rovatok
mozgás! | 2018 nyár
Fotó: Sánta Balázs
Ifj. Rorbacher István
SOHASEM SZAKADTAM EL CSILLAGHEGYTŐL
Beszélgetés dr. Török Ferenc öttusázó olimpiai bajnokkal
Az egyik legeredményesebb magyar sportág ikonikus alakja idén augusztusban ünnepli 83. születésnapját. 1964-ben Tokióban egyéniben, 1968-ban Mexikóvárosban csapatban Balczó Andrással és Móna Istvánnal nyert olimpiai aranyérmet, edzőként az 1988-as játékokon egyéniben és csapatban is győzelemre vezette versenyzőit.

Egy korábbi cikkem készítése során derült ki számomra, hogy gyerekként a Csillaghegyben focizott. Ezzel kezdődött a sportpályafutása?

Így van! Kezdetben nem is igazán lehetett más választásom, hiszen édesapám a Csillaghegyi MOVE-ban futballozott, majd az 1950-es évek első felében az NB II-ben szerepelt klub elnöke lett.

Én kis túlzással a pályán nőttem fel, és a kölyökcsapatban középpályást játszva egészen a Budapest válogatottságig eljutottam.

Ám édesanyám egy idő után felülírta a labdarúgással kapcsolatos terveimet. Nagyon családcentrikus és vallásos asszony volt, aki a vasárnapi közös ebédet szentnek és sérthetetlennek tartotta, és mivel a meccseink rendszerint ebbe az idősávba estek, végül meg kellett hajolnom az akarata előtt. Amúgy anyai és apai ágon is tősgyökeres csillaghegyi vagyok: apai nagyapám a Kínai-tengeren szolgált hajógépészként, hazatérve pedig a csillaghegyi téglagyárban dolgozott, majd a községházán pénztárosként helyezkedett el. Egyik alapítója volt az 1910-ben létrehozott és mai nevét felvett településnek.

Édesapja miből látta el a családot?

A Shell Kőolaj Rt. főkönyvelői posztját töltötte be a háború végig, amivel havi 800 pengőt keresett, így nem szűkölködtünk. Viszonyításképpen: ebben az időben még igaznak számított a „Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel” refrénű sláger. Mivel osztályidegennek számítottak, 1945-ben a Shell komplett vezetőségét elbocsátották, ami után apám a nagy ismeretségi körének köszönhetően a filatorigáti Leipziger Szeszgyárban (a BUSZESZ jelenleg bontás alatt álló üzeme – a szerk.) talált munkát mint anyagbeszerző. Itt persze jóval kevesebbet keresett, így anyám – pedagógiai főiskolai végzettségének megfelelően – elkezdett tanítani Csillaghegyen, a nagyanyám meg elment távírásznak a főpostára, hogy tisztességgel meg tudjunk élni.

Szüleivel és öccsével az 1930-as évek végén Forrás: Török Ferenc archívuma

A háborúban nem esett bántódásuk?

Szerencsére atrocitások nélkül vészeltük át. A bombázások elől a főjegyző állású keresztapám segítségével, anyámmal és öcsémmel közösen a trianoni  magyar-szlovák határ közelében fekvő Drégelypalánk és Ipolynyék környékén, az ottani fővadász mester tanyáján, egy vízimalomban szállásoltak el bennünket. Ahogy közeledtek az oroszok, elvitt bennünket Visegrádra, majd a pilisszentlászlói községházán bujkáltunk, ahol egyszer csak megjelent két muszka „davajgitárral” a kezében, azzal a hírrel, hogy fel vagyunk szabadítva.

Érdekes módon ez velünk kétszer is megtörtént, ugyanis ezek után hazamentünk Csillaghegyre, aminek a szomszédságában még hátravolt a főváros ostroma.

