Az Óbuda központjában álló Szentháromság szobor és Szent Flórián fogadalmi oltár számunkra ikonikus – kezdi a beszélgetést Neubrandt Istvánné, Olgi, Óbuda-Békásmegyer Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke. – Mi restauráltattuk és állítattuk fel újra őket Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának jelentős anyagi támogatásával, mert mindazt jelképezik, ami számunkra fontos. A Szentháromság szobrot az óbudai németség 1740-ben készíttette az egy évvel korábbi pestisjárvány áldozatainak emlékére, és kegyelemért könyörögve, hogy hasonló csapás ne sújtsa többé őket: az alig néhány évtizede letelepedett lakosság csaknem felét elpusztította e szörnyű ragály. Az árvíztől és tűzvésztől oltalmazó Szent Flórián szobrát Óbuda egykori földesura, Zichy Miklós gróf állíttatta. E szobrok és újraéledésük nemcsak a svábok háromszáz esztendeje az óhazából magukkal hozott és azóta is élő, mély vallásosságának bizonyítékai, hanem a közösségük akkori és mai összetartó erejének is – sok-sok civil, ha kellett, fizikai munkával is segítette célunkat.
Az egykor lebontott szobrok maradványai hosszú hányattatás után a Kiscelli Múzeum kőtárába kerültek – veszi át a szót Pappné Windt Zsuzsanna, a Braunhaxler Egyesület elnöke. – Ám ott is igen méltatlan körülmények között, egymás hegyén-hátán, összedobálva álltak, úgy guberáltuk ki egyesével a felismerhető darabokat, sokat így is pótoltatnunk kellett.
A németül tudók számára is rejtély az egyesület neve. A braunhaxler magyarul annyit tesz, barnacsülkűek…
Bizony – mondja nevetve Zsuzsa. – Minden nemzetiségnek volt és van is ragadványneve. Az óbudai németeké egyidős letelepedésükkel. Mint szőlőművesek felhajtott nadrágszárral, mezítláb jártak és dolgoztak hétköznapokon, az egyetlen cipőt az ünnepnapokra és a misékre tartogatták.
Már többször szóba hozták a németajkúak óbudai letelepedését. Hogyan kerültek több, mint ezer kilométernyi messzeségbe eredeti hazájuktól?
A török uralom idején az akkori Óbuda és Békásmegyer, ahogyan sok-sok település országszerte, elnéptelenedett, s csaknem valamennyi épülete elpusztult – magyarázza Zsuzsa. – Több, mint háromszáztíz éve, amikor a hódoltság véget ért, szükség volt munkás kezekre, amelyek megművelik a sokszor már évtizedek óta parlagon heverő földeket, és újjáépítik a falvakat, városokat. A földbirtokosoknak, de még a királyi udvarnak is kapóra jött, hogy éppen ez idő tájt Németföld telepesei kivándorlási lázban égtek, és új hazát kerestek. Óbudára legtöbben Baden-Württemberg tartományból érkeztek.
– És a közhiedelemmel ellentétben nem csupán egyetlen batyuval, hanem szerszámokkal, elültetendő szőlővesszőkkel és jószágokkal szálltak hajóra a Duna-parti Ulm városában – folytatja az elődök történetét Olgi. – Eredetkutatásainknak köszönhetően, amelyben néhai férjemmel mi is részt vettünk, tudjuk, olykor egész falvak népe, katolikus papjukkal együtt kelt útra. Ma is beleborzongok, ha felidézem, milyen érzés is volt az ottani Szent Mihály templomban a több száz éves, gót betűs anyakönyvet lapozni! Ennek tanúsága szerint olyanok is akadtak, akik sebtében, néhány órai ismeretség után ott, helyben keltek egybe, mivel csak házasok szállhattak fel az idegenbe induló hajókra. A német telepesek schachteleken, azaz dobozhajókon utaztak. E fából készített szerkezeteket megérkezvén szétszedték, és ebből építették fel első templomukat és lakóházaikat. Igen kemény munkával termékennyé tették a földet, de így is csak a harmadik generációnak sikerült viszonylagos jólétet és biztonságot teremtenie.
Említették, hogy a braunhaxlerek többnyire szőlőművesek voltak. Ma mégis csak elvétve találunk tőkéket az óbudai domboldalakon.
