Milyen érzés volt, amikor annak idején, „alter-zenészként” felkértek, hogy szerepelj a Budapest Bár projektben? Milyenek voltak az első fellépések?

A zenekar első lemezén szereplő tíz énekesből, azt hiszem, én vagyok az egyetlen, akit nem felkértek, hanem inkább úgy mondanám, hogy „bekéredzkedett” a projektbe. Ez úgy történt, hogy éppen Jutasi Tamás barátommal, az ő stúdiójában ügyködtünk egy közös munkán, abban a budafoki épületben, ahol még jó néhány zenekar bérelt termet, többek között a colorStar, a PASO és a Kistehén. Farkas Robi akkor még a Kistehén zenekar tagja volt, és Jutasival már ismerték egymást.

Egyszer csak betoppant, és lelkesen mesélni kezdett, hogy csinálna egy lemezt egy cigányzenekarral, régi magyar dalokkal, de mai énekesekkel, és elkezdte sorolni, hogy kikre gondolt. A mai énekes gárda nagyjából felét.

Megmutatta rögtön a Szívemben bomba van demóját. Igazából azért jött, hogy a Jutasi Tomit felkérje, hogy néhány dalba csináljon egy kis elektronikus körítést. Én ott mutatkoztam be Robinak, hogy egyébként nekem is van egy zenekarom, a colorStar, és hogy nagyon tetszik az ötlet, hallgassa meg, mit csinálok a saját zenekarommal, és ha úgy látja, akkor én is szívesen benne lennék. Ha jól emlékszem, már másnap felhívott, hogy nézzünk meg egy próbát.

Mennyire állt hozzád közel ez a világ?

A zenekarom stílusától mindenképpen elég távol állt, és én magam sem voltam különösebben nagy rajongója ezeknek a régi zenéknek. Robi elképzelésében főleg az tetszett, hogy megújítani és leporolni szerette volna ezt a zenei világot. Én különben is azt vallom, hogy a jó zene minőség- és nem műfaj- vagy stílusfüggő.

Kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy egy ennyire eltérő zenei szövetbe helyezhetem magam. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyit fogok ebből tanulni.

A Budapest Bár közel egy évtizede működik. Szerinted mi a folyamatos siker titka?

Talán az, hogy a szerencse úgy hozta, hogy nagyon sok lábon áll a népszerűségünk.

Fel lehet sorolni rengeteg dolgot, ami mind nagyon fontos, mint például a nagy slágerek, a virtuóz zenészek, az énekesek, akik külön-külön is rendelkeznek kisebb-nagyobb rajongótáborral.

A zenekar minden korcsoportot képes megszólítani, nagyszerű a menedzsment, a folyamatos munka, az egyediség, azaz hogy nemigen találsz ehhez hasonló produkciót sehol, meg még nagyon sok minden, de nem hiszem, hogy ezek közül egy is kiemelhető lenne mint valami nagy titok.

A Budapest Bár már rég nem csak a két világháború közti sanzonokról szól. Hogyan választottatok, választotok újabb, relatíve modernebb vagy más kontextusba tartozó dalokat?

Talán a zenekar műfajmegújító törekvéseinek lett egyenes következménye, hogy előkerültek a későbbi korok nagy slágerei is. Nagyon izgalmas folyamat elővenni egy modernebb dalt, és megtalálni rá azt a stílust, ritmusvilágot és hangszerelést, ami azt a hatást kelti, mintha ezt a dalt eleve erre a zenekarra, vagy ennek az énekesnek írták vagy akár írhatták volna.

A Budapest Bár-énekesek számára igazából ezáltal könnyebb lett a dalválasztás, mert innentől már a személyes nagy kedvenceink is szóba jöhettek, jöhetnek.

A Budapest Bárban roma muzsikusok, ismert hazai zenekarok frontemberei és neves szólisták működnek együtt. Te személyesen mit tanultál a Budapest Bárban/tól az elmúlt években?

Általánosságban a frontemberek és a roma muzsikusok közti tanulásról kicsit leegyszerűsítve el lehet mondani, hogy mi egy régebbi világ gazdagabb harmónia- és dallamvilágát szívjuk magunkba, ők pedig a mai zenék minimalistább, ritmusközpontúbb megoldásaira kezdenek jobban ráérezni, és beépíteni a zenéjükbe.

Már korábban említettem, hogy milyen sokat tanultam tőlük, és tanulok még szinte minden alkalommal. Ezek nem mindig konkrét dolgok, inkább egy folyamat.

Ami konkrét, az az, hogy sokszor kellett és kell nem könnyen elénekelhető dalokat megtanulni, és jól elénekelni. Ez már önmagában nagy tanulás.