A helyszín Budapest, azon belül is a gázlámpákkal szegélyezett, Duna-parti korzóval határolt Petőfi téri park. Az időpont a XIX. század legvége, szűk egy évvel a millenniumi ünnepségek után. Boldog békeidők, egyben felhőtlen gyermekévek a nyolcéves Schlosser Imre számára, aki társaival együtt ebben a környezetben, a különböző tereptárgyakat kerülgetve igyekezett minél jobb barátságba kerülni a rongylabdával, és ilyen módon elsajátítani a labdarúgás alapjait. Kivételes tehetsége már itt, a késhegyre menő egymás közötti meccseken megmutatkozott. Közeli, Párizsi utcai lakásukból az útja – ha csak tehette, és általában valahogyan megoldotta – szinte mindig ide vezetett.
Legnagyobb ellenfelük a tevékenységüket rendszeresen ellehetetleníteni próbáló, labdájukat többször tönkretevő csősz, azaz parkőr volt, míg legnagyobb támogatójuk az a Podmaniczky Frigyes báró, aki egyik sétája alkalmával egyszer csak a szurkolóik közé tévedt, és akitől azután számtalan alkalommal kaptak pénzt gumilabdára, végül pedig saját, igazi bőrlabdára is. Az idő múlásával, néhány év alatt kezdték kinőni a park nyújtotta kereteket, így kénytelenek voltak új pálya után nézni, ahol vasárnaponként összegyűlhettek.
A célra megfelelőnek tűnő grundot a budai oldalon, az akkori Hadik laktanya mellett, a mai Bartók Béla út szomszédságában találták meg, majd tették rendbe, és próbálták minél hasonlatosabbá tenni egy valódi futballpályához. Itt már egyletet alakítottak, amelynek az évtized sokszoros angol bajnokcsapata, az Aston Villa nevét adták. Egy idő után viszont ezt a játékteret is kinőtték, ezért megkezdték a „zöldrét” kiépítését, ami már egy szabványméretű füves pálya paramétereivel rendelkezett. Az addig inkább csak baráti összetartáson alapuló „egyesület” helyett 1901-ben létrehozták a Remény Futball Klubot, amiben már komolyabb alapokra helyezték működésüket. Mindehhez új szerelés is szükségeltetett, aminek költségét abból fedezték, hogy felváltva ministrálni kezdtek járni a belvárosi görögkatolikus templomba – ahol nem mellesleg a frissen alakult Ferenczvárosi Torna Club futball szakosztály játékosának, intézőjének, Malaky Mihálynak az édesapja volt a sekrestyés –, és az így kapott aprópénzből hónapok alatt összespórolták a mezrevalót. Középiskolai csapatok ellen álltak ki, szinte verhetetlennek számítottak. Nem egyértelmű, hogy az első két magyar bajnokság gólkirálya, a játékukat egy alkalommal megleső Manno Miltiades, vagy az idősebb testvérek, esetleg mindannyijuk közbenjárására, de Malaky egy meccs megtekintése után, 1905-ben leigazolta Schlossert a Ferencvárosba. Pályafutása innentől egy kisebb döccenőt leszámítva, meredeken ívelt felfelé.
Mivel ekkoriban az első csapatok sérülés esetén innen, a posztjuknak megfelelően pótolták játékosaikat, ezért szerencsés esetben jó esély kínálkozott a gyors feljebb lépésre. Schlossernél erre mindössze néhány meccset kellett várni, az első fellépése azonban nem sikerült túl jól: komoly lámpalázzal küzdött, a Postás védelme fizikailag egyszerűen bedarálta, és 1:0-ra kikaptak. Ezek után három hónapig ismét a kettes gárdában kapott játékidőt és lehetőséget a megerősödésre, amivel élt is. Első teljes szezonjában már kezdőként számoltak vele, melynek végén, az 1906/1907-es bajnokság befejeztével I. osztályú bajnoki címet szereztek, két ponttal megelőzve a MAC-ot és az MTK-t. Mindezt edző nélkül, heti két gyakorlással, egy rendkívül egységes, jó szellemiségű társasággal. Ugyanebben a szezonban, még az ősz folyamán behívták a nagyválogatottba is, ahol előbb Prágában a csehek ellen (4:4), majd a Millenárison az osztrákokkal szemben (3:1) lépett pályára, utóbbin élete első válogatott gólját is meglőtte. Tizennyolc évesen tehát egyszerre mondhatta magát magyar bajnoknak és válogatott játékosnak, de abban az időben Magyarországon még nem létezett profizmus, ezért a klubtól a futballdresszen kívül semmit nem kapott, a cipőt és az edzésre járáshoz szükséges villamosjegyet is magának kellett megvennie.
