunk Pick és piknik, hát most a Dr. Blaskó Barbara Katalin, Hajabácsné Dr. Dobos Dóra és Hegedüs Krisztián kurátorok által felálló kiállítás segít tovább mélyíteni az asszociációt. Pedig valóban csak a piknikkosár köti össze a kettőt. A francia eredetű pic-nic eközben eredetileg a Bourbonok beltéri mulatságára vonatkozott, míg a jeles szalámigyár alapítója Pick Márk, aki 1869-ben indította be az üzletet szülővárosában, Szegeden. Nem kell soká hiányolnunk az olasz kapcsolatot, Pickék is a mediterrán országból jött szakmunkásokra építettek.
Kedvenc irodalmi anekdotám Paul Éluardhoz kötődik, akit állítólag Illyés Gyula és Szabó Lőrinc tréfáltak meg az ötvenes évek Tihanyában. Miközben Illyés a francia költővel beszélgetett a népek műveltségéről, addig Szabó tehenészfiúnak öltözött, kezébe könyvet kapva. Amikor odaértek, Éluard nagyon érdeklődött, mit olvas, mire ő franciául kezdett csevegni vele. Megoszlanak az elbeszélések, Valéryt mondta vagy Vergiliust, mindenesetre a francia poéta oda-vissza volt a gyönyörtől, hogy a „szocializmust építgető” Magyarországon már a pásztorok is a magas irodalmat falják. (Esetleg egyenesen franciául.)
Mindez csak onnan jutott eszembe, hogy a kiállítás viszont idézi Móricz Zsigmond hasonlóképp ábrándos mondatát a Pillangóból: „mert Debrecenben még a hentes is doktorból lesz, s a doktorok is hentesek”. Kétségtelen, hogy a kiállítás csoportképeit látva valóban elönt minket a békebeli érzés: itt még olasz és magyar gyári melósok egy képen mosolyogtak (bár jellemzően inkább a bajszuk mögött komolykodtak) a neves vezetőkkel, Rinaldo Vidonival például. Akadtak az irodalmi idézetek alapján aztán még szórakoztatóbb találkozások. Ki ne nézte volna meg, ahogy Jókai Mór mellett elszökell pár utcai szalámiárus? Voltak ilyenek is, erről A hajdani hangos Budapest tanúskodott: „a salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: »kezó«, ami olaszul valószínűleg sajtot jelent.” A ‘cacio’ esetén valóban így áll a helyzet, bár azt kicsit máshogy ejtjük, viszont ha a vulgáris “cazzo” hangzott el esetleg, hát akkor szegény árusok nem lehettek épp a legjobb kedvükben.
Jókai egyébként nemcsak a nyílt utcán futhatott ilyen árusokba. Volt idő, amikor még a sörözőkben és kávézókban is felbukkantak az olasz jóemberek (az ún. salamucciók), sőt, Mária Terézia alatt hivatalos igazolványt is kiállíthattak. Ezek a kereskedők már a XVIII. században járták az utcákat, hogy aztán a tradíció később egyre inkább kivesszen, az árusok a hentespultok mögé, üzletekbe szoruljanak vissza. 1940-re már egyértelműen elmaradtak a közterületekről a salamucciók.
Sertésfejet, körmöt vagy épp csontos húst is beszerezhetett az, aki a drágább termékeket nem tudta volna hazavinni.
Azokat az olyanok kapták, mint a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemtől érkezettek, akik 1932 májusában a helyi Aranybikában a következő menüt fogyaszthatták el: „tejszínes gombaleves, tiszai halmayonnaise, kemencében sült borjúremeke rizses libamájon, korai hazai zöldfőzelék, válogatott idei saláta, jegeces képviselőfánk, feketekávé”. Mindezek persze már nem tartoznak szorosan a szalámigyártáshoz, de – mint említettük – akad a kiállításon sok minden, akárcsak az egykori Aranybikában, amely olyannyira kinőtte magát, hogy szálloda mellett akadt benne gőzmosoda, hűtőház, fodrászat és egy ezer fős hangversenyterem is.