Így van, a filoxéra-világjárvány ugyanis az 1880-as években elérte Magyarországot is – idézi fel a rettegett vész történetét Olgi. – A szőlőgyökértetű inváziója csodával határos módon Óbudán az Aranyhegyet megkímélte, ennek emlékét őrzi Jézus Szíve, népies nevén Filoxéra kápolnánk, amelyet a környéken termelő, hálás braunhaxlerek építettek. Az aranykor azonban sohasem tért vissza, a szőlővel beültetett óbudai hegyeket csak a korabeli rajzokról, metszetekről ismerhetjük. Így a tönkrement szőlősgazdáknak és munkásaiknak új szakma után kellett nézniük. Mivel jó néhányuknak volt már engedélye saját borának kimérésére, sőt, meleg étel árusítására is, adott volt, hogy ezt viszik tovább, csak most már más vidékekről, elsősorban az Alföldről hozatott borral. Így született meg a legendás, hangulatos óbudai kisvendéglők világa: köztük Szautner Józsefé a Csillaghegyi HÉV-állomásnál vagy a Kéhli vendéglő, valamennyi az elmaradhatatlan piros kockás abrosszal, leanderes kerthelyiségekkel és természetesen élőzenével. Ezekben a családokban apáról fiúra szállt a hivatás, egész vendéglős dinasztiák jöttek létre. A XX. században valamennyi éttermet államosították, azaz egyszerűen elvették a tulajdonosaiktól. Így történt például a Vihar utcai Krieg kocsmában is, ahol a tulajdonos lánya ezután csak mint alkalmazott dolgozhatott.
Mindenkinek nem juthatott vendéglő, ők mihez fogtak?
Nekik a XIX. században kibontakozó ipar kínált lehetőséget, a hajógyár, a dohánygyár és a textilüzemek például szívesen látták a szorgalmas és precíz svábokat, akik hamar kitanulták a mesterséget – meséli Zsuzsa. – Ezeknek az időknek az emlékét őrzi sok német eredetű szó a legkülönbözőbb szakmákban, ilyen például a drót, gravíroz, malter, spakli, amelyek annyira részeivé váltak a magyar nyelvnek, hogy többnyire el sem gondolkodunk eredetükön. Sok család tartott jószágokat, így ők az állattenyésztésből próbáltak megélni. A tej eladása például napi bevételt biztosított. Az asszonyok hordták a piacokra a frissen fejt tehéntejet, ők voltak a Milimárik. A virágzó vendéglők és kávéházak pedig nagybani felvásárlóknak számítottak.
Akkoriban, a XIX. és XX. század fordulóján hány német élt Óbudán és Békásmegyeren?
Óbudán mintegy 37 ezer fő élt, legnagyobb részük németajkú volt, az akkor még önálló Békásmegyeren pedig háromezer. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de egy 1950-ben készült statisztika szerint Óbuda háborús vesztesége mintegy 12 ezer embert tett ki – mondja Olgi. – De nemcsak a háború szedett áldozatokat, az orosz katonák jóvátételként kényszermunkára hurcolták az elsősorban német lakosságú települések civiljeit. Így 1945. január első napjaiban Óbuda szinte teljes férfi lakosságát gyalog hajtották a Duna mentén malenkij robotra, ahogy érték őket – volt, akit pizsamában vagy köntösben, még felöltözni sem engedték őket. Nagyon sokan el sem jutottak a Donyecki medencéig, az Uralig vagy Szibériáig, már útközben meghaltak. A „kis munkából” 2–5 év rabság lett, ahonnan csak az elhurcoltak egyharmada tért haza, többnyire súlyos betegen, lelkileg megtörve, s annyira megfélemlítve, hogy még hozzátartozóiknak sem mertek mesélni a táborokban átélt borzalmakról. Szinte nincsen olyan óbudai német család, amelyet ne érintette volna e sorstragédia. Apósomat 1945. január ötödikén puskatussal verték ki a pincéből, gyerekei szeme láttára, és hurcolták el. Sohasem jött vissza. Anyósom, miután a túlélők hazatértek, még évekig járt ki vasárnaponként a pályaudvarokra a többi reménykedő asszonnyal, hátha… Jóval később tudtuk meg, férjem édesapja csak Szolnokig jutott el, ott halt bele a megpróbáltatásokba.