Ami egy év megszakítással következett, az egy diadalmas időszak első felét jelentette: 1909–1913 között sorozatban öt bajnoki címet nyert a zöld-fehérekkel, és mindannyiszor gólkirály lett, négyszer Európa legeredményesebb focistája. Ezalatt 95 bajnoki találkozón összesen 174 gólt lőtt, ami meccsenkénti 1,8-as gólátlagnak felel meg. Legtöbb gólját egy meccsen a III. kerületi TVE ellen szerezte, szám szerint nyolcat. Ezeket a rekordokat sem fogják egykönnyen megdönteni, de van egy cím, amit biztosan nem vesznek el tőle: ő rúgta az 1911-ben átadott Üllői úti Fradi-pálya első gólját. Gólérzékenységét a válogatottban is kamatoztatta, a Svájc elleni 1911-es hazai mérkőzésen (9:0) egymaga hat gólt vágott. Mivel akkoriban még nem rendeztek labdarúgó világ- és Európa-bajnokságot, illetve nemzetközi kupasorozatok sem voltak a klubcsapatok számára, így a válogatott szinte kizárólag barátságos meccseket vívott, az FTC pedig a téli-nyári holtszezonban külföldi túrákra, úgynevezett portyákra ment, vagy fogadott otthon híres ellenfeleket. Kivételt jelentett az olimpiai torna, ami 1912-ben Stockholmban zajlott, ahol a futball tanítómestereitől, az angoloktól elszenvedett súlyos vereség után végül a vigaszágon az ötödik helyet sikerült elérniük. Slózi – merthogy egy jól sikerült, osztrákok elleni válogatott meccsen történt beszólást követően így kezdték el hívni – ekkor már Európa-szerte ismert és elismert játékosnak számított, a londoni Tottenham Hotspur profi szerződést ajánlott neki, amit ő visszautasított.
A pályán kívül 1909-től Budapest Székesfőváros Vízműveinek kezelőtisztjeként dolgozott, 1912-ben feleségül vette együttese kapusának húgát, Fritz Erzsébetet, vagyis Elzát, akitől két fia született.
A ferencvárosi szurkolók pályájuk és a mellette lévő teniszpálya közötti kis utcát Slózi utcának nevezték el. A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követni a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. A már említett, Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig. Mindezek ellenére hősünk élete végéig végtelenül közvetlen, emberi maradt, mindenkivel szóba állt, mindenkin segíteni próbált, aki őt arra kérte, és nem fogadott el érte pénzt. Szerény körülmények között, káros szenvedélyektől mentesen élt, nem dicsekedett magáról, nem kérkedett eredményeivel. Az utókor szemével mondhatnánk, hogy ugyanakkor túlzottan előrelátó sem volt, mert hiába nem verte el a pénzét, mégsem tudott megfelelő egzisztenciát teremteni magának és családjának a labdarúgás utáni időkre. Igaz, komoly pénz a magyar futballban csak pályafutása vége felé jelent meg.
A kirobbanó első világháború miatt két bajnoki szezon elmaradt, helyettük egyéb serleg- és hadi mérkőzéseket rendeztek. 1916/1917-ben indult újra az éles pontverseny, de Slózi ekkor már általános meglepetésre és országos megdöbbenésre a nagy rivális MTK játékosa volt.
Először a fővárosi köztisztviselők klubjánál, a BSE-nél próbálkozott, végül azonban az MTK vállalta fel a Fradival szembeni konfliktust. Hathónapos várakozási idő, profizmussal gyanúsítás, majd hosszas tárgyalássorozat után a szövetségnél nagy nehezen zöld (illetve pont, hogy kék) utat adtak neki. A Ferencváros sokáig nem volt hajlandó kiállni az MTK ellen. A Hungária körútiaknál élte fénykorának második felét, ahol 1917 és 1922 között megszakítás nélkül hatszor lettek bajnokok, első évében 16 mérkőzésen szerzett 38 góljával (ez a közel 2,4-es átlag máig magyar bajnoki rekord) pedig gólkirály. Az MTK tagjaként is részt vett sikeres külföldi portyákon, ahonnan sokszor veretlenül tértek haza, annak ellenére, hogy erős ellenfelekkel mérkőztek meg. Közben a válogatottbeli eredményessége valamelyest csökkent, azonban így is rendszeresen meglőtte a maga gólját. A háborúban érdemben nem kellett részt vennie, mert bár egyszer propaganda jelleggel, katonaruhában pár napra kivitték a frontra, ám utána bevetés nélkül rögtön vitték is haza.
