Emlékszel…?

„Mert robog a HÉV

Pomázról Pestre,

robog a HÉV

és hozza Beát.

Bizony a Bea,

a Bea bejáró,

Pomáz-Pest között

ingázik tehát.

Homlokát rányomja sokat

az ablak üvegére Bea,

bá-bá-bá-bámul,

hogy fut a táj.”

A dallamot jól ismerem, mellé is dúdolom, mert ez voltam én. A bejáró beja. Pontosan így. Pomáz és Pest között. Az ezerkilencszázhatvankettőt és hatvanhatot kitöltő években. Meg még utána sokáig. Igen, Cseh Tamás, Bereményi szövegével. Ismertek ők jól. De azt lehet, hogy nem tudták, hogy nemcsak a tájat bámulom, ami ugye fut, leginkább az embereket bámulom. Ahogy le-fölszállnak, helyet foglalnak, olvasnak, állnak, beszélgetnek, grimaszolnak, piszkálják az orrukat, nevetnek vagy integetnek. S aztán, ha reggelenként Pomáz felől jövet, a két Budakalászt és Békásmegyert elhagyva odaértünk Csillaghegyre – bámultam, hogy megváltozott a világ! Nem nagyon, de azért látványosan megváltozott. A csillaghegyi megállóban ugyanis más fajta utazók várakoztak és szálltak föl. Délutánonként meg le.

Itt a nők többnyire kalapot hordtak. Sportosat, elegánsat, régimódit. Vagy kézzel festett gyönyörű selyemkendőket. Horgolt cérnakesztyűk, régi brosstűk, bézs színű blúzokon zsabók, a felszálló utasokon ilyen kis elfelejtett csodákat lehetett felfedezni. A férfiakon fényesre suvickolt cipők, nadrágjuk szára élére vasalva. A diákok, fiúk és lányok kézzel kötött pulóvert hordtak, ezekre és a színes kötött sálaikra irigykedtem erősen. A sálak és pulóverek mögé kötögető nagymamákat gondoltam, vasárnapi ebédet madártejjel, kártyapartikat, délelőtti matinét és májusi litániát.

Emlékszem, a strand felé vezető úton fiatalok voltak a gesztenyefák, de lombjuk már öreg árnyékot adott. Ezen az úton mentem az úszóleckékre.

Tizenhárom éves voltam azon a tavaszon, amikor a csillaghegyi strand medencéjében rájöttem, hogy jé, fennmaradok a vízen! Azon a nyáron meg is tanultam úszni.

Sok év csavargás után egyszer csak megint Óbudára vetett a sors. Akkor már a családommal. A Bécsi út és a Vörösvári út sarkán kaptunk egy hegyre néző lakást a hetedik emeleten. Még láttuk szemben a téglagyár utolsó sóhaját. Órákig szállt a téglapor. A maradékokat elhordták. Télen a szánkózók birodalma volt a hegyoldal, tavasszal, ősszel zöld vadon. Évekig ott jártunk föl a Hármas­határ-hegyre. Aztán jött az Eurocenter, de akkor mi már rég idetaláltunk Csillaghegyre.

Mesél a ház, ahol lakunk. A szemben lévő is mesélne, ha nem bontották volna le. S a mellette lévőnek is legendás története volt, de már az sem tud megszólalni, ikerház áll a helyén. Ránk maradnak a mesék. Egyszer talán az új házak új lakóinak el kéne mondani Barna bácsit, a régi körorvost. Klári nénit és a jácintjait. S a szomszéd ház padlását, ahol valaha régen egy kicsi fiákert találtunk, elé csillaghomlokú kis ló befogva. Kiloptuk az üres házból. Ahogy annak a valahai kisfiúnak az emlékét is, aki ott ült a bakon, és nógatta a kicsi lovát: gyí, paci, paripa, nem messze van Kanizsa…!

Így volt, mese volt.