Az utazás, a tenger és a testedzés egyik legismertebb rajongója Erzsébet királyné volt, akinek viselkedését, magány és szabadság iránti vágyát – különösen a bécsi udvarban – még sokan különcnek és az uralkodói szereppel nem összeegyeztethetőnek tartották. A magyarok körében azonban rendkívül népszerű volt a királyné, ami bizonyára hozzájárult a távoli tájak iránti érdeklődés növekedéséhez is.
A korszak viselkedési és öltözködési szokásai meglehetősen merevek voltak, különösen a nőket illetően. Testüket fűző szorította össze, és kizárólag ebben illett nyilvánosan mutatkozni.
Az ezekhez a ruhákhoz szokott nők számára elképzelhetetlennek tűnt nyilvánosan levetkőzni, alsóneműre hasonlító fürdőruhát felvenni, erre jelentett megoldást a fürdeni vágyók számára a kerekes fürdőkabin, amiben betolták őket a vízbe, onnan pedig csak akkor léptek ki, mikor már a kíváncsi szemektől távolabbra kerültek és a víz is kellően mély volt. A parton pelerinszerű köpenyekbe burkolóztak.
A nők fürdőöltözete kb. 1870-től általában sötétebb színű pamutvászonból készült. Hosszú, vagy legalább lábszárközépig érő nadrágból és hozzá való, hosszú ujjú, térd alá érő ingből állt. Ezt övvel fogták össze, így mégis hasonlított kissé a szoknyára. A ruha alatt gyakran viseltek fűzőt még ilyenkor is. A 19. század végéig ez az öltözék volt jellemző, hiszen a divat jellege sem változott jelentősen: a fűzővel kialakított darázsderék hangsúlyozása volt az ideál, a szoknya pedig mindvégig takarta a lábat, földig ért. A férfiak mindeközben rövid ujjú inget és térd alá érő nadrágot viseltek úszáshoz, szintén vászonból. Ezek a ruhadarabok a korabeli alsóneműkhöz hasonlítottak, de azok fehér színével ellentétben inkább sötét szövetekből készültek.
A szecesszió új, karcsúbb nőideáljának, az életmód változásának és az emancipációnak együttesen köszönhető, hogy a 20. század elejére változások indultak meg, amelyek az első világháború előtti évekre váltak igazán szembetűnővé. A női munkavállalás mellett az utazási lehetőségek javulása: a vonat, sőt az autó elterjedése és a sportok népszerűsége is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a nők öltözködése is meginduljon a kényelem és praktikum útján. Nappalra és utazáshoz kosztümöt, nyáron szoknya-blúz együttest viseltek, és bár az estélyi ruhák extravaganciája még sokáig megmaradt, a test szabad mozgását az is egyre kevésbé korlátozta.
A 20. század elejére a fürdéshez viselt, korábban nehéz, vastagabb szövetből készült ruha is fokozatosan rövidült, ekkor már „csak” térdig ért, rövid ujjú felsőrésszel, kis gallérral, de ehhez is gyakran vettek fürdőcipőt és sapkát, esetleg harisnyát is. Az egyrészesek a 20. század elején jelentek meg, részben az újkori olimpiák sportolóinak köszönhetően, akik testhezálló trikóban gyorsabban tudtak úszni. A rugalmas kötött anyag hamar felváltotta a vizesen kellemetlenül testre tapadó vásznat, ez azonban még szemérmetlenebbül mutatta meg a nők testét, így még a versenyúszó, Annette Kellermann is botrányt keltett benne, hiszen a testhezálló “mini-overall” lényegében nem különbözött a férfiak úszódresszeitől. Az újkori olimpiákon hivatalosan 1912-től lett versenyszám a női úszás. Ekkoriban a strandokon a mára már klasszikussá vált matróz stílus volt kedvelt, színekben pedig a sötétkék, fekete és fehér, esetleg piros csíkokkal, szegélyekkel. A Kiscelli Múzeum textilgyűjteményének legrégebbi, 1910-es évekből származó fürdőruhája ezt a korszakot reprezentálja: fehér-piros csíkos vászonból készült, piros szegélyekkel, széles, kihajtott gallérral. A szabadidős tevékenységekhez – köztük a vízparti tartózkodáshoz és a fürdéshez – a városinál sokkal lazább, kényelmesebb öltözködést tettek lehetővé a szokások. Ennek is köszönhető, hogy Gabrielle Chanel az I. világháború alatt nagy számban az elegáns óceánparti nyaralóhelyen, Deauville-ban tartózkodó hölgyek körében lett népszerű a matrózoktól és a férfi fehérneműktől „kölcsönvett” kényelmes, laza, rugalmas gyapjú dzsörzéből készített kosztümjeivel.