– És a német közösség megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget! – folytatja Olgi. – 1946 februárjában és márciusában Békásmegyer német ajkú lakosságának 95 százalékát kitelepítették Németországba, szinte egyik óráról a másikra. A kitelepítésre ítéltek fejenként csupán egyetlen húsz kilós batyut vihettek magukkal, hátrahagyva házaikat, jószágaikat, ingóságaikat. A szorgalmuk és szaktudásuk révén megépített takaros portáikra sok esetben már korábban szemet vetettek irigyeik, és ekkor meg is kaparinthatták azokat. Tudunk olyan esetekről, amikor az „új” gazdák tehenei sorra elpusztultak a hozzá nem értés következtében, hiszen még meg sem fejték a szerencsétlen állatokat. Gondoljunk bele, az elűzöttek akkor már hatodik generáció óta éltek Magyarországon, szülőföldjüknek tekintették. A korabeli fotókon láthatjuk, hogy a marhavagonokra, amelyekbe beterelték őket a hosszú útra, kívülre, krétával ezt írták: „Isten veled, hazánk!” Az új hazában pedig nem fogadták őket tárt karokkal, jó néhány évnek kellett eltelnie, amíg a helyi közösségek befogadták őket, látva, hogy becsülettel dolgoznak, és egymást segítve élnek. Szintén minden évben szentmisével és koszorúzással emlékezünk meg a hazájukból ártatlanul kitoloncoltakra.
Hogyan sikerült Óbudán a német identitást, kultúrát és nyelvet ennyi hányattatás ellenére életben tartani?
A rendszerváltásig szinte csak a családokon belül éltek a hagyományok. Pontosabban ott is egyre kevésbé – mondja Olgi. – Az itt maradott svábok még emlékeztek, emlékeznek arra, hogy azokat telepítették ki, akik az 1941. évi népszámláskor német anyanyelvűnek vallották magukat.
Szét is verték. Az 1967 és 1977 között itt zajló erőszakos panelprogram tulajdonképpen egy városon belüli tudatos kitelepítés volt. Óbuda nagy részét földig rombolták, lakóit a lehető legtávolabbi kerületek, például Csepel, Újpest, Újpalota házgyári lakásaiba költöztették, az itt felépülő tízemeletes panelházakba pedig a főváros más régióiból toboroztak családokat. A braunhaxlerek házait szemük láttára dózerolták le, kertjeikből a fákat markológépekkel tépték ki. Férjem nagybátyja, aki akkor hetven éves volt, örökre megnémult, miután végignézte, hogyan dől össze a ház, amelyben született. A családi házhoz, Óbudához szokott idősebbek sohasem szokták meg, és nem tekintették otthonuknak a nekik kiutalt cserelakásokat, sokan közülük belebetegedtek a kényszerű költözésbe, és többekről tudunk, akik öngyilkosok lettek. Hát innen kellett elkezdenünk 1994-ben, amikor a kerületben megalakult a Német Kisebbségi Önkormányzat és a Braunhaxler Óbudai Német Hagyományokat Ápoló Egyesület.
Mire a legbüszkébbek a megőrzött kincseikből?
Hú, hát mindenre! – mosolyog Zsuzsa. – De azért vannak kedvencek, ilyen a kétnapos óbudai búcsú, amely háromszáz éves hagyomány. Mint egykor, ma is cseresznyeéréskor tartjuk, sváb neve szintén erre utal: Kirschen-Kiritog. Régen a gyerekek azt mondták, megyünk a rumliba! Annyit változott csak, hogy a ringlispílt felváltották a színpadok, német nemzetiségi műsorokkal. A sváb bált nagyböjt előtt tartjuk, amelyre a környező falvakból is érkeznek vendégek. Ahogyan háromszáz éven át, ma szintén batyus bált rendezünk, azaz otthonról hozott finomságokból lakmározunk, aztán hajnalig ropjuk a sramli zenére. A Krumplibúcsú pedig az 1838-as nagy pest-budai árvíz emlékét őrzi. A budaiak akkor sült krumplival és forró teával várták a csónakon menekülő pestieket. Mi pedig ekkor választjuk meg a krumplikirályt, aki amolyan népi óbudai díszpolgár, és akinek így ismerjük el a közösségért tett munkáját. Olgi is volt már krumplikirálynő!