Nagyon féltünk, ezért elköltöztünk a közelben lakó rokonokhoz. Hamarosan megérkeztek az oroszok, és az üresen álló házunkat felfedezve a szomszédtól kiderítették, merre vagyunk, majd átjöttek megkérdezni, hogy használhatják-e. Egy szökött német tiszt vezette őket. Mielőtt továbbálltak, kitakarították a házat, és visszahozták a kulcsot. Egy rossz szavunk nem lehetett rájuk.

Miután abba kellett hagynia a focit, rögtön az öttusa irányába indult el?

Dehogy! Előbb elmentem úszni a csillaghegyi Árpád fürdőbe, és vízilabdázni az Újpestbe, majd atletizáltam, de utóbbinak külön története van. A csillaghegyi négy elemi elvégzése után anyám vallásos beállítottságának köszönhetően a Keleti Károly utcai Budapesti Érseki Katolikus Gimnáziumba jártam, ám az új rendszer ideológiájának megfelelően az intézményt átnevezték II. Rákóczi Ferencre, a papokat pedig kirúgták, ezért nem volt értelme tovább ott maradnom. Átiratkoztam a hozzánk jóval közelebb fekvő Árpád Gimnáziumba, ahol egy október 6-i, aradi vértanúk emlékére tartott iskolai ünnepség helyett jobbnak láttam hazamenni: átmásztam az iskola kerítésén tátongó lyukon, és indultam volna tovább, azonban Iglói Mihály testnevelő tanár („civilben” a Honvéd atlétikai edzője) észrevett. Rám fütyült, de nem álltam meg, mire ő is átmászott a kerítésen, és elkezdett utánam futni. Én táskával, ő táska nélkül tartottunk a Tímár utcai HÉV-megálló felé, ahol pont nem jött a szerelvény, így kénytelen voltam továbbfutni Csillaghegy irányába.

Nem lehettem tisztában vele, hogy ekkoriban még szenior mezeifutó-versenyeken indult, és csak tesztelte, hogy meddig bírom szuflával.

Végül Aquincumig jutottam, ahol teljesen elkészültem az erőmmel, leültem egy római kori sírra, ott csípett fülön. HÉV-vel visszamentünk az iskolába, ahol eldönthettem, hogy visz az igazgatóhoz, vagy – elismerve a futóteljesítményemet – beiratkozom a Honvédhoz atletizálni. Utóbbit választottam, de utáltam az egészet.

Hogy lett ebből mégis öttusa?

Az iskolában tartottak egy tehetségkutató versenyt, ahol háromtusa csapatot kellett kiállítani. A futás és az úszás jól ment, a lövészeten viszont tíz találatból csak hatot értem el. Apám ezután beszélt Iglóival, aminek eredményeként két-három hónap atlétika után eldönthettem, hogy a Honvédnál, „házon belül” öttusára térek-e át. Én persze azt választottam, hamar megtetszett a vívás és a lovaglás is. Ez az időszak a középiskolai tanulmányaim végére esett, ami után felmerült a „hogyan tovább” kérdése.

1953-ban érettségiztem, és szerettem volna matekos irányban továbbtanulni, mert mindig is az állt közel hozzám.

Az országos Rákosi matematika versenyen például bejutottam a legjobb nyolc közé. A többi tantárgyban viszont nem voltam igazán jó, így a Műszaki Egyetemre próbáltam volna bekerülni, de apám miatt osztályidegennek számítottam, ezért be sem hívtak a felvételire. Beadtam hát a kevésbé szem előtt lévő jogra a jelentkezésemet, ahol eredetileg Pécsre vettek volna fel, ám addig jártam a Honvéd nyakára, amíg elintézték, hogy egy megüresedés miatt pár hét után átvegyenek az ELTE-re.

Mennyiben volt más ekkoriban az öttusa, mint napjainkban?