Nagy élet volt annak idején, aztán betett majd’ mindennek a világháború és/vagy az azt követő államosítás. A Vidoninak teljes egészében: 1941-ben hadiüzem lett, 1944-ben bombatalálat érte, majd 1950-ben végleg be is zárták a kapukat.
Szabó Magda írta meg az Ókútban: „Egyébként ha egy nem ismert szót puszta hangsornak fogva fel, értelmetlen varázsigévé torzítottam, még mindig kevésbé volt aggasztó, mint amikor rosszul olvastam el valamit, s a hibás olvasás értelmes új fogalmat eredményezett és fogadtatott el velem. Így olvastam például a Vidoni Szalámigyár óriási pingált betűit egyik sétánk alkalmával Vidmi Szalmagyárnak, egyszerre keltve derűt és aggodalmat sétáltató szüleimben, kik mellettem beszélték meg, mi istencsudája válhatik egy olyan kislányból, aki szemében a gazdag Vidoniék üzeme szalmagyár, és csak nem valami jövőbe mutató elszólás volt ez, csak nem fog nekem egész életemen át szalámi helyett szalma jutni”.
A Vidoniról mindenesetre valóban le kellett mondani, de maradt helyette a Pick, Herz vagy épp a Kométa, utóbbi 2020 óta hivatalosan Kometa, ékezet nélkül, erősítve ezzel a márka nemzetköziségét. Tényleg több mint negyven országba exportálják már, korunkra jellemző, hogy azt emelik ki a kiállításon is: 2015-től allergén-mentes, 2016-tól glutamát-mentes, 2018-tól pedig csökkentett sótartalmú termékeket kínálnak. „A jó élet alapja a jó étel”, olvassuk mellette a mottót, amelyről – főleg az óbudai múzeumban – rögtön Krúdy Gyula és a hatalmas lakomák képe ugrik be. A jókora rúd téliszalámik látványa is inkább ezek képét erősítik bennünk, míg a mindenmentes igyekezet már egy új kort tükröz, időablakos böjtöléssel vagy épp a húsevés visszaszorításának vágyával. Kinek jutna ma eszébe a kávézóban elkortyolt vitaminital mellé venni egy megtermett rúd szalámit?
Persze jóból is megárt a sok, hát még a „régen minden…” ismételgetéséből. Elvégre ez a kiállítás is épp azt bizonyítja, hogy nem feledtük a múltat, és ma is bőven vannak, akik igyekeznek építeni arra vagy tisztelegni előtte. Nincsenek már salamucciók, nincs Vidmi Szalmagyárnak olvasható Vidoni, és még tenger sok dolog, amin technikailag vagy társadalmilag tovább léptünk már. De nem vesztek el feltétlenül ezek sem, ahogy a piknik sem veszett ki a francia nemességgel. Új formákat kaptunk. Megcsodálhatjuk a Westfalia Patent Szeletelőgépet, a Berkel mérleget, a húsakasztó kampót vagy az 1900-as évek hurkatöltőjét. Változtak, alakultak a gépek, de olyan nagyon azért nem lettek mások. A szalámi ma is szalámi, a hurkatöltő meg hurkatöltő. Megnézhetjük még Vidoni B. János kalapját is. Azt például simán lehetne hordani ma is.
Lehet, hogy már nem a Friuliból jött olaszok teszik elénk a téliszalámit, ahogy a termékeket rendszeresen vásárlók sem feltétlenül tudják, ki volt Herz Ármin vagy Pick Márk. De abban, ahogy a jó füstöltnek képtelenek ellenállni, tovább él a sok száz éves történet. Adjunk hálát olaszoknak és magyaroknak egyaránt, hogy ez így alakulhatott.
