Miért pont a panel?
Korábban több extrém környezetben készítettem már hasonló, évekig tartó sorozatokat, ugyanezzel az analóg, nagyformátumú, síkfilmes technikával. Fotóriporterként mindig könnyebb elutazni egy rendkívüli helyre, egy elszegényedett kis faluba, vagy katasztrófa sújtotta területre, ahol már eleve különleges a helyzet. Mivel 2002 óta fotóriporterként dolgozom, százával csináltam ezeket a riportokat. Amit magamnak fényképeztem, azok mindig más jellegűek voltak, elmélyültebbek. Bár jobban belegondolva, az elmegyógyintézet meg az elszigetelt tanyavilág se egy hétköznapi környezet, mert ezek valahol mind különlegesek.
Megtalálni azt, ami elemeli ezt a hétköznapi valóságot az unalmas szintről. Lehet, hogy banálisan hangzik, de ez egyébként marha nehéz dolog, 20 évembe telt, mire eljutottam ide. Én is egy nagyon barátságos kis lakótelepen nőttem fel, egy négyemeletes panelban a 16. kerületben. Gyerekkoromban szerettem ezt a környezetet, semmi taszítót nem láttam benne, profi gördeszkás voltam, járkáltunk Újpalotára, ide-oda, és kerestük a deszkás helyeket. De ahogy felnőtt fiatal lettem, egyre nyomasztóbbá vált, kis nyúlketreceknek láttam ezeket a blokkokat, és soha nem akartam volna ilyen helyen lakni. A családom nagy része a mai napig ilyen helyen él, ezért van bennem egy kétpólusú érzés, amikor szereted is, de egy kicsit taszít is, kötődsz is oda, de szeretnél elmenni onnan. Időről időre visszatértem ebbe a környezetbe. Ahogy mondtam, fotográfusként kihívás, hogy a nem látványos környezetből próbálok elemelkedett víziót alkotni.
Mi a módszered?
A technika nagyban segít. Rengetegen fotóztak lakótelepeken, mások mellett Benkő Imre, Urbán Tamás. A panel kikerülhetetlen, visszatérő téma a fotóban. Csak az nem mindegy, hogy az ember milyen szemmel közelít hozzá. Nekem nagyon fontos volt, hogy ne diszkriminatív vagy lesajnáló, hanem teljesen őszinte legyen a végeredmény. Az is motivált, hogy ezeknek az épületeknek is nagyon megváltozott az ingatlanpiaci ára, úgyhogy már nem a proliságra asszociálunk róluk, kijöttek a lesajnáltságból, az elszegényedettségből, és átlagossá, középosztályivá váltak.
Ha már szóba került, mondanál valamit a fényképezőgépről?
2006-ban, amikor már egy ideje a Magyar Hírlapnál dolgoztam, a főnököm, a Sárközi Gyuri mindig mesélte a sztorikat a 80-as évekről, arról, hogyan fotózott a Linhoffal, és mennyire más világ volt. Neki volt egy egészen szuper Linhof Master Technikája, ami engem annyira kíváncsivá tett, hogy egy ponton elkezdtem pedzegetni, nem tudná-e kölcsönadni. Mondta, hogy persze, vigyem el, őt már nem érdekli, csak áll a garázsban. Amikor kinyitottam, az nekem olyan volt, mint egy kincsesláda. Akkor már a Lipótmezőt fotóztam, sokféle technikával próbálkoztam, de valahogy mindig azt éreztem, hogy jó, jó, jó, de még lehet ennél valahogy egy kicsit jobb. Ezzel a síkfilmes kamerával találtam meg azt az egyedi hangot, egy olyan látásmódot, amivel már tényleg elégedett voltam. Ami nagyon más benne, az az, hogy bár ezerszámra készítem a mobiltelefonommal a képeket a gyerekeimről, vagy amerre járok, hatalmas rutinom is van, ezzel szemben ennek a technikának a lényege az, hogy tudatosan minél nehezebbé tegyem saját magam számára a képkészítést. Mert le lehet fotózni a lakótelepeket egy nap alatt is egy digitális kamerával, ha az ember körbejár, mint egy permetezőgéppel. Én is ezt csinálom, ha elküldenek egy munkára, fogok egy digitális kamerát, odamegyek, jobbról-balról, mindenhonnan csinálok képeket, hazamegyek ötszáz képpel, átválogatom, és lesz benne húsz, ami tök jó. Ezeket viszont saját magamnak készítem, itt nincsenek kötelező körök, amelyeknek a reflexeit nehéz kiirtani, hogy legyen egy nagytotál, meg egy a faluról, meg egy a polgármesterről stb… Mivel nincs benne semmi különleges, maga a kép készítése, a folyamat az, ami különleges lehet. Ezért tényleg teljesen rajtam múlik, hogy életem legjobb vagy legfölöslegesebb napját töltöm el, amikor elindulok fényképezni. Olyan is sokszor van, hogy egy képet sem csinálok, csak vázlatokat készítek. A képek 8×10 inch-es, tehát 20×25 centiméteres negatívok vagy diapozitívok. Ez egy nagyon-nagyon költséges dolog: ha egy nap alatt csinálok három-négy képet, az már egy jó, termékeny nap volt, mert itt nagyon átgondolja az ember, hogy mit akar lefényképezni. Mindenről csak egyetlen egy képet csinálok. A kamerahasználat miatt végtelenül kötött ez a műfaj, de közben végtelen szabadságot is ad, mert arról szól, hogy amit kiválasztok, ami engem megfog, vagy amiben látok valami allegóriát, azt fényképezem le. Nincs semmi, ami kötelező lenne. Ezek teljesen szabad, művészi értékű fotók.