Nagyon! Megadták a módját, hiszen nem egy nap alatt zavarták le az egész programot, hanem minden sportágnak egy teljes napot szántak. A lovaglás 5 km-es távon 30 db verhetetlen, fix akadályból állt, a vívás 14 órás versenyből, a lövészet 25 m-es távolságból 4×5 lövésből (forgó és robbanófegyverrel), az úszás 300 m-ből, a futás pedig 4 km-ből terepen/erdőn keresztül, ráadásul egyedül. Keményen fel kellett készülni rá. 1956-ban a rádió ostromának híre a Semmelweis utcai vívóteremben ért minket, másnap az egyetemen megalakult a forradalmi bizottság. Mivel a tömegközlekedés hamarosan leállt, Csillaghegy és az egyetem között megszűnt számunkra az összeköttetés, illetve anyánk is zokogott, hogy nehogy belekeveredjünk a harcokba, így az öcsémmel – aki szintén öttusázott – inkább otthon maradtunk, és edzettük magunkat.

Egy ilyen alkalommal kétkezes súlydobást végeztünk, amikor a súllyal véletlenül tarkón találtam az öcsémet, aki összeesett, és rövid időre a látását is elveszítette.

Nagy nehezen szereztünk egy mentőautót, amivel bevitték a Sportkórházba. Mindenki azt hitte, hogy a harcokban vett részt. Szerencsére teljesen felépült a dologból.

Mik voltak az első sikerei a sportágban?

1957-ben a budapesti junior világkupán csapatban elsők lettünk, én meg egyéniben negyedik. 1959-ben már a felnőttben megnyertem a magyar bajnokságot, ki is vittek tartalékként a hersheyi világbajnokságra. Mi voltunk az első csapat, amit a forradalom után kiengedtek az USA-ba. „Természetesen” jött velünk elhárítótiszt, és pszichés vizsgálatoknak is alávetettek bennünket, hogy hazatérünk-e. A versenyre kilátogatott Maléter Pál emigrált szárnysegédje, akit a katonaságból már ismertem. Bár honvédesként az egyetem alatt katonai zászlóaljhoz tartoztunk, mégis el kellett töltenem egy hónap szolgálati időt Nyíregyházán. Itt egyszer az volt a feladatom, hogy dobtáras gépfegyverrel hetes sorozatot lőjek egy bábu mellkasába.

Mivel a lövészet miatt az öttusában addigra már ellőttem vagy tízezer töltényt, elég finom ujjakkal bírtam ahhoz, hogy mind a hét golyóval célba találjak.

Ezt ő nem hitte el, azt gondolta, csalok, ezért közeli szemkontaktus mellett újralövetett velem, aminél ugyan már csak hatot találtam, de így is nehezen hitte el. Szóval vele futottam össze odakint, és hozott magával egy kedves teremtést, egy texasi milliárdos lányát, akivel rögtön szerelembe estem. Felajánlották, hogy ha kint maradok, akkor fizetik az ötéves egyetemi tanulmányaimat. Csábító ajánlat és nagy dilemma volt, de végül nem éltem a lehetőséggel.

Forrás: Török Ferenc archívuma

Miért maradt le az 1960-as római olimpiáról?

Mert eltiltottak. Hershey-ből hazafelé New Yorkon át vezetett az utunk, onnan indult a repülőnk, de addig még egy napunk hátra volt. Elég rövid pórázon tartottak bennünket, vacsora után egy óra múlva a szállodában kellett volna lennünk. Azonban Ferdinandy Géza csapattársam kint élő rokona elvitt minket a New York-i éjszakába, majd nála aludtunk, és hiába adtunk magunkról eközben folyamatosan életjeleket telefonon, amíg másnap délre oda nem értünk az indulásra kész buszhoz, mindenki azt hitte, hogy disszidáltunk.

Itthon fegyelmi eljárás indult ellenünk, aminek következtében két évre eltiltottak a válogatottól, nem utazhattam külföldre, így Rómába sem.

Annak ellenére, hogy magyar ranglista vezető voltam. Mivel az olimpián a csapat és Németh Feri is győzött egyéniben, amnesztiát kaptam, és 1961-ben már tartalékként ott lehettem Moszkvában a világbajnokságon, ahol be kellett ugranom a lovaglásnál, végül pedig ezüstérmesek lettünk. 1962-ben Mexikóvárosban immár teljes értékű csapattagként megismételtük az eredményt, miközben egyéniben bronzérmet szereztem.