A praktikumot az I. világháború kényszerítette ki véglegesen, ekkor már visszavonhatatlanul megváltozott mind a nők szerepe és helyzete, mind a divat. A háború után a modern, divatos nő önállóbb, fiatalosabb, karcsúbb lett. A szórakozás és mozgás kedvelt formái voltak a különböző sportok, amelyek széles körben elterjedtek. A rövid haj, a mozgásszabadságot biztosító kényelmes viselet általánossá vált, szabadidőhöz és sporthoz pedig hamarosan a nadrág is bekerült a nők ruhatárába. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ekkorra a vasút mellé már a repülés is felsorakozott, egyáltalán nem meglepő, hogy a húszas években minden korábbinál nagyobb divat lett a nyaralás és a fürdés. A Harper’s Bazar (később Bazaar) 1867-től jelent meg, alapítója William Randolph Hearst, főszerkesztője a 20. század első felében Carmel Snow volt. A lap már a 19. század utolsó harmadától jelentős divatközvetítővé lépett elő, a 20. században pedig a Vogue-gal együtt a legkedveltebb életmód-magazinok egyike volt. Cecil Beaton, George Hoyningen-Huene, Man Ray és más művészek fényképei szerepeltek ezekben a lapokban, ábrázolva az öltözék mellett a modern életet és nőideált is. A sportos, „természetes” nő egyik első fényképésze Toni Frissell, maga is a New York-i elit tagja volt, aki fürdő-, tenisz- vagy síruhás nőket ábrázoló képeinek jó részét a szabadban, mozgás közben és életszerű helyzetben készítette.
Ekkor már nem idegenkedtek a különösen vizesen erősen testre tapadó, szoros fürdőruháktól sem. A híres színésznőkről például gyakran jelent meg strandon készült „street” fotó. A bátrabbak – általában fekete – gyapjúból kötött, rugalmas „fürdőtrikót”, a továbbra is kissé szégyellősebbek vagy illedelmesebbek a többet takaró, kis szoknyarésszel is kiegészített és inkább vászonból vagy műselyemből készült bővebb, kevésbé testhezálló „fürdőkosztümöt” viseltek. Ezek színe általában fekete vagy sötétkék volt, díszítésként vagy paszpólként jelentek meg rajtuk a fehér csíkok. A korszak fürdőruhadivatjára nagy hatással volt Jean Cocteau 1924-ben bemutatott darabja, az elegáns, szórakozni vágyó párizsi fiatalokat a tengerpartra szállító éjszakai expresszvonatról szóló Le train bleu. Az orosz balett-társulat előadásának koreográfusa, Szergej Gyagilev a csíkos, kötött overálokból, fürdőruhákból és sportos öltözékekből álló jelmezek tervezője pedig Gabrielle (Coco) Chanel volt, aki maga is rendkívül kedvelte a Côte d’Azur-t, és néhány év múlva villát is építetett ott, amit La Pausa-nak nevezett el.
A harmincas években mindenki sportolt és fogyókúrázott, megteremtve ezzel a fürdőruhák további „zsugorodásának” feltételeit. Egyre változatosabbak és izgalmasabbak lettek a darabok: kivágott hátrésszel, vagy a mai tankinihez hasonló, rafinált módon pántokkal összekapcsolt felső- és alsórésszel, és immár elasztikus műszálas anyagokból is készülhettek. A fejlesztésekben az amerikai Jantzen cég járt élen, és ugyanitt jelent meg 1928-ban a kétrészes, melynek alsórésze még szigorúan takarta a combhajlatot és a köldököt, és gyakran tartozott hozzá kis lapszoknya is. A parton lenge, bő hosszú nadrágos strandpizsama és stílusos napszemüvegek, nagy kalapok is öltöztették a nőket. A férfiak ekkor már nem pántos overált, hanem egyre többen rövid sortot, fürdőnadrágot viseltek.