Miért fontos neked ez a technika?
Mert ez egy lelassult tevékenység, amit nagyon-nagyon szeretek. A digitális fotózást munkaként csinálom, de különösebben nem érdekel. Fontos nekem az analóg világ. Valahogy komfortosan érzem magam itt, ezen a periférián, szeretek a trendektől függetlenül képeket készíteni, vagy akár a széllel szembe menni, mert úgy gondolom, hogy ezek jó dolgokhoz vezetnek.
Tulajdonképpen hány kép van ebben a projektben?
Van több ezer digitális jegyzetem, telefonnal készült képek. Ezen kívül úgy 150 képet készítettem közel 7-8 év alatt, ami elég durva szám.
És ezt most lezártnak tekinted?
Hát igen – egyébként nem. Ez az anyag már készen van. Ez volt a leghosszabb távú munka, amit eddig valaha csináltam, és nincs hiányérzetem, ugyanakkor motoszkál bennem, hogy vannak olyan dolgok, amelyekeket még szívesen lefényképeznék, de tényleg már csak egy-két kép. Az év eleji havazás nagyon inspirált, készítettem néhány kockát, hogy legyenek ilyen képek is a sorozatban. Ha most valaki idejönne és azt mondaná, hogy fix fizetést adok, és kérlek, fotózz még az ország más területén is lakótelepeket, örömmel vállalnám, életem végéig is tudnám csinálni.
Ezért is örülök, hogy lett egy egyéni kiállítás ebből a Capa Központban, de mivel a tér nagyon pici, azt nem érzem, hogy teljességében be tudtam volna mutatni ezt az anyagot.
A sorozatodban, úgy tűnik, kint is vagy meg bent is, és az épületeken túl fontosak az emberek is. Mintha az ember és épített környezete egyensúlyát keresnéd.
Ez organikusan alakult így. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de mintha az ember a dolgok felett álló lényként tekintene a világra. Én pedig ugyanazzal a szemmel nézek azokra az emberekre, akik a családom, akiket 47 éve ismerek, mint egy teljesen idegen emberre, és ugyanúgy nézek be valakinek a lakásába, mint ahogy kinézek ebből a lépcsőházból.
Az életem felét töltöttem lakótelepeken, a folyamat része, hogy próbáltam az összes élményemet, viszonyulásaimat ábrázolni. Az életem másik felét viszont pont hogy nem itt töltöttem, és ettől van egy kint is vagyok, de bent is vagyok érzésem, kétféle módon látom ezt az egészet, látom belülről, de kívül is tudok helyezkedni. Ugyanez az analógiája annak is, hogy bent is vagyok a lakásban, a lépcsőházban, de kívülről is fotózom ezeket az épületeket. Bele tudom venni az elvonatkoztatást, és szimbólumokként tekinteni ezekre a képi lehetőségekre. Fontos volt számomra az is, hogy ne legyen a képekben erőltetettség. Ez tényleg csak a fotográfiáról szól. Felaszabadítón hat rám, ha koncentrálni tudok a részletekre, ha bele tudok olvadni a fotográfia aktusába.
Óbuda miben más, mint a többi lakótelep?
Szerintem semmiben. De pont ez érdekes benne: elutazhatsz más városokba, városrészekbe, és egy pont olyan házba mész be, mint amiben felnőttél teljesen máshol. Ahogy belépsz a tök ugyanolyan lépcsőházba elfog egy univerzális érzés. Ez is tetszik nekem, hogy van benne egy univerzalitás, aki Zalaegerszegen lakik, az is látta ezeket a házakat, nem pont ezeket, de ugyanolyanokat – szinte felcserélhetőek. Az az érdekes számomra, hogy ha valaki ránéz egy képre, az milyen érzést kelt benne és mennyire tudom átadni azt, ami számomra Magyarország és Kelet-Európa átlagemberének élete. A képeimet vizuális lenyomatnak tartom, igyekszem tisztelettel szemlélni, és emberi léptékű módon ábrázolni ezeket a karaktereket, a magyar átlagembereket.