Ezután állt össze a legendás Balczó–Móna–Török trió?

Egész pontosan 1963-ban. Módszertani újításként Hegedűs Frigyes szövetségi kapitánnyal szakosítottuk a felkészülést, azaz minden versenyszámnál sportági szakedző koordinálta az edzéseinket. Mindössze két „lyukas” számunk volt: nekem az úszás, Móna Pistának a futás. Ez meg is látszott az eredményeinken, hiszen 1963–1967 között sorozatban négy világbajnokságot, majd 1968-ban olimpiát nyertünk csapatban, én meg 1964-ben feljutottam egyéni pályafutásom csúcsára, amikor Tokióban olimpiai aranyérmet akasztottak a nyakamba.

Az 1964-es Tókiói Olimpia egyéni bajnoka
Forrás: Török Ferenc archívuma

Itt a sors visszaadta, amit korábban elvett, mert ekkor Móna és Balczó Bandi nem indulhatott eltiltás miatt, miután lebuktak, hogy nyugatról behozott ka­r­órákat vittek értékesíteni Romániába. Velük együtt persze én is „űztem ezt az iparágat”, és akkor csak azért nem voltam benne a buliban, mert a spórolt pénzemen egy évvel korábban Svájcban egy autót vettem. Az olimpia előtt Kutas István sportvezető magához hívott, hogy a többiek kiesése miatt nekem kell megnyernem az olimpiát, és megkérdezte: mi kell hozzá? Azt válaszoltam: intézze el, hogy a vívómesteremet, Vass Laci bácsit magammal vihessem.

A vívás volt ugyanis az a sportág az öt közül, ahol a legnagyobb előnyre lehetett szert tenni az ellenfelekkel szemben.

Bár sportági berkeken belül botrány lett belőle, de betartotta a szavát. Meg is hálálta magát a dolog: tizennyolc győzelemmel kezdtem, amit három vereség követett, ekkor Laci bácsi odajött hozzám, és olyan lelki támogatást adott, amitől a hátralévő összes párbajomat megnyertem.

Balczó, Török, Móna az 1968-as Mexikói Olimpia győztes csapata
Forrás: pentatlon.hu

Az 1968-as olimpiai csapatgyőzelemmel egyben utolsó aranyérmét is nyerte öttusában.

Rendesen meg kellett küzdenünk érte Mexikóban. Nagyon „vegyes” lovakat kaptunk, én például mindig tartaléklovat húztam. A lovaglás után 360 pont volt a lemaradásunk a szovjetekkel szemben, és ők már pihentek, amikor mi a bolgárokkal vívtunk. Minden egyes ellenünk aratott győzelemért 100 dollárt ígértek nekik, végül azonban 9:0-ra győztünk, amivel ismét a saját kezünkbe vettük a sorsunkat, és éltünk is vele. 1969-ben még szerettem volna elindulni a budapesti világbajnokságon, de a szövetség fiatalítani akart, én meg megsértődtem a bánásmódjukon, és abbahagytam.

Ekkor kaptam egy meghívást a Német Öttusa Szövetségtől, hogy legyek a válogatottjuk szövetségi kapitánya Berlinben.

Leo Becker, a német öttusasport „motorja” írt számomra egy meghívólevelet, amire központilag válaszoltak, a nevemben is visszautasítva az ajánlatot. Ez csak akkor derült ki számomra, amikor később személyesen beszéltem Beckerrel, és sajnálatát fejezte ki, amiért nem vállaltam. Felháborodásomnak próbálva hangot adni, bebocsátást kértem Kádár személyi titkárához, Sándor Józsefhez, aki megértett, majd elintézte, hogy kapjak útlevelet, amivel kimehetek külföldre. Igen ám, de ekkor már néhány hónapja beindult az ügyvédi irodánk, jöttek folyamatosan a megbízások, így végül mégsem utaztam el.

