Már Korányi Frigyes, az Országos TBC és Pulmonológiai Intézet névadója is több értékes festménnyel rendelkezett, de más orvosok is jelentős gyűjteményeket mondhattak magukénak a múlt század kezdetétől. Elischer Gyula nőgyógyász Rembrandt- és Dürer-gyűjteményét a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg, dr. Bókay Árpád belgyógyász páratlan „régimester”-kollekciónak, dr. Laub László 30 db. Mednyánszky-festménynek volt a tulajdonosa, Cseh-Szombathy László, Völgyessy Ferenc vagy Kováts László modern festményeket gyűjtöttek.
„A nemes hivatásuknak áldozatul esett orvosoknak, és különösen, a mindenkitől elhagyatott özvegyeinek és árváinak sorsán enyhítendő, nyugdíj- és segély-alapja javára Műkiállítást rendez, magántulajdonban lévő, régi és modern műalkotásokból” – áll a Budapesti Orvos-Szövetség 1902-es, Műcsarnokbeli tárlatkatalógusának előszavában. A kiállításon a Benczúr-, Mészöly-, Munkácsy-képek mellett Cranach, Tiziano, Vermeer, Rembrandt vagy Courbet művei is szerepeltek.
Korábban nem volt ritkaság, hogy a képzőművészettel kapcsolatban álló páciensek hálából vagy pénz híján, „paraszolvenciaként” műalkotásokat adtak orvosaiknak, a spontán műgyűjtői attitűd így meglehetősen gyakorinak számított az orvostársadalomban. „A Levendel-gyűjtemény sem egy tehetős műpártoló, műértő kollekciója, a képek és szobrok mindegyike az ő számára választódott ki, akár szeretet-gyűjteménynek is nevezhető” – olvashatjuk a Kiscelli Múzeum honlapján.
A műgyűjtésre „predesztinált” Levendel László tüdőgyógyász a Budakeszi határán található, 1900-ban alapított Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet munkatársaként eltöltött 42 éven keresztül sok ezer embert kezelt, alkoholbeteg hajléktalanoktól a XX. század második felének neves képzőművészeiig, közismert írókig. Érdeklődése a kezdetektől fogva a természettudományok felé terelte, mégis a XX. század egyik legjelentősebb magyar műgyűjtője lett, úgy, hogy nem vásárlás révén jutott hozzá a műtárgyakhoz, hanem betegei és azok hozzátartozói ajándékozták neki azokat. Halálakor mintegy 250 műalkotás – festmény, grafika és szobor – volt a tulajdonában.
Levendel gyakori publikációs tevékenységben is megnyilvánuló szaktudása, humanizmusa, közvetlensége miatt hamar nevet szerzett a szakmában, és hosszú pályafutása során mindvégig közmegbecsülésnek örvendett, ám orvosi pályafutása igen nehezen indult. A II. világháború alatt munkaszolgálatra hívták be, megjárta Bácstopolyát, Cservenkát, a bori rézbányát, több alkalommal közvetlenül a halál torkából menekült meg („nem tudom megkülönböztetni a kutyák és a rettegő emberek vonyítását”), de ő látta el társai sérüléseit, saját bevallása szerint menetelés közben pihent, majd bajai fogságba került, ahonnan megszökött, hogy aztán beiratkozzon a szegedi egyetem orvosképzésére.
1951-ben, a kommunista pártból való kizárása után a csongrádi Kútvölgyre helyezték, ahol gyógyíthatatlan tüdőbajos betegek között dolgozott, de a kilátástalan körülmények itt sem törték meg. 1952-ben a Korányiba került, ahol a következő években kitűnő szakemberekből álló közösség alakult ki, melynek tagjai közül többen szoros kapcsolatban álltak a képzőművészeti és irodalmi élettel. Az évtized végétől Mezei Árpád pszichológus is a szanatórium falai között tevékenykedett, aki Pán Imre, Gegesi Kiss Pál, Kállai Ernő és Kassák Lajos mellett az Európai Iskola művészcsoport alapító tagja is volt. (Levendel részben az ő hatására fordult a képzőművészet felé.) A Korányiban dolgozott Kövesházi Kalmár Ágnes mozdulatművésznő, aki gyógytornászként segítette a betegek rehabilitációját, Levendel László felesége, Lakatos Mária pedig a szanatórium reumatológusa volt.
Mivel a tárlaton a Párizsban élő Bálint Endre is szerepelt, Aradi Nóra feljelentését követően fegyelmi eljárás indult a szervezők ellen. A gyűjteményt legközelebb csak 1998 nyarán mutatták be a szentendrei Ferenczy Múzeumban. A Levendel-gyűjtemény a professzor halála után gyermekei – Levendel Júlia és Levendel Ádám – döntése alapján együtt maradt, és a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozó Kiscelli Múzeumban kapott helyett. A műtárgyakat rendszeresen kiállítják, a fővárosban és vidéken is. 2018. március 24-én a balatonfüredi Vaszary Galériában nyílt a gyűjtemény 77 tételét bemutató időszaki kiállítás Menedék a tüdőszanatóriumban címmel .
Levendel fiatalkorától kezdve gyakran publikált – már tizenhat éves korában könyve jelent meg Kis Növényhatározó címmel, amelynek hatására a neves botanikus, Jávorka Sándor vette pártfogásába. Később több könyvet is írt a tuberkulózisról, az asztmáról és az alkoholizmusról. A TBC pszichológiai hátterét vizsgáló Személyiség és tuberkulózis című könyvet a később Amerikába távozó Mezei Árpáddal közösen adták ki 1965-ben.
A TBC (más néven tüdővész vagy tüdőgümőkór) Magyarországon sokáig népbetegségnek számított, de világszerte ma is a tíz leggyakoribb fertőző halálos betegség között tartjuk számon. Leggyakrabban a tüdőt támadja meg, de a test legnagyobb részén előfordulhat. Az 1970-es évekre visszaszorult, az 1980-as évektől azonban – különösen a HIV-fertőzöttek számának emelkedése miatt – ismét gyakoribbá vált, mivel a betegség a legyengült szervezeteket könnyebben megtámadja.
Levendel a gyógyítást szokatlan irányból közelítette meg. Felfogásának újszerűsége abban állt, hogy tudta: az általa kezelt betegségek kialakulásában és lefolyásában fontos szerep jut a lélektani tényezőknek.
Még 2008-ban láthattuk a Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon című kiállítást a Nemzeti Galériában. Az anyag jó néhány darabja a ma a Magyar Tudományos Akadémiához tartozó Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény részét képezte, melyet Epstein László, Selig Árpád és Reuter Camillo elmeorvosok kezdtek el gyűjteni a múlt század elején, de a „pszichiátriai betegek gyógyításában az 1960-as évektől egyre nagyobb szerepet kapott a vizuális kifejezések támogatása. A kreatív terápiák gyógyító hatású foglalkozásai, a festés, a rajzolás, a mintázás eszközt adnak a betegeknek szavakkal már nem megfogalmazható élményeik kifejezésére” (Plesznivy Edit, művészettörténész).
Levendel művészetek iránti érdeklődése betegei jellemének műalkotásokon keresztül történő megismerésének vágyából fejlődött ki. Rájött, hogy a vizuális felfogású képzőművészek alkotásaik által gyakran többet árulnak el saját jellemükről, múltjukról, törekvéseikről, mintha szóban vallanának magukról, nem is beszélve arról, hogy a Levendel által kezelt betegségek, a tuberkulózis és az idült alkoholizmus is befolyásolja a betegek látását. Míg az előbbinél a magas láz, utóbbinál a delírium válthat ki álomszerű képzeteket, víziókat.
Breton (a Dubuffet által 1948-ban alapított Art Brut Társaság tagja is volt) a szürrealizmust a lélek automatizmusának vegytiszta formájaként definiálta – az Európai Iskola körének alkotásai a tudatalatti képi síkra vetülő megnyilvánulásai voltak. A hivatalosan 1945–1948 között működő, modern szellemiségű társaság céljának a magyar képzőművészet korszerűsítését tekintette és annak az európai vérkeringésbe való bekapcsolását egy elvont képi világ megteremtése által. A csoport tagjai lényegesnek tartották a külföldi művészekkel való kapcsolattartást, ami a háborút követő években azonban fokozatosan ellehetetlenedett.
Levendel az Európai Iskola legtöbb tagjával közvetlen, személyes kapcsolatban állt. Bálint Endrét Mezei Árpád révén ismerte meg. Bálinttól 34 kép került Levendel tulajdonába, utolsóként a Képszonettek című, mely Levendel 1987-ben kiadott, Alkoholbetegek gyógykezelése és gondozása című könyvének címlapján is szerepel. Bálint Endre több kortársának egybehangzó állítása szerint nehéz ember volt, kettejük kapcsolata sem volt felhőtlennek mondható (Bálint egy helyen a szeretet terrorlegényének nevezi orvosát), de vitáik idővel elsimultak, ezt tanúsítják a festő Levendelnek szóló dedikációi is.