1922 elején, a harmincharmadik életévében úgy döntött, edzőnek áll, és a MAC ajánlatát visszautasítva a VAC (Vívó és Atlétikai Club) irányítását vállalja el. Számítása nem igazán jött be, egy év után fájó szívvel, egy előnyösnek érzett szerződést aláírva külföldre távozott, ahol sorrendben a svéd Kamraterna Norrköping, a lengyel Wisła Kraków és az osztrák Wiener AC trénere lett, változó sikerrel. Ausztriában próbajáték után ismét a pályán bizonyíthatott, ami mellett a klub ifjúsági csapatával párhuzamosan a másodosztályú Brigittenau edzőségét is elvállalta (utóbbival bajnokként feljutottak az első osztályba), egyben kinevezték a WAC klubkávéházának igazgatójává. A bécsiekkel egy alkalommal Budapesten vendégeskedtek, ahol jól ment neki a játék, és a szezon végén megkereste szeretett klubja, az FTC, hogy igazoljon haza hozzájuk az 1926/1927-es, első alkalommal kiírt professzionista ligabajnokságra. Örömmel tért vissza, és nem is okozott csalódást: 14 meccsen 11 gólt lőtt, bajnokok lettek, de a szezon végén nem marasztalták. Útja innen az óbudai bejegyzésű, szintén elsőosztályú Budai 33 FC-hez vezetett. A főleg fiatalokból álló fekete-fehér egyletben ketten képviselték a rutint: a 38 éves Schlosser mellett a legendás Zsák Károly kapus (aki civilben sokáig az Óbudai Gázgyárban dolgozott) tornázta fel a korátlagot. Régről ismerték egymást, hiszen együtt szerepeltek a stockholmi olimpián és utána többbször a magyar válogatottban. Novemberben két komolyabb vereségbe szaladt bele a Harihárom, előbb a Fraditól kaptak egy sima nyolcast, rá egy hétre az MTK tömte ki őket 6:1-re. Schlossert a Budai 33 azzal tudta leszerződtetni, hogy a fizetésen túl azt ígérték, hogy tisztviselői állást is intéznek neki. Végül sem állást, sem pénzt nem tudtak adni, így Schlossernek elment a kedve a játéktól, ahogy a novemberi mérkőzések is mutatják. Ezért és így ért véget a szezon, amelyet a tizenkettőből a nyolcadik helyen zárták, de már Slózi nélkül, aki a pénzhiány miatt otthagyta, majd feljelentette az egyesületet.
A válogatottban a hazai búcsúmeccsét 1926 őszén a svédek ellen, idegben 1927 tavaszán az osztrákok ellen játszotta. A maga ekkor 37 évével sokáig ő volt a magyar nemzeti tizenegyben legidősebben pályára lépett labdarúgó. Első és utolsó válogatott fellépése között több mint húsz év telt el, ami alatt 68 hivatalosnak számító mérkőzésén (a hét darab nem hivatalossal együtt 75-ön) 58 találatot ért el. Jubileumi válogatottságai alkalmával számos értékes ajándékot és személyes emléktárgyat kapott. Klubszinten a világháború miatt kiesett két bajnokság idején játszott tétmérkőzéseket is figyelembe véve 318 első osztályú bajnoki találkozón 417 gól ért el, ezzel máig a világ hatodik legeredményesebb játékosa az első osztályú bajnokságok tekintetében. Tizenhárom hazai bajnoki címe és hétszeres gólkirálysága megdönthetetlennek tűnő magyar csúcs.
Számos búcsúmeccset és jutalomjátékot rendeztek a tiszteletére, még évek múlva is, jó párszor azért, hogy a mérkőzés bevételével anyagi helyzetén segítsenek. Hivatalos búcsúmeccsét a Magyar Labdarúgó Szövetség az Üllői úton rendezte számára 1928 nyarán az I. és II. osztály ligaválogatottjai között, amire jóval a várakozások alatti, mindössze 3.600 néző váltott belépőjegyet. Így múlik el a világ dicsősége…
Visszavonulása után időről időre folytatta már korábban megkezdett futballtréneri tevékenységét mindenféle hivatalos képesítés, azaz edzői papír nélkül. Sőt, alkalmanként – ha úgy ítélte meg – a pályára is visszatért. Először a Pesterzsébet FC gárdáját irányította, 1932-ben Budafokon tűnt fel, 1943 őszén a Kaposvári Rákóczi kispadjára ugrott be, ahol kisebbik fia, Norbert volt a kapus. Utóbbi helyen együtt kerültek egy Győr elleni bajnoki meccs után házon belüli bundagyanúba, majd léptek közösen pályára a magyar katonaválogatott ellen 1944 nyarán, Slózi valószínűleg tényleg utolsó búcsúmeccsén. A háború után állítólag Orosházán is edzősködött, illetve a Fradi amatőröket ugyancsak trenírozta valamikor. Játékvezetői képesítést viszont szerzett, és e végzettségét időszakosan gyakorolta is.