Forrás: Török Ferenc archívuma

Ügyvédkedett már a sportolás mellett is?

Igen. Miután 1957-ben megszereztem a jogi doktorátust, fogalmazóként dolgoztam a II. kerületi bíróságon, azután pár évig a XI. kerületben lettem bírósági elnöki titkár, 1966-tól bírósági ügyvéd. A sportpályafutásom ellenére ugyanúgy bejártam dolgozni, mint mások, csak munkaidő-kedvezményt kaptam. 1988-ban az Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) jogtanácsosa lettem, 1992-ben nyitottam saját ügyvédi irodát, ami jelenleg a Batthyány utcában működik. Belekóstoltam a politikába is, amikor 1990-ben az SZDSZ színeiben elindultam az országgyűlési képviselő választáson Újpesten, amit 65%-kal megnyertem. 1994-ben szerettem volna ott folytatni, de Mécs Imrének kellett a hely, így ki akartak tenni Vácra, ott viszont nem nyertem. Erre a pályára egyébként Darvas Iván biztatott, akivel családilag jóban voltunk, de más legendás színészekkel ugyancsak baráti kapcsolatot ápoltunk (például Zenthe Ferenccel, Szirtes Ádámmal), akikkel a különböző magyar filmek lovas jeleneteinek forgatásán ismerkedtünk össze, ahol mi, öttusázók voltunk a dublőrök. A futball irányába is tettem lépéseket: 1998-ban megpályáztam az MLSZ elnöki posztját, azonban a sok megígért szavazat ellenére csak harmadik lettem.

Közben az öttusától sem tudott távol maradni?

1976–1992 között kisebb megszakítással én voltam a magyar öttusa válogatott szövetségi kapitánya. Versenyzőként hozzá voltam szokva a sikerekhez, a kemény munkához, amit edzőként is megköveteltem.

A filozófiám, hogy annyit tudsz kivenni a dologból, amennyit belefektetsz. Szigorú és szókimondó vagyok, de következetes, amiért sokan nem szeretnek, viszont sokan igen.

A Martinek–Mizsér–Fábián 1988-as szöuli aranycsapatra vagyok ebből az időszakból a legbüszkébb. Igyekeztem úgy „forgatni” őket, hogy egyéniben is mindegyik nyerjen valamilyen nagy versenyt, ami végül össze is jött. 1989–1996 között a szövetség elnöke voltam, jelenleg pedig tiszteletbeli elnöke vagyok.

A szöuli aranycsapat: Török Ferenc szövetségi kapitány, Martinek János, Mizsér Attila és Fábián László
Forrás: Török Ferenc archívuma

Sporteredményei mellett mire a legbüszkébb?

Elsőként is a családomra: az első házasságomból három nagykorú gyermekem van, akiktől kilenc unokám és három dédunokám született, de a jelek szerint ez utóbbi szám hamarosan gyarapodni fog. 1996-ban megözvegyültem, majd újranősültem, és elvettem Zsuzsát, aki szintén jogász. Közös kincsünk a csaknem tizenhat éves kislányom, Fannika, aki már elsős gimnazista. Másodszor a kitüntetéseimre, amikből nagyon sokat kaptam.

A régebbi időkből a Haza Szolgálatáért és a Munka Érdemrendre, illetve az Olimpiai Érdemrendre, a közelebbi múltból a Magyar Érdemrend középkeresztjére polgári tagozaton, valamint a Budapest díszpolgára címre.

A munkán kívül mivel tölti mindennapjait?

Igyekszem fitten tartani magam: hetente többször teniszezem, úszom és gyógytornázom. Szerencsére mindenben kedvemet lelem, így a jogászkodásban is, különben nem csinálnám. Ugyan 1982 körül házat építtettem a Rózsadombon, és elköltöztem a III. kerületből, de rengeteg itteni ismerőssel, baráttal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, így nyugodt szívvel állíthatom: sohasem szakadtam el Csillaghegytől!