Szűk utca vezet

a Veres Pálné utcából

a parthoz,

de csak egyszer

hagytalak ott a lakásban

a közösen nevelt őzzel,

akinek verseket

olvastunk,

és szaladtam egyenesen a Dunához 

azon a szűk utcán.

Téli reggel volt, kergetőztek

a járókelők a mínuszokkal,

amikor dühömben kitéptem a kilincset 

és magammal vittem,

bevágtam az ajtót, és otthagytalak

az őzzel, akinek verseket

nem a költészet iránti lelkesedés,

hanem

az időhiány miatt olvastunk,

és elindultam zsebemben a kilinccsel.

Nem akartam a Dunához érni, csak rohanni szerettem volna,

és amikor megláttam a rakparton a villamosokat, 

dühömben sírni kezdtem, hogy véget ért a szűk, kis utca.

A fejem, mint a teafőző oldalán

és a tűzhely körül a barna csempe, nyálas volt és foltos.

A kék melegítőmben

futónak is álcázhattam volna magam,

ha nem állok meg tátott szájjal

a Belgrád rakparton

a villamosmegállóban,

és bámulom vagy negyedórán

keresztül, hogy nem történik semmi. Az Erzsébet-

és a Szabadság híd között

egy madár se szállt fel, és a tél közepére

a Gellért-hegy is összement.

Így gúnyolódik, gondoltam,

a város az életemen,

mint egy dokumentumfilm

magyar költőkről a Dunán

kétezervalahányban.

Lassan beszéltek benne, pontosan emlékszem,

olyan lassan,

mint az őzek pislogása.