A városokban is egyre több strandfürdő épült. Budapesten a Gellért az elegáns úri világ, például az első számú divatirányító, Hatvany Lili bárónő törzshelye volt, a Palatinus pedig a középosztály körében volt népszerű. A nagyvilági dámákat, híres színésznőket így mindenki közelről is megcsodálhatta – vagy kritizálhatta. A napozás népszerűségéhez hozzájárult, hogy a vegyipar fejlődésének köszönhetően egyre jobb minőségű naptejeket forgalmaztak. A korszak estélyi ruhái – főképp hátul – nagyon mély kivágással készültek, ezért nem volt mindegy, hogyan sül le az ember. Ennek érdekében a strandokon – általában az épület tetőteraszán – külön napozó részeket alakítottak ki, ahol akár ruha nélkül is lehetett barnulni.
A leghíresebb francia divattervezők – Jean Patou, Jeanne Lanvin, Elsa Schiaparelli – évente új fürdő- és strandruha-kollekcióval rukkoltak elő, amelyeket a legfelkapottabb nyaralóhelyeken, főleg a Cote d’Azur strandjain mutattak be, ahol nyaranta Európa és Amerika milliomosai találkoztak. Ezeket a különböző országokból Párizsba érkező divatcégek képviselői forgalmazták, így Budapesten is ismertek voltak a francia nevek. Schiaparelli híres, meghökkentő stílusa a strandon is érvényesült:
A vízparti sétákon, a szállodák teraszain egy speciális öltözéket, a könnyű anyagból készített bő nadrágból, pántos felsőrészből és lenge kabátból álló strandpizsamát hordták. Angelo, az ismert pesti fotós és divatrajzoló 1931-ben erről úgy emlékezett, hogy már előző évben, azaz 1930-ban bemutatta azt Worth és Patou, és amit – leszámítva a „konzervatív angolokat” – már akkor nagy siker övezett. Tudósítása szerint a francia Riviérán annyira divatba jött, hogy „a revü után három nappal az egész francia szabóipar lázasan csinálta a strandpizsamákat – és az illusztrált divatlapok oldalokon közölték az új divatot.” A cikket közlő Színházi Élet divatrovatának címlapján ekkor egy nadrágos, barettet viselő manöken szerepelt Angelo fotóján, aki írását is számos más, általa készített képpel is illusztrálta. Egy másik cikk is bemutatja a párizsi divattervező által készített összeállításokat: „A pizsamák Worthnál kétféle típusúak, vagy teljesen férfiasak, fehér flanellnadrággal, kétsorgombos kék flanellkabáttal, főleg jachtoláshoz, vagy túlságosan nőiesek, virágos crepe de Chineből, vagy mintázatlan, két-háromféle színű crepe de Chine-ből összeállítva.” 1934-ben már rövid sortot ajánlott, hozzá való nagy kockás vízhatlan anyagból készült, szétnyíló szoknyával. Hogy Worth – és a többi párizsi luxus divatcég – vevőkörét elsősorban a tengerparton mulató felső tízezer alkotta, arra abból is következtethetünk, hogy (másutt) beszámolt a divatrovat arról, hogy „a párizsi divatbemutatókkal egyidejűleg Worth teljes kollekciót és mannequin-sereget küldött Monte Carloba, ahol az Ambassadeur-étteremben a Riviéra hölgyközönsége számára is bemutatta a modelleket.” Worthnak egyébként a Côte d’Azur-ön, Cannes-ban, az Atlanti-óceán partján pedig Biarritzban volt fióküzlete, és ez volt jellemző minden felkapott párizsi haute couture divatszalon esetében.
Elsa Schiaparelli azonban még tovább ment a strandpizsamák terén. 1931-ben azt írta róla a Színházi Élet: „A pizsama mint estélyi ruha természetesen a Riviérán is feltűnt. A legszebbet Madame Schiaparelli viselte, természetesen saját kreációját. A bő szoknyaszerű nadrág élénk narancsszínű crépe de Chine-ből készült, a boleró pedig vastag aranylaméból. A toaletthez nagy karneolgyöngyökböl összeállított láncot és finoman vésett karneol-gyűrűt viselt Madame Schiaparelli.” Az idézet jól mutatja, hogy mind Chanel, mind Schiaparelli divatirányító tudott lenni megjelenésével a párizsi társaságban. A divattervezőt Párizsban eszerint művészként fogadták el, míg ugyenekkor Pesten a szabó iparos-mesterember volt, tehát társadalmilag továbbra is alacsonyabban állt vevőinél még akkor is, ha sikerült vagyont szereznie.
A második világháború utáni sokkot még ki sem pihente a világ, amikor újabb „atomrobbanásra” került sor, ezúttal fürdőruha-fronton. Párizsban 1946. július 5-én – néhány nappal a Bikini-szigeteki kísérleti atomrobbantás után – mutatta be Jacques Heim divattervező L’Atome névre keresztelt parányi, köldököt megmutató alsóval rendelkező kétrészesét – arra gondolva, hogy ennél kisebb már nem lehet egy fürdőruha. Tévedett. Két hét múlva, július 18-án Louis Réard alig 30×30 cm anyag és kétoldalt néhány zsinór vékonyságú pánt felhasználásával készítette el az igazi „bikinit”, mely világhírűvé vált. Igaz, a felvételére akkor csupán a Casino de Paris táncosnője vállalkozott egy fénykép erejéig, és időbe telt, míg szélesebb körben elfogadottá vált. Később, a hatvanas években tűntek fel ismét hasonlóan merész darabok, de ott már a felsőrész is hiányzott.
Az ötvenes évek nőies domborulataihoz, a „született feleség” ideáljához ugyanis nem illettek a frivol darabok. Ismét divatba jött viszont az egyrészes fürdőruha, hegyes, párnázott mellrésszel, de gyakran vállpánt nélkül, amit a rég elfeledett merevítések és egy új anyag, a lastex tettek lehetővé – mindezt Christian Dior divatos New Look-jának elegáns stílusában. A kihívó kétrészeseket, amik a testből egyre kevesebbet takartak, a lázadó fiatalok hordták. Ezt a stílust olyan szépségek is népszerűsítették, mint Marilyn Monroe, vagy Brigitte Bardot a St. Tropez-i strandon az „És Isten megteremté a nőt” című filmben. Mindeközben Magyarországon a „nyugati” divat megbélyegzése és az anyaghiány nehezítette az új vonalakkal való lépéstartást.
A hatvanas évek divatja a fiatalságot emelte középpontba, így a fürdőruhák terén is az ő ízlésük vált dominánssá: a szexi kétrészes. A csípőre szabott, apró alsók és a melltartók az új, könnyen száradó, színes, mintás műszálas anyagokból készültek. De volt, akinek már a kétrészes is sok volt: Rudi Gernreich tervező ekkor alkotta meg a monokinit, a felsőrész nélküli fürdőruhát, ami csupán egy alsóból és két hosszú vállpántból állt. A hippik pedig még tovább mentek, és ebben is a szabadságot hirdették, így a meztelenség, a nudizmus sem volt már elképzelhetetlen. Bár széles körben egyik sem terjedt el, a fürdőruhák egyre kisebbek lettek a hetvenes évekre – ekkor született a miniszoknya mintájára elnevezett mini-bikini, amit ekkor már tényleg csak néhány pánt tartott a helyén. Új anyagokat, mint a lycrát, vagy áttetsző, sőt fényáteresztő anyagokat, hálókat is kifejlesztettek, amiket előszeretettel használtak a napozás szerelmesei. A természetesség és a folklór-divat jegyében sokan készítettek saját kezűleg fürdőruhát: a horgolt, kötött, egyedileg díszített darabok voltak a legmenőbbek.
A nyolcvanas években továbbra is hódító, kétrészes fürdőruhák csak az aerobikórán tökéletesített testen mutattak jól. Az alsórész egészen magasra szabott, így oldalt és hátul is meglehetősen keskeny volt, a felső pedig csupán egy vállpánt nélküli, elöl a két mell közt összehúzott, melltartónak sem nevezhető „szalag”. Mindez lehetőleg feltűnő – fekete, pink, piros, sárga, türkiz vagy arany – színekben, rugalmas és kissé fényes lastexből készült. A kilencvenes évekre terjedt el a tanga, mely már hátul sem takart, és még kevesebbeknek volt előnyös, de annál többen hordták. Kétségtelen előnye volt viszont, hogy a napozásnál alig maradt zavaró fehér csík a bőrön, főleg ha felülre sem vettek semmit.