Levendel Túlélő című visszaemlékező kötetén egy Ámos Imre-grafikát láthatunk. Az orvos Ámost nem ismerte személyesen, annak özvegyét, Anna Margitot viszont szintén Mezei mutatta be neki. „Anna Margit ismeretében értettem meg, nem elég a művészi hajlam, a művészi attitűd vagy látásmód, kell valami feltörő erő is, amit közönségesen tehetségnek neveznek. Ez az erő Anna Margitnál eredeti, egyéni, saját útját megteremtő művészetén túl egész életvezetésében, a túlélés művészetében is hatott” (Dr. Levendel László: Anna Margitra emlékezem. Kritika, 1993/12). Ámos Imrének 6, Anna Margitnak 11 műve került a gyűjteménybe. Dési Huber István 5 képe a festő özvegye révén jutott el az orvoshoz, aki egy ideig szintén a szanatórium lakója volt. Derkovits Gyula 3 képpel szerepel a felsorolásban, Berény Róbert vörös krétával készített műve, illetve Fényes Adolf és Uitz Béla kis méretű nőalakjai mellett Ferenczy Béni virágcsendélete is helyet kapott a képek között. Bortnyik Sándor Házak napkoronggal című munkáján mintha robbanások döntenének romba egy várost. Korniss Dezső Piros figura és Sikuta Gusztáv Madár című művei álomszerű, fenyegető színezésű kompozíciók, Gyarmati Tihamér Jelek című alkotása Ország Lilinél megszokott, héber írást idéző képeire emlékeztet. Országhnak is látható itt néhány képe: egy bikolor kompozíció és Fekete cipők című, szokatlan munkája. Kassák Lajos geometrikus képarchitektúrái mellett Halak című képe is a gyűjteményben található. Az alkoholbetegségével kezelt Kondor Béla 2–2 rézkarccal és monotípiával képviselteti magát, tanítványa, a később öngyilkosságba menekülő Kósza Sipos László geometrikus kompozíciója Házak címmel szerepel. Gyakran reprodukálják Kövesházi Kalmár Elza terrakotta Torzóját is, mely a gyűjtemény jellegzetes darabja.
Lossonczy Tamás nagyméretű, Rianás című olajképe 1977-ből származik, a kollekcióban Mokry-Mészáros Dezső, Scheiber Hugó és Schönberger Armand egy-egy festménye, Szőnyi Istvánnak pedig két kis tusrajza található. A Levendel-gyűjtemény egyik különleges darabja a keresztszemes hímzésekről ismert kakasos motívumot idéző Átlós kompozíció (1957), Veszelszky Béla műve.
Az eddigi felsorolásból kimaradtak a külföldi alkotók munkái, így a Nabis egyik legnevesebb alakjának, Pierre Bonnard-nak Nap című chromolitográfiája, az orosz Igor Moniava két kisméretű olajképe, a kínai Csi Paj-si vegyes technikával készült grafikája és egy Picasso-litográfia.
Itt hunyt el Vajda Lajos, akinek tanítványa, Bálint Endre által kivitelezett mozaik-ikonja a bejárat melletti falat díszíti, a mennyezet színes üvegfestése Bolmányi Ferenc nevéhez kapcsolódik. Vajda Lajos feleségét, Vajda Júliát is kezelték a szanatóriumban, akinek második férje Jakovits József szobrász lett. „Jakovits emberközpontú, ha úgy tetszik, antiabsztrakt művészete tudatosan száll szembe a modern élet dehumanizációs nyomorával. Küzdelme még az olyan orvost is megtámogatja, aki tudja, hogy az ember jóval több annál a szomatikus rendszernél, mely a beszűkülő orvosi gyakorlat tárgya”. A kertben többek között Jakovits Napóra, Bokros Birman Dezső Napbanéző férfi vagy Makrisz Agamemnon Ülő nők című szobra kapott helyet. A szanatóriumban elhunyt Kassák Lajos emléktáblájának megvalósítását a hatalom korábban nem engedélyezte.
Levendel írásai többnyire a „kisnyugdíjasok, a megözvegyült, elmagányosodott öregek, a falusi szegények, a tanyán felejtettek, az idült betegség vagy fogyatékosság miatt tartósan munkaképtelenek, a tartósan munkanélküli szakképzetlenek, a deviánsok, a lezüllött alkoholisták, a többszörösen börtönviseltek és más depriváltak”helyzetének javításáról szóltak, de pozitív világlátása és a Magyarország jövőjébe vetett töretlen hite mindannyiunk számára példamutató: „A boldogság kék madara hátha nem a nagy, gazdag országok felhőkarcolós modern városaiban érzi jól magát, hátha ellátogatna Ligetmagyarország szelíd tájaira, ahol nem a vagyon, a fegyverek ereje, a más népek és a természet feletti uralom, hanem a nehéz sorsban edződő tehetség, a szellem ereje, a másik ember szeretete jelenti az értékeket, az ember önérzetét, egészségét, a teljesebb életet.” (Levendel László: Egy ország gyógyítása. Liget, 1988. I. 1. sz.)
