Péntek Orsolyának

Forgatod a fejed balra és jobbra, két hiány között, mint az egyszeri egérke a viccben, – vágod? –, ez az egérirtás takarékos verziója, még hozott szalonna se kell hozzá, mint egykor Varsányinénak: se Isten, se Haza, és már vágja is el a nyakad a zsilett, ez a földszintes guillotine.

 Akkor tehát a Család maradt meg az egész hóbelevancból, a régi iskola, kipróbált bútordarab. Pluszba rá még, hogy kiderült – „brit tudósok kimutatták” stb –, valójában rokonok vagyunk mindannyian, akik élünk még ezen a Földön, nem annyira Móricz, mint inkább a Teremtés könyvének értelmében, ha nézel visszafelé, és lemész Alfába, minden család története egyetlen közös homályba vész, kezdhetnénk akár Ádámtól és Évától, nyolcmilliárd karakter, és még mindig növekszik, exponenciálisan. 

Vagy vegyük a csonka gúlát, azaz a másik, a racionalista elbeszélést, evolúciónak hívják: uzsgyi, vissza tehát Afrikába, a mai Szudán egykori helyére, ahonnan kábé egymillió éve elindultak az  erektált homók (gyengébbek kedvéért: Homo Erectus), azaz mi mind, nyolcmilliárdan. 

Igen, aranyapám, a te Köbükid is Afrikából jött, nemcsak az egész középpálya, ha tetszik ez neked a B-középben, ha nem. Hogy arról az aggasztó állapotról ne is beszéljünk, amikor tegnap, azaz úgy hetvenezer évvel ezelőtt a számunk írd és mondd, 2000-re, azaz kétezerre fogyatkozott. Feltéve és megengedve, hogy mindannyian az MTK-nak drukkoltak, még mindig félház lenne a Hungária körúti betonsilóban, ha és amennyiben az akkor már létezett volna.

A tudomány az ilyet úgy hívja, hogy palacknyak-hatás, átmenetileg beszűkült a szegényes génkészletű populáció, egyéb se hiányzott, most aztán ne csodálkozz, ha olyanok lettünk, amilyenek vagyunk. „Ez van, ezt kell szeretni”, ahogy Víg Mihály is énekli, az alkalomhoz illő szomorúsággal, igaz, azt is hozzáteszi, hogy „ez is jobb, mint a semmi”, lásd még se dió, se mogyoró.  Jó, de végül is mi az, hogy család? Kérdezzük meg anyánkat, jó szokásunk szerint, kérdezzük meg anyánk nyelvét, konkrétan az Etimológiai szótárt:

„család – ‘szülők, gyermekek, valamint közelebbi és távolabbi hozzátartozók vérségi közössége’; ‘gyermek mint családtag’: négy családja van; ‘leszármazási alapon összetartozó lények vagy képződmények együttese’: méhcsalád, a rózsafélék családja; szócsalád; a finnugor nyelvcsalád. Származékai: családi, családias, családos, családtalan. Szláv jövevény, a legtöbb szláv nyelvben megvan a cseljad ‘háznép, egy család gyermekei’ jelentésben; az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni.”

Szóval a szlávok nélkül családunk se lenne, ez a szó volt a bonus track a fehér lóért,   hozzácsapták a tótok, vagy még korábban, ki tudja ma már,  enélkül csak makognánk össze-vissza és mutogatnánk fűnek-fának, mint Attila, csak szittyául, legjobb esetben kézjelekkel próbálnánk megérteni magunkat. Gratulálok!  Vagy, ha töröljük a szláv változatot,  marad még egy másik szó, de az is csak jövevény, a família, tessék,  megint a latinok, megint Aquincum, helyben is vagyunk, Óbudán.

Kimentem tehát az utolsó napfényes őszi napon, oda, ahol elkezdtem ezeket a leveleket, Aquincumba, családlátogatásra, szórakozott osztályfőnök, kizökkent az idő, ó kárhozat, elkéstem vagy  kétezer-háromszáz évet. (Már fél három? Milyen hamar elmúlt egy év, Tandorival szólva.)

Azt feltételeztem ugyanis, hogy ha már a régi görögök is ismerték a családot, akkor a rómaiak pláne, kihajtatok a hévvel, ingyért, és aztán, hedonista nyugdíjas, szolidan dőzsölök, azaz  élve a nyugdíjas-jegy páratlan előnyeivel,  megvizsgálom az egykori települést, illetve, ami maradt belőle, néhány régi kő, újabb romok, múzeumi darabok. Az volt a rafinált tervem, hogy összeugrasztom a múltat a jelennel, keresek egy régi családot, remélve, hogy látok majd újat is, régi és új kommersz ellentétére vagy meglepő hasonlóságára vágytam, legyen a Család – Tézeusz hajója, mindenkit kicserélhetsz, az összes régi Halottat új Szülöttekre, és az egész mégis ugyanaz marad, ez volt az úgynevezett hipotézis.

