Fejlődésünk első kilenc hónapját is vízben töltjük, születésünket is ennek a tápláló, védő víznek a megindulása jelzi. Az újszülöttek egészen három hónapos korukig képesek lebegni a vízen. Számos meleg tengerek vagy folyók mellett élő természeti népnél megfigyelték, hogy a gyerekek gyakran előbb tanulnak meg úszni, mint járni.
Ennek az egyensúlynak a megbomlását már ősidők óta az emberek ösztönösen, az orvoslással foglalkozó gyógyítók pedig először tapasztalataikra, majd az évezredek, évszázadok alatt kialakult balneológia tudományos eredményeire alapozva a víz, a hőforrások kincseivel állították helyre. A föld mélye által rejtett termálvízkincs az embert gyógyító, erejét visszaadó, testi-lelki egyensúlyát megőrző elemmé vált.
A termálvizek tudatos hasznosítása, fürdők létrejötte történelmileg beépült az ember mindennapos életébe – kialakult nemcsak a gyógyítás gyakorlata, hanem egy, az adott kor szellemének megfelelő kultúra, fürdőkultúra is. A fürdőkultúra nemcsak a fürdéssel kapcsolatos rítusokat jelenti, hanem tágabb értelemben a fürdőkben zajló társasági életet – a fürdőéletet – is felöleli, mely a környezetet, a társasági érintkezés szabályait, szokásait, a kulturális eseményeket is tartalmazza. Gondoljunk csak az ókori Róma és a birodalom fürdőire, az ott zajló szellemi, politikai életre, arra a kultúrkörnyezetre, mely ötvözte a zenét, a táncot, irodalmat, a fürdők épületeit díszítő képzőművészeti alkotásokat. Ez része volt és része napjainkban is az ember és környezete közötti egyensúly fenntartásának és helyreállításának.
A honfoglaló magyarok már ismerték a hordozható fürdőkádat – ezt bizonyítják a Bíborbanszületett Konstantin császár környezetéből származó feljegyzések. A korabeli krónikás szerint, amikor a honfoglaló Árpád átkelt a Dunán, a Magyar Révnél, a Duna mentén felmenvén, a felső meleg források alatt ütött tábort – a mai Császár-fürdő tájékán indult meg a település fejlődése. A fürdés kultúrája a feljegyzések szerint az Árpád-házi királyok alatt is fejlődött. Érdekesség, hogy II. Endre leányának, Erzsébet (később Szent) hozományában többek között egy míves ezüst fürdőkádat is adott, amikor feleségül ment a thüringiai őrgrófhoz. Ebben az időben Nyugat-Európában a fürdés nem volt divat, sőt gyakran károsnak találták. A korabeli utazók ezért is csodálták meg nálunk a hévizek mellett már a XI–XII. században kialakult fürdőmedencéket, a kőfürdőket. Természetesen honfoglalóink és országalapítóink fürdőkultúrája szervesen ráépült a rómaiak itteni hagyományaira.
A török hódoltság idején a mohamedán kultúra szerint fejlődött és virágzott a fürdőélet. Ezek szigorúan a vallás és higiénia jegyében működtek, pompájukkal, tisztaságukkal szöges ellentétben álltak a környezetükben elhelyezkedő településekkel. A fürdők ebben a korban is nemcsak a tisztálkodás, vallási rituálék részeként működtek, hanem társadalmi, politikai kapcsolatok tereként is, ahol ugyancsak megjelent a művészet. A nők esetében a mohamedán világban szintén a fürdők voltak a nyilvános társasági élet helyszínei, ahol kendőzetlenül szórakozhattak egymás társaságában. A török kiűzése után Pest és Buda fürdőváros maradt.
A XIX. század reformszelleme a fürdőkultúrára is kihatott, a magyar és a betelepült német polgárság életébe ötvöződve virágzásnak indultak a fürdők és a fürdőélet a reformkori arisztokrácia támogatásával. Erre az időszakra tehető a vidéki gyógyközpontok fejlődésének kezdete, valamint a modern gyógymódok gyökereinek kialakulása, fizikoterápiás kezelések beillesztése a fürdőéletbe. 1891-ben alakult meg az Országos Balneológiai Társaság is.
A magyar fürdőélet és -kultúra egyik virágkorát a kiegyezés utáni időszak jelentette. Egymás után nyíltak meg és fejlődtek az épített fürdők és strandok a szecessziós építészet és kultúra jegyében szerte a Kárpát-medencében. Mind az arisztokrácia, mind pedig a polgárság életébe beépült a rendszeres – évi akár 3–4 alkalom – fürdőkúra. Ezeken a fürdőhelyeken virágzott a kulturális, művészeti élet, melyet számos zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotás reprezentál. A fürdőéletet az akkor fejlődésnek induló művészi értékű képeslapok (metszetek, rajzok, fotók) dokumentálják a leghívebben.
Az I. világháború és Trianon a magyar fürdőéletben is jelentős visszaesést jelentett. A rövid békeidő, melyet gazdasági válság nyomasztott, nem volt elegendő a fürdőkultúra újbóli fellendüléséhez. A II. világháború után először az újjáépítésé volt a szerep. A fürdés tömegkultúrává vált, sok szocreál alkotás tükrözi az 1950-es, 1960-as évek fürdőéletét, amely egyre inkább a kikapcsolódással és a szórakozással ötvöződött.
A mai kor fürdőéletének szellemébe egyre inkább illeszkednek a korszerű gyógymódok mellett az antik kor hagyományai, a keleti kultúra és terápia elemei. Ismét hangsúlyt kap a hippokratészi elv: az egészség alapja az ember és környezetének egyensúlya.
A víz ezen egyensúly egyik fő eleme, a kortárs művészeti alkotásokban különböző ábrázolási és formai elemekkel következetesen megjelenő motívum.
Válogatás a Völgyi-Skonda gyűjtemény képeiből