1928-ban ismét munkát kellett vállalnia, az Országos Társadalombiztosító Intézetnél helyezkedett el, de a béréből nem tudtak tisztességesen megélni, az 1930-as évek legelején, a nagy gazdasági világválság közepette – mondhatni – nyomorogtak Baross utcai lakásukban. Helyzetüket végül valamelyest az konszolidálta, hogy 1933-ban újra a főváros alkalmazásába került mint kezelőtiszt, azonban a gyakorlatban több kerületi elöljáróságon dolgozott irodatisztként. E minőségében számos emberen segített azzal, hogy hamis papírokat állított ki nekik, ezzel elkerülve származásuk miatti meghurcoltatásukat, végső soron megmentve az életüket. 1938-ban tevékenységéért letartóztatták, miután valaki – akin nem tudott segíteni – feljelentette a hatóságoknál. Fia elmondása alapján volt időszak, amikor kis sportszerboltot üzemeltetett, ám jószívűségét nem lehetett összeegyeztetni az üzleti élettel, gyerekeknek nem egyszer áron alul adott el futball labdát, és olyan is sokszor előfordult, hogy tiszteletdíját szétosztogatta a téren focizó legügyesebb gyerekek között.
Schlosser 1937-ben nevét a kor megfelelési kényszerének engedve Solymosira magyarosíttatta. 1941-től heti rendszerességgel járt ki hétvégén nagyobbik fia, Imre családjához Csillaghegyre, és általában ott is aludt menyééknél, akik 1935 óta éltek a Zöldfa utcában. Tőlük nem messze lakott feleségének, Elzának a húga, Irma is. 1944 végén, az ostrom idején két hónapra kiköltözött a fiáékhoz, amire az ostromon túl számos jó oka lehetett. Az említett hamisításos eseten kívül például az, hogy egyes visszaemlékezések szerint valamilyen formában részt vett a Dallam ellenállási szervezet tevékenységében, aminek feladata a Duna-hidak megvédése lett volna. Továbbá az, hogy az MTK-ban játszott, még ha nem is volt zsidó, az igazoltató nyilasoknak ki tudja, mire adott volna okot – jobbnak tűnt nem kideríteni.
Utolsó nyilvános fellépésére 1955. október 16-án itt került sor, amikor a századik magyar-osztrák mérkőzésen, 104.000 néző ovációjától kísérve, válogatott mezben ő végezhette el Puskás és Kocsis között a kezdőrúgást. Szűk négy évre rá, 1959 nyarán az akkori Sportkórházban távozott el végleg közülünk, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírkövét két csodálója ingyen készítette el, rajta a felirattal: „Slózi 75x a hazáért”.
Unokája, sorban a harmadik Imre 1947-ben született, Csillaghegyen nőtt fel, ma a Kiskorona utcában lakik. Gyerekként a Csillaghegyben focizott, nagyapja büszkeségére, aki legnagyobb rajongója volt. A klub sokszor Slózival mint az együttes elsőszámú szurkolójával a plakátokon hirdette aktuális bajnoki összecsapásait. Elmondása alapján nagyapja soha nem gondolta, hogy a futball egyszer akkora üzlet lesz, hogy abból meg lehet majd élni. Idős korában hétvégenként a haverokkal a Corvin köz sarkán lévő totó-lottózóban gyűltek össze, ahol a kis Imrével is nem egyszer töltetett ki egy-egy szelvényt. Sokan, akiknek segített, még évtizedes távlatból is látogatták, ajándékot vittek neki, megköszönték, amit értük tett. Nagyságát a magyar labdarúgás pantheonjában talán Puskás Ferenc kijelentése adja legjobban vissza, aki egyszer azt mondta, hogy ha az égi pályákon valamikor összeáll majd egy mindenkori legjobb magyar labdarúgó válogatott, akkor – amennyiben őt is beválasztanák – Slózi kedvéért átengedné neki a balösszekötő posztját, és kihúzódna balszélsőnek. Ennél nagyobb megtiszteltetés magyar labdarúgót aligha érhet.