Beszélik, a nagyapám, anyám apja, aki évekkel a születésem előtt meghalt, kiváló szakács volt, de ennek ellenére vagy talán éppen ezért, egy alkalommal beledarált valamennyit a jobb kezének középső ujjából a fasírtba, roncsolt körömmel járkált azután, és ha éppen dologtalan volt, és teszem azt, sétálva korzózott, a háta mögött összefogta két kezét, a ballal a jobb csuklóját lazán átkulcsolva, ettől kicsit előredőlt, pont úgy festett, mintha filozófus volna, aki legott megoldja a megoldhatatlant. Ugyanígy járkáltam állítólag én is, négyévesen, mit sem tudva a halott nagyapámról, a falról kapartam titokban a meszet, a gyerekágy rácsának rejtekében, meggyűlt ugyanaz az ujjam, levették a körmöt, rosszul nőtt vissza, rettenetes karom a gyönyház dombocska helyén, szégyelltem vagy védtem, ki tudja, valamiért ugyanazt találta ki a test, mint a nagyapámé, mentem, némileg előre dőlve,  nevetség tárgyaként, éppen, mint egy filozófus, a bölcsesség pici kedvelője. Hogy ez lenne például a család, a rafináltan újragyártott egyszeri, kínai hamisítvány az eredeti helyett, Tézeusz hajója. Vajon a nagyapám álmát láttam a műtőben, négyévesen? Alacsonyan repülök, amerikai katonai temető fehér szabvány keresztjeinek végtelen rasztere fölött, pedig még soha nem jártam temetőben, amerikaiban meg végképp nem, és annak sincs semmi esélye, hogy képen láthattam volna ilyesmit. 

Azonosítás-elméleti vizsgálatot kell végeznem! – jutott eszembe hirtelen a megfelelő kifejezés, és csak némi kutatás kellett a Memória sívó homokjában, és Erdélyre találtam, egy ideje olyan vagyok, mint egy sznob Móricka, mindenről Erdély jut eszembe, „Ha ugyanolyat látok, azt gondolhatom, hogy ugyanazt látom. (…) Ha ugyanazt látom, azt gondolhatom, hogy mást látok, ami ugyanolyan. (…)  Ha mást látok, azt gondolhatom, hogy ugyanazt látom megváltozva.”

A Festő házában, Aquincum úgynevezett büszkeségében, melyet telente csak napi háromszor, és akkor is percekre nyitnak meg a látogatók számára,  hiába kerestem a Családot, mindenféle alakok álldogáltak gipszből, magányosan, inkább cselédeknek látszottak, mintha ezek elmentek volna otthonról, kitámolyogtam a romok közé, papundekli legionáriusok szórványosan. A mozaikpadlók töredékein sem találtam családot,  még egy csonkát sem,  maradtak tehát a sztélék a kőtárban, éppen rossz kedvemre valók, így nem sokkal halottak napja után. 

És tényleg ott volt, amit kerestem, a család, vagy legalább is az  absztrakciója.

Persze, elsőre névértéken vettem, egy konkrét család ábrázolásának, az apa férfi, az anya nő, és egy tiszteletre méltó, azonosíthatatlan nemű, valamiért idősebbnek tűnő rokon, pater vagy mater familias, és mindenek előtt pedig a két gyerek, a narratív sémák tették a dolgukat, fölsejlett valami szörnyű tragédia, ami egyszerre végzett mindannyiukkal, eltörölt egy egész családot a föld színéről, tűzvész, földrengés, rabszolgalázadás, járvány, a bevett szokások szerint.

Ez a kő persze nem egy bizonyos családot ábrázol, nem szálltak alá csoportosan az alvilágba, mind egy szálig, csak a halált úgy általában, noha magát a sztélét nyilván nem egy absztrakció állíttatta, hogy az idő vizének megkövült tükrében szemlélje önmagát, hanem a család éppen élő tagjai, és a „mellékelt ábra” inkább jelnek értelmezhető, köz-helynek, közmegegyezés eredménye tehát, nem álltak modellt az élők a halottak és jelként mindösszesen annyit jelent, avagy másképp fogalmazva az elkerülhetetlent. Azt a meghatóan naiv elgondolást örökíti meg, hogy egy bizonyos család tagjai valamennyien ide temettetnek majd el, egészen az idők végezetéig. Lehet persze, hogy vonásaik valamiféle közös jegyet is mutattak, csak ezeket jótékonyan eltörölte „a mindenek felett őrködő idő,  mely ellenünkre is megoldást kínál”, ahogy Esterházy mondja (vagy idézi?) oly szépen a Kis Magyar Pornográfiában, mi tagadás, inkább elcsórt görög töredéknek tetszik, de lemállott róla a törékeny kopirájt, akárhogy igyekszem, nem találom sehol ezt a pszeudo-Herakleitoszt.

Fölmerül, hogy ezek szerint azok, akik a jel sémáit, a család ikonográfiáját megalkották, szándékuk ellenére talán, de kétségtelenül, gyerekek törvényszerűen bekövetkező halálával számolnak, hogy a család fogalma ezek szerint elgondolhatatlan halott gyerekek nélkül, azok hiányában nem ábrázolható egyértelmű jelként. (2.kép)

Ha elég sokáig nézed őket, visszaadja arcukat a káprázat.

 Elfordultam, mert szépen érkezett a napfény, nyugatról, rézsút, ahogy kell, és akkor végre megkaptam, amiért jöttem, az ellenpontot, a halottakkal szemben egy eleven családot. A romok között álldogáltak, mintha megtaláltak volna valamit, amit már nagyon régóta keresnek. Holott én éreztem úgy magam, mintha titkos ügynök volnék, valaki fölbérelt, keressem az idill bűnjeleit, rögzítsem az elillanót, mintha a családi boldogság olyan volna, mint a Higgs-bozon, csak nagyon különleges feltételek mellett, és emberi ésszel felfoghatatlanul rövid ideig létezhetne. 

Kicsi pontok az arcok az Iphone nagytotálján, alig látszanak, ráadásul maszkok takarják a hideg vagy a duruzsoló járvány ellen, ez innen nem kivehető, szemérmes kém, aki vagyok, ez pont jó lesz nekem, gondoltam, majd felhúzom a képet a megtekintőben, szétesik pixelekre, átteszem fekete-fehérbe, a nagyon is egyedit általánossá manipulálom, rontással tüntetem el a személyiségi jogot. Jelek lesznek tehát ők is, a család fogalmának emblémái. 

Ülsz otthon, piszmogsz a képpel, állítgatod a paramétereket. A jobb szélén a hóbortosan öltözött figura, aki elengedhetetlen része a kompozíciónak, és pont a felé lépő fiúra tekint, valójában kartonpapírból készült légiós, pontosabban egy légiós lapos makettje, eleve kép tehát, ábrázol valakit, csak a család valóságos tagjai a rontott képen hozzá nivellálódtak, kölcsönözték neki saját létezésük elevenségét. A mobil automatikája pedig úgy állította be a mélységélességet, hogy a központi alak, a sötét ruhás fiú a többiekhez képest, így, a rontás után, már egy másik időben létezik, olyan, mintha színesre festett szobor lenne, és ott ülne kétezer-háromszáz éve. A felület a háromdimenziós valóságot kétdimenzióssá valótlanítja, és ugyanazzal a gesztussal a kétdimenziós valótlanságot háromdimenziós valósággá hazudja.

A szemednek nem, csak a belső képeknek hihetsz. A végén azok maradnak.

Alig volt közös képünk, valójában egyetlenegyre emlékszem, de az is elpusztult,  lásd alább, fekete-fehér, a szokásos méretnél nagyobb papírkép, valami meccs lehetett a Sportcsarnokban, esetleg vívóverseny, ülök a nézőtéren, az apám és az anyám között, az apám szólhatott a Népsport fotósának, pazar programnak gondolhatta, vagy inkább rafinált engesztelésnek, hogy kapjon le minket, nyilván remek kép lesz, mi más lehetne, az anyám gyönyörű, ő átkozottul jóképű, én pedig, az érdek nélkül tetsző fiú, nyilván tökéletesen fogok viselkedni, mosolygunk tehát, mi, férfiak, az apám demonstratívan, én szolgálatkészen, talán tizenkét éves lehetek, az anyámnak is mosolyognia kell majd, remélhette az apám, és utána úgy marad, de nem, az anyám arcán nincs más, csak a halálos sértettség, a visszafogott düh, undorodik a boldog anya és feleség ráosztott szerepétől, annyira, hogy nem sokkal később, már a válás után, egyszerűen levágja, leválasztja magát ollóval, a képről a képét, és azt képzelem, gombóccá gyűri, kidobja a szemétbe, vagy egy magányos órán elégeti valamelyik ólomkristály hamutartóban.

Lehunyom a szemem, megpróbálom visszacsinálni. Kisimítom a gombócot, visszaragasztom a megmaradt feléhez. Tényleg nem egy vaszizdasz, de ez is jobb, mint a semmi, ahogy föntebb már egyszer dúdolandó volt